Vincent & Victor (Francis Jonesszal)

Mivel tankol a zseni? – Művészet és tudatmódosítás

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Emlékszem, angol barátom Francis – nem először – egy esős éjszakán toppant be hozzánk Újvidéken, mégpedig valahol a hetvenes évek derekán. (Vagy kicsit inkább úgy a végén?) Görögországból érkezett, bőrén mediterrán napfény nyomaival, hátán szabálytalan, cafrangos térképre emlékeztető hámlásokkal. Tengeri sóval és egy jókora medúzacsípéssel. Valamiféle vízi gorgó marta volna meg?

– Uh, semmiség – nevetett. – Sokkal jobb, mint a f…(ucking) cápa.

Korosztályom-béli Francis Jones of Doncaster valósággal falta a világot. Kopott farmerjában, fülében arany fityesszel már többször is megette Európát. Mindenhol ismert valakit, aki ismer valakit és így tovább. Jobb útitársat el sem lehetett képzelni – mély tisztelettel Jack Kerouac regényhősének, örökké úton levő Dean Moriartynak, akinek felbukkanásával mindig új élet kezdődik.

Ahogy kezdődött itt is.

Előtte még vettünk valami kenőcsfélét a patikában a csípésére, csípéseire, aztán felemelt hüvelykujjal kiálltunk az út szélére. Irány Anglia, természetesen egy kis kitérővel. Mondjuk, Amszterdammal. Mert például láttam-e én már eredeti Van Gogh-képet egy-két lépés távolságról?

Midőn másnak a művében megpillantjuk magunkat (FOTÓ BAB)

– Háromról se’ – vallottam be nemes egyszerűséggel, vagy inkább így: felettébb őszintén. Amszterdamban az akkoriban hatalmas Hippi & Hobótanyának számító Vondelparkban szálltunk meg a szabad ég alatt, két kényelmes, „összkomfortos” nagy fapadon. Reggel pedig az történt – ugyancsak a kettes szám jegyében –, hogy két vállas amerikai tengerészgyalogos gyalogolt oda hozzánk tüzet kérni. Alighogy kinyitottuk mind a négy szemünket.

– Furcsa cigarettátok van, nemde? – hunyorgott rájuk a nálam ezekben a dolgokban akkoriban még sokkal tapasztaltabb barátom, miközben igyekezett valami zavaró izét kipiszkálni a lábujjai közül. Utóbbi dolog engem kicsit idegesített, azonban a „vendégeinket” cseppet sem. Fesztelenül odaültek mellénk, azzal a két kis fura papírtrombitával.

Mr. Jones a Szépművészetiben

Odatelepedett az a két jókora amerikai katona Texas Jeruzsálem városkájából, majd elkezdődött az oda-vissza adogatós mennyei slukk. Tény, hogy ennek köszönhetően aztán meglehetősen felfokozott állapotban álltunk oda derék Vincent barátunk festményei elé. Abban a felejthetetlen, csigalépcsős múzeumban, amelyet egy japán ember tervezett, de már nem emlékszem a nevére.

Viszont jól emlékszem ma is, hogy amikor egymásra néztünk Francisszel, ellenállhatatlanul röhögnünk kellett, ám amint a képekre fordítottuk a tekintetünket, ámulva, csaknem döbbenten kellett tapasztalnunk, mekkora nyüzsgés, kavargás folyik ott. A színek és formák nem akartak nyugodni: szüntelen MOZGÁSBAN voltak, mintha sosem fáradnának. Harsány lüktetéssel robbantak ki az odaképzelt festékágyúból. Csaknem az arcunkba fröccsent az a temérdek sárga meg a még több kék.
Színvak lehetett az őrült holland Maestro, végképp! – Meg aztán hát: ő vajon milyen szerrel élt vissza… hát-hát? – jogos kérdésnek tűnt. – Mi pörgette oly vadul az ő gyönyörűséges napraforgóit?

