POLITIKAI ALVILÁG: Miért nem tudja eszkalálni a nyugat-balkáni helyzetet Oroszország?

Tekintettel arra, hogy Ukrajna mennyire beárnyékolta az összes többi orosz külpolitikai célkitűzést, nem tűnik valószínűleg, hogy Moszkva újabb kockázatos és nem világos kimenetelű vállalkozásba kezdene a Nyugat- Balkánon. Ezt Makszim Szamorukov állapította meg abban az elemzésében, amely a Carnegie Alapítvány honlapján jelent meg. A balkáni térséggel foglalkozó orosz szakértő a cikkben megjegyzi, hogy az oroszbarát szerb szélsőségesek tevékenységének köszönhetően a Vučić által képviselt nacionalizmus mérsékeltnek tűnik, ugyanakkor a szerb elnök nem támogatja Oroszországot abban, hogy eszkalálja a helyzetet.

Moszkva és a Nyugat- Balkán

Az Ukrajna elleni invázió katasztrofális következményekkel járt Moszkva számára az Oroszország és Európa közötti kapcsolatok tekintetében.

Szamorukov szerint oroszországnak néhány hónap alatt megszakadtak a kapcsolatai azokkal a beszállítókkal, amelyek a Nyugatról importált technológiák zavartalan működését biztosították, és ezzel párhuzamosan elveszítette azokat a piacokat, ahova a hosszú évtizedek alatt kiépített orosz energiaexport irányult.

Ez az elszigetelődés súlyosan megtépázta Oroszország fejlődési kilátásait, de ugyanakkor azt is jelentette, hogy nagyon kevés dolog maradt, ami visszatartaná attól, hogy pusztító taktikákat alkalmazzon európai ellenfeleivel szemben.

A Carnegie Alapítvány cikkírója szerint a Nyugat- Balkán az a különösen sebezhető térség Európában, ahol Moszkva kiélheti egyre inkább növekvő vágyát, hogy konfliktust idézzen elő.

A régió forrongó etnikai konfliktusai, Oroszországhoz történő történelmi kötődése, valamint a Nyugat elleni haragja látszólag ideális játéktérré varázsolja a Nyugat- Balkánt a Kreml számára.

Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a nyugati világ aggodalommal figyelte 2022 novemberében, hogy a hírhedt Wagner Csoport igyekezett kiterjeszteni a tevékenységét a Balkánra.

A szerb kormány ugyan azt ígérte, hogy véget vet a Wagner Csoport jelenlétének az országban, de ezt nem teljesítette maradéktalanul, Ukrajnában ugyanis még mindig harcolnak szerb önkénteseket az oroszok oldalán, miközben a szerb szélsőséges csoportok otthon a Wagner jelképeit hordozzák magukon a nacionalista rendezvényeken, amelyek bármelyik pillanatban erőszakba csaphatnak át.

Szamorukov szerint a balkáni vezetők híresek arról, hogy túlzó állításaikkal saját érdekeiket szolgálják, ezért kevés olyan kijelentésük van, amelyeket szó szerint kellene venni.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a orosz rezsim és különösen a Wagner Csoport rendszeres kapcsolatokat tart fenn a különböző balkáni szélsőségesekkel, kérdés azonban, hogy ezekkel a gyakran felületes kapcsolatokkal képesek-e valóban jelentős eredményeket elérni.

Az ukrajnai háború kudarcai közepette Moszkvának és a Wagnernek keményen kell dolgoznia a Balkánon, ha instabilitásra akar törekedni egy olyan régióban, amely ma már erősen függ a Nyugattól.

A Nyugat figyelmének elterelése

Az utóbbi években az orosz célkitűzések keveset változtak a Nyugat- Balkán esetében.

Oroszország sosem törekedett arra hogy bekapcsolja a régiót az általa irányított integrációs struktúrákba, miután úgy vélte, hogy a Nyugat- Balkán túl messze van, és túl szoros szálak fűzik az Európai Unióhoz.

Ehelyett inkább arra törekedett, hogy manipulálja a Balkánnal fenntartott kapcsolatait, és ezzel elterelje a Nyugat figyelmét és más irányba térítse el erőfeszítéseit a posztszovjet térségről, amelyet a Kreml Oroszország befolyási övezetének tart.

A szerző szerint az orosz érvelés egyszerű, Moszkva szerint ugyanis amíg a nyugat-balkáni államok integrációja nem fejeződik be az euro-atlanti intézményekbe, addig a Nyugat vonakodni fog attól, hogy megadja a NATO- és az EU-tagságot Grúziának, Moldovának és Ukrajnának.

Így Moszkvának nincs más dolga, minthogy akadályozza a helyi konfliktusok rendezését, szítsa az etnikai feszültséget, és növelje a nyugatellenes hangulatot, miközben oroszbarát légkört teremt, amely a régió nagy részében egyébként is hagyományosan erős, amivel leköti a Nyugat figyelmét.

Az Ukrajna elleni orosz invázió 2022 februárjában csak növelte ezeknek az céloknak a jelentőségét.

Az oroszok gyors győzelmet vártak, azonban egy nagyszabású, kimerítő háborúban ragadtak, ami erősen igénybe veszi az ország erőforrásait, és csökkenti nemzetközi befolyását.

Az Ukrajna elleni invázió egyesítette a Nyugatot az ukrajnai elleni agresszióval szembeni fellépésben. A Kreml abban bízik, hogy könnyen megnyerheti a háborút, ha a Nyugat elfárad Ukrajna támogatásában, és más problémák elterelik a figyelmét.

A mindig is instabil Nyugat- Balkán, amelyet uniós tagállamok vesznek körül, a jelek szerint mindent magában hordoz ahhoz, hogy alkalmas legyen ennek az elterelő szerepnek a betöltéséhez.

Az Ukrajna elleni brutális háború ellenére a balkáni vezetők semmivel sem váltak konstruktívabbakká a saját válságaik kezelésében, ugyanakkor Oroszország népszerűsége a helyiek (szerbek) körében nagyrészt változatlan maradt.

Az is megfigyelhető, hogy a balkáni közösségek az 1990-es években dúlt jugoszláv háborúk során szerzett tapasztalataikon keresztül értelmezik az orosz-ukrán háborút, és (szerb részről) felelevenítik régi haragjukat a Nyugat ellen. (Amiben főleg Aleksandar Vučić szerb elnök jár elől, a szerkesztő megjegyzése.)

– Ennek eredményeként a Nyugat- Balkán a világ egyik legmagasabb szintű támogatását mutatja Oroszország politikája iránt

– írja a szerző, aki a Nyugat- Balkán alatt általában Szerbiát érti. Maga a szó egyébként is „torzszülemény”, amely azonban a gyakori említés által mára már „közkinccsé” vált.

A cikk azzal folytatódik, hogy a Szerbiában végzett közvéleménykutatások szerint a szerbek 63 százaléka okolja a Nyugatot a háború kitörésével, a megkérdezettek 66 százaléka pedig továbbra is barátnak tekinti Oroszországot.

A Bosznia- Hercegovina területén található Szerb Köztársaságban (Republika Srpska) a megkérdezettek 52 százaléka támogatja az orosz agressziót Ukrajna ellen, Montenegróban pedig egy 2023 januárjában végzett felmérés szerint 37 százalék mondta azt, hogy pozitív véleménye van az orosz elnökről, Vlagyimir Putyinról.

Nem kevésbé zavaró tény, hogy az oroszbarát politikusok a régióban kísérletet sem tesznek arra, hogy leplezzék dühüket amiatt, hogy a Nyugat felélesztette az erőfeszítéseket a balkáni konfliktusok végleges megoldására.

Közülük sokan érdekeltek abban, hogy a regionális vitákat fennmaradjanak, mivel ez politikai és anyagi előnyöket jelent számukra.

Az így kialakult helyzet szinte csábítja a Kremlt arra, hogy feszültséget szítson a régióban, ami által a térség kicsúszna az ellenőrzés alól, és így kerülnek képbe a azok a paramilitáris erők, amelyek régóta tartanak fenn kapcsolatokat a Balkán és Oroszország között.

Wagner a Balkánon

Az orosz és a balkáni paramilitáris alakulatok együttműködése hosszú múltra tekint vissza.

Számos orosz önkéntes harcolt a szerbek oldalán a 90-es években dúlt délszláv háborúk idején. A 2010-es években szerb önkéntesek viszonozták a támogatást, csatlakozva az orosz csapatokhoz a Donbaszban és Szíriában.

Az elmúlt években gyakoriak voltak azok a jelentések, amelyek szerint Moszkva a Balkánon paramilitáris csoportokat „tenyészt”, hogy szabotálja a régió integrációját a nyugati intézményekkel.