A Van Gogh-i kinetikus égi dinamika

Azóta már rég értesültem, értesültünk, értesülhettünk stb. arról, hogy Vincent súlyos alkoholista volt, és hogy elsősorban az abszint tette tönkre… vezette el például ahhoz a hírhedt füllevágáshoz. (Ezzel együtt eléggé rossz vicc az, amely szerint Van Gogh azért tette, amit tett, mert nagyon beleélte magát, mégsem kapott jegyet a bolondulásig kívánt Mozart-koncertre…)

Kedves Barátom, teljes nevén FRANCIS R. JONES, akivel még létező, zajolgató és zajló életünkben sosem szűnt meg a kapcsolat, a minap érkezett hozzánk látogatóba Budapestre. Édes-kettesben jött ő kedves holland feleségével, Hannekével, hogy annyi év után most – többek közt – az itteni Szépművészeti Múzeum Vasarely kiállításán kössünk ki. Victor Vasarely művei előtt úgy egy-két lépés távolságra.

Kapcsolódó cikk

Halál Van Gogh fülére! (meg a múzeumára is?)

Azok az ugyancsak világhírű művek előtt, amelyek színes vibrálásukkal kettőnknek elementáris erővel hozták vissza a múltból a régi amszterdami élményt. – Nota bene! Francisről, a newcastle-i egytem professor emeritusáról, a szarajevói egyetem egykori diákjáról, szerb, horvát és bosnyák költők, nem utolsósorban a mi Radnótink többszörösen díjazott fordítójáról már beszéltünk legutóbbi írországi és észak-angliai vizitünk kapcsán. Vasarelyről pedig még nem.

Hosszabban most sem szólunk róla, arról azonban még röviden annyit igen, hogy e sorok írójában – szerény egyszerűséggel: bennem – újfent felvetette az „üzemanyag” kérdését. Az amerikai tengerészgyalogosok régről ismert csodaszerén és az elementáris őrületen túl pl. az említett Zöld Tündérke, az abszint és társai szerepét a művészetek és a művészetek holdudvarának alakulásában. A hosszabb távon önmagában is gyilkos abszintét, amelyet egy harmadik zseniális képzőművész, Toulouse-Lautrec például fele-fele arányban kevert konyakkal a biztos hatás érdekében. (Mellesleg úgy tudni: eme „bohó” cselekedet effektusa általában nem is maradt el.)

Viszont akkor hogy is állunk Vasarelyvel?

Egy másik fajta Tündérke, a mindentudó, ennek ellenére azonban néha mégiscsak tévedő Mesterséges Intelligencia kisasszonyhoz fordulva segítségért azt a választ kapjuk, hogy nem. – Nem. Nem… ó, nem. Semmilyen történeti vagy hivatalos dokumentum nem támasztja alá, hogy V. V. kábszerélvező vagy alkoholista lett volna. Szerinte az op-art, azaz az optikai és a kinetikus művészet atyja kifejezetten fegyelmezett, tudományos alaposságú és munkamániás életet élt. Művészeti látásmódja, amely a geometriai formákra, a színekre és az optikai illúziókra épült, racionális és mérnöki pontosságú tervezést igényelt, ami összeegyeztethetetlen lett volna a drogok vagy a mértéktelen alkoholizmus által okozott tudatmódosult állapottal.

A Viktorunk féle op-dinamika

A fiatal Victor – mielőtt teljesen a képzőművészet felé fordult volna – két évig orvostudományt hallgatott Budapesten. Szóban forgó tudományos háttér, a módszeresség és a kísérletező kedv szilárd elhatározással szegődött melléje. Végigkísérte egész életét, miközben a megkérdőjelezhetetlenül precíz vizuális megközelítés vált művészetének alapjává. Kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig – amelyet prosztatarák okozott – alkotóereje teljében maradt, ami szintén cáfolja a súlyos szenvedélybetegségekről szóló feltételezéseket.

P.S. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az 1960-as évektől kibontakozó francia pszichedelikus művészetben, például Henri Michaux meszkalin és LSD-kísérleteiben természetesen fontos szerephez jutottak a drogok, ahogy Vasarely op-art alkotásai is kiváltanak bizonyos hallucinogén, vibráló vizuális hatást. Ezt a hallucinációs illúziót azonban Vasarely kizárólag a térbeli formák, a vonalak és a pozitív-negatív síkok váltakozásával, tudatos matematikai kompozícióval hozta létre – mással nem. (& PUNKTUM.)