2016-ban az orosz titkosszolgálatok a szerb szélsőségesekkel együttműködve puccsot kíséreltek meg Montenegróban, hogy megakadályozzák az ország csatlakozását a NATO-hoz, 2018-ban pedig felmerült a vád, hogy Oroszország Milorad Dodik boszniai szerb nacionalista vezető számára félkatonai alakulatokat képez ki, amit a jelentések szerint Bosznia- Hercegovina (nagyon bosnyák) biztonsági minisztere is megerősített.

Szerbiában a szélsőséges erők, amelyeknek nem titkolt kapcsolataik vannak Oroszországgal, minden alkalommal nacionalista tüntetéseket szerveznek, amikor a szerb vezetés intenzívebbé teszi a párbeszédet Koszovóval: a legutóbbi ilyen jellegű demonstráció februárban dulakodássá fajult.

VÉGÁLLOMÁS: A Wagner-vezér, Jevgenyij Prigozsin az elesett zsoldosok temetője előtt, egyszer majd emlékhely lesz (Forrás: Twitter, Anton Gerasenko, az ukrán belügyminiszter tanácsadója)

Az orosz Wagner Csoport nem újonc a Nyugat- Balkánon, miközben a szerb kormány nyugati nyomásra már 2015-ben bűncselekménnyé nyilvánította a külföldi konfliktusokban való önkéntes részvételt, de ez nem akadályozott meg egyes szerb állampolgárokat abban, hogy csatlakozzanak a külföldi zsoldosokat foglalkoztató „orosz céghez”.

2017-ben elítéltek egy szerb férfit, mert a Wagner soraiban harcolt, egy másik szerb zsoldos pedig Szíriában vesztette életét. A Wagner-veteránok arról beszélnek, hogy a szerbek viszonylag magas rangban szolgálnak a cégnél.

2022 végén a Wagner balkáni kapcsolatai bekerültek a nemzetközi hírek közé, amikor két szerb szélsőséges meglátogatta a cég szentpétervári központját, ezt követően félelmek merültek fel azt illetően, hogy az orosz zsoldoshadsereg toborzó irodát akar nyitni Szerbiában.

Ezeket a félelmeket csak táplálta, hogy az RT Balkan, a Russia Today propagandaholding nemrégiben alapított szerbiai fiókja, közölte a Wagner Csoport toborzó hirdetését.

Aleksandar Vučić szerb elnök és Jevgenyij Prigozsin, a Wagner vezetője egymástól függetlenül többször is kijelentette, hogy a zsoldostársaság nincs jelen Szerbiában.

A Wagner Csoport azonban – még ha közvetve is – egyre inkább a szerbiai politikai színtér részévé válik.

2023 januárjában egy Wagnert éltető falfestmény jelent meg Belgrádban, februárban pedig a cég oroszországi irodáját meglátogató két szélsőséges közül az egyiket letartóztatták a szerb elnöki hivatal épülete előtt tartott Koszovó-ellenes tüntetést követően.

Márciusban Wagner-jelvényt viselők tűntek fel a Koszovóval folytatott tárgyalások folytatását ellenző nacionalista nagygyűléseken.

Akadályok és korlátok

Az orosz és a balkáni félkatonai szervezetek együttműködésének bizonyítékai széleskörűek lehetnek, de szerb részről csak kisebb, rosszul szervezett és kevés tagot számláló peremcsoportokról van szó.

A Népi Járőrség például, amelynek képviselői ellátogattak a Wagner Csoport szentpétervári irodájába, tulajdonképpen egy utcai bandaként működik, amely azzal tette magát ismertté, hogy ázsiai migránsokat zaklat a belgrádi utcákon.

Az utóbbi időben a mozgalom a Koszovó-ellenes tüntetések szervezésében csatlakozott a „jobban bejáratott” szélsőjobbos formációkhoz, miközben az általuk önállóan tartott demonstrációkon mintegy száz tüntető verődik össze.

Szamorukov megjegyzi, hogy az orosz állami média ugyan világgá kürtöli a hírt, hogy Ukrajnában szerb önkéntesek harcolnak Oroszország oldalán, amivel a moszkvai vezetés bizonyítani szeretné, hogy szó sincs Oroszország nemzetközi elszigeteltségéről, ugyanakkor a reálisnak tűnő becslések szerint a Szerbiából származó harcosok száma legfeljebb néhány tucat.

Az ukrajnai háborúban történő önkéntes szerepvállalás iránti lelkesedését csillapítja, hogy otthon később büntetőeljárás indulhat a zsoldoshadsereg tevékenységbe való bekapcsolódás miatt: Szerbiában már több mint harminc szerb állampolgárt ítéltek el a külföldi konfliktusokban való részvétel okán, amióta ezt 2015-ben ezt a tevékenységet kriminalizálták.

Ráadásul az Ukrajna elleni háború miatt a Wagner állománya több tízezer főre duzzadt, ezért nincs túl nagy értelem annak, hogy a zsoldoshadsereg a kis balkáni országokban történő szisztematikus toborzás jogi, pénzügyi és logisztikai nehézségeivel terhelje magát.

A potenciális zsoldosok kínálata jóval nagyobb és lényegesen olcsóbb a posztszovjet szomszédságban, és az ottani környezet is sokkal megengedőbb, mint az EU-csatlakozás előtt álló országokban, amelyek vagy szorosan együttműködnek a NATO-val vagy már csatlakoztak hozzá.

A cikkíró úgy véli, hogy nem szabad eltúlozni az orosz ügynökök tájékozódási képességét a balkáni alvilágban. A 2016-os montenegrói puccskísérlet után indult vizsgálatok megmutatták a regionális orosz hírszerző szolgálatok munkájának és képzésének súlyos hiányosságait.

A montenegrói összeesküvés orosz szervezői elkerülték ugyan a letartóztatást, de minden más tekintetben annyira gyengén szervezték meg támadást, hogy sikerült őket beazonosítani, és ezáltal kideríteni a beosztásukat az orosz Katonai Hírszerző Szolgálatánál (GRU), felvenni a telefonhívásaikat a szerb bérgyilkosokkal, és lefotózni a találkozóikat Belgrádban.

Továbbá kiderült az is, hogy az orosz ügynökök nem beszélték a helyi nyelvek egyikét sem, és helyismeretekkel sem rendelkeztek, ezért vegyes csoportot toboroztak, amelynek egyes tagjai berezeltek, és néhány nappal az akció előtt jelentették a tervezett puccsot a montenegrói hatóságoknak.

A helyi vetélytársak

A balkáni valóság nem megfelelő ismerete és a csekély jelenlét számos kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy a Wagner és más moszkvai struktúrák milyen mértékben képesek manipulálni a oroszbarát szerb szélsőjobbot.

A szerb radikálisoknak többfelé is elkötelezettek, és Moszkva csak az egyik központ, ahonnan útmutatást kapnak: örülnek ugyan annak, hogy lehetőség nyílik számukra Oroszország felkeresésére, akárcsak annak is, hogy közös fotókat készíthetnek az orosz keményvonalasokkal, de azt is tudják, hogy Moszkva messze van, ezért más prioritásokkal rendelkeznek, a saját boldogulásuk ugyanis a helyi hatóságok jóindulatától függ.

A balkáni szélsőjobb esetében nem Oroszországon múlik, hogy mennyire tolerálják a tevékenységüket az otthoni biztonsági szolgálatok, hogy hozzáférhetnek-e a hazai média fővonalához, valamint az állami finanszírozáshoz, szerencsés esetben pedig akár a választásokon való induláshoz – ez mind attól függ, hogy milyen otthoni pártfogókkal rendelkeznek.

Ez különösen igaz Szerbiára, ahol Vučić elnök maga is ultranacionalista körökből származik, és belülről ismeri a radikálisok, a futballrajongók és a szervezett bűnözés alvilági működését.

Ez a világ sok szempontból átlépi a volt Jugoszlávia belső határait, a szálak ugyanis Belgrádtól a Koszovóban, a Montenegróban és a Bosznia- Hercegovinában lévő szerb közösségekig vezetnek.

Vučić tíz éve tartó kormányzása alatt a tökélyre fejlesztette és saját előnyére fordította az oroszbarát szerb jobboldal manipulálásának művészetét, amely során a szerbiai belpolitikában felhasználta „mind az üldözés botját, mind a jövedelmező megbízatások sárgarépáját” (bot és/vagy sárgarépa).

Ez magyarázza azt, hogy a szerb szélsőségesek tevékenységének köszönhetően a Vučić által képviselt nacionalizmus mérsékeltnek tűnik.

– A nemzetközi színtéren ez lehetővé teszi számára, hogy a balkáni politika zűrzavarában egyedüli megbízható személyként jelenítse meg magát, aki nélkülözhetetlen a Nyugat számára, még akkor is, ha módszerei időnként eltérnek a nyugati normáktól

– állapította meg a washingtoni Carnegie Alapítvány honlapján megjelent elemzésében Makszim Szamorukov, aki szerint Moszkva aligha tud versenyezni Vučić elnökkel ebben a térségben.

A szerző szerint Oroszország ugyan képzelheti azt, hogy a szélsőségesek mindenható ura a Balkánon, de jelenléte nagymértékben függ Vučić elnök együttműködési készségétől, és valamelyest kisebb mértékben az olyan helyi vezetőktől, mint például Milorad Dodik.

– Jelenleg jól kijönnek egymással, mert mindkét oldalnak ugyanaz a célja, vagyis hogy ne oldódjanak meg a regionális konfliktusok

– szögezi le Szamorukov, aki szerint ha Moszkva az „irányíthatatlan eszkaláció” előidézése mellett döntene, akkor aligha találna támogatóra balkáni partnerei között, akik elégedettek a jelenlegi helyzettel, és ezt nem akarják veszélybe sodorni semmiféle túlzott kockázatvállalásával.

A Szerbia és Koszovó közötti legutóbbi válság ezt jól példázta.

Moszkva lelkesen támogatta Belgrádot a feszültség fokozásában, de hamar be kellett szüntetnie a szitkozódását, amikor Vučić úgy döntött, hogy elérkezett az idő az engedmények megtételére a Pristinával folytatott tárgyalásokon.

Vučić és Dodik ellenőrzése a balkáni szélsőjobb felett egyáltalán nem abszolút, de biztosan nagyobb, mint Moszkváé, és a látszólag oroszbarát balkáni vezetők valószínűleg ellenállnak bármilyen orosz cselszövésnek, amely veszélyeztetné politikai vagy anyagi egzisztenciájukat.

A nyugati jelenlét

A szerző megjegyzi, hogy ugyanakkor nyugati katonai missziók vannak a feltételezett két nyugat-balkáni gócpontban: az EUFOR által az EU Bosznia- Hercegovinában, és a NATO által patronált KFOR Koszovóban: az előbbi nemrég 1 100 főre bővült, míg az utóbbi 4 000 főt számlál.

Tekintettel ezek állandó jelenlétére, nehéz elképzelni, hogy a feszült helyzetek nagy méretű erőszakba torkollnának Bosznia- Hercegovinában vagy Észak- Koszovóban, még akkor sem, hogy ha a Wagner- vagy más orosz szimpatizánsok súlyos provokációt követnének el.

Az Ukrajna elleni háború felélesztette Oroszország külföldi kalandvágyát és sokkal hajlamosabbá tette az erőszakra az általa kitűzött célok érdekében, ami azonban súlyos terheket rótt az ország erőforrásaira.

Ezzel párhuzamosan a moszkvai vezetés azzal küzd, hogy teljesítse külföldi katonai kötelezettségeit: mint a béke támogatása Karabahban, Bashar el- Aszad rezsimjének fenntartása Szíriában, vagy a közép-ázsiai szövetségesei közötti erőszakos határviták rendezése.

És akkor még ott van a Wagner is, amely az összes nemzetközi hírnevével együtt sem varázspálca ezekre a nehézségekre.

Tekintettel arra, hogy Ukrajna mennyire háttérbe szorította az összes többi orosz külpolitikai célkitűzést, nem tűnik valószínűnek, hogy Moszkva újabb kockázatos vállalkozásba kezdene, homályos kilátásokkal a Nyugat- Balkánon.

A Kreml döntéshozatali folyamatának leépülése és a Wagnerhez hasonló erőszakos kvázi-magánvállalkozások növekvő autonómiája ugyanakkor növeli a baklövések és a koordinálatlan, rosszul átgondolt cselekvések kockázatát.

De annak ellenére, hogy a Nyugat- Balkán jó terepnek tűnik, nem ez a legvalószínűbb régió, amelynek szembe kellene néznie az eszkaláció veszélyével.

Amíg a Nyugat erős biztonsági jelenléttel rendelkezik, és a helyi vezetők ragaszkodnak azokhoz az előnyökhöz, amelyeket a status quo jelent számukra, Moszkva lehetséges destabilizációs kísérletei valószínűleg nem vezetnek eredményre.