SQUID GAME: Nyerd meg az életed ?

A mostani maszkviselet módi mintha azt sugallná, hogy vele együtt elterjedt pénzszerzési szokássá vált a szélesebb néprétegek körében is a bankrablás. Kinek mire kell a lé, embere válogatja, de tegyük fel, hogy ilyesmire nem vagyunk képesek, közben nem megy a lutri, nem megy a zsuga, adósságunk pedig akkora, hogy azt még szokatlanul hosszú, egészséges élet esetében se tudjuk visszafizetni. És akkor – felettébb szorongatott helyzetünkben – valaki felkínál egy eladdig ismeretlen játékot.

Kezdetben viszonylag ártatlanul indul a dolog. Mindjárt azzal, hogy senki sem köteles a kiszemelt adósrabszolgák közül részt venni a hatalmas végösszeggel kecsegtető megmérettetésben. Csak ha akar, rá van bízva a döntés. Miről is van szó? Nagyjából ismert gyerekjátékokban kell a többieket legyőzni. Igaz, van belőlük majd’ félezer, abból a többi hasonszőrű részvevőből, ezzel együtt garantált a jó szórakozás. Csak később derül ki, amikor az ember már jó mélyen benne van, hogy nincs itt semmiféle naivságról szó, ebből a játékból élve nem lehet kilépni. Egy élet-halál játék ez, a halálra táncolás és táncoltatás újabb variánsa. Aki abba belement, kezet fogott az ördöggel. Ha veszít, elveszítette az életét is, mert a saját vastag hasznát nézve úgy akarja az az Arctalan Hatalom, amellyel felbonthatatlanul szerződött, s amely által a sorsa megpecsételődni látszik. – Egyetlen kiút mutatkozik hát, mint a gladiátoroknak: játékban maradni, ameddig csak lehet, és eszközöket nem válogatni, amennyire csak lehet.

Az erről szóló dél-koreai tévésorozatot Hwang Dong-hyuk írta és rendezte, tavaly bocsátotta útjára a Netflix, és azóta elképesztő nagyot kaszált világszerte. Olyan mindenütt érthető kulturális mémnek bizonyult, amely sikeresen ötvözi a tradicionális koreai filmgyártás megfelelő elemeit a koreai popművészeti újhullám elementumaival, szabadon válogatva az ezredfordulón felvirágzó ottani filmgyártás bőven használhatónak bizonyuló gazdag eszköztárából. – Utóbbi elképzelés sikeres megvalósulását egyébként már láthattuk művészibb szinten az Élősködők sok szép díjat bezsebelt, Pong Jun-ho (Pong Dzsunho) rendezte filmjében (a másik direktor úr nevét sajna még nem sikerült kellő biztonsággal magyarítanunk, elnézést ezért! – megj. B. A. B.). Ugyanakkor okvetlenül kiemelendő, hogy erőszak-ábrázolása ennek az új szériának – a művészkedéssel szemben – szélsőségesen brutális. Mondhatni, párját ritkítja, ha az nem csábítana bennünket megtévesztően egy más témát rejtő, egyébként silány szóvicc zsákutcájába.

Tehát: az egyes japán képregények világát is beemelő koreai alkotás elképesztő módon, mindössze egy hónap leforgása alatt vált nézettségi rekordot döntő világsikerré, és egyelőre nem is látszik lecsúszni a toplistáról. Mindez úgy, hogy közben – ahogy azt egyik kritikusa, Teszár Dávid jegyzi meg a Filmvilág januári számában – a kapitalizmus durva, mintegy baltával faragott kritikáját adja. Elsősorban kíméletlen bírálatát a mindennél kíméletlenebb pénzhajhászásnak. Persze, térünk vissza a saját gondolatkísérletünkhöz: ez a kritika rögtön érvényteleníti önmagát, már az első pillanattól kezdve azzal, hogy eleve monstruózus összegek begyűjtésére készült az őt magában foglaló sorozat, a fent megpendített művészibb szempontok feladásával. Ugyanakkor csakugyan ijesztő, mert ahogy mögötte a saját édesapja, a Netflix pénzéhes, arctalan Molohja áll, úgy a Netflix mögött is állnak valakik, meg azok mögött is valakik stb. Alkatrészeivel egymáshoz kapcsolódó ördögi masina, és csakugyan senki se léphet ki ebből a “gyermektáncból” úgy, hogy ne essék valami szörnyű baja. Mert cselekedetével alapvetően veszélyezteti az építmény/felépítmény épségét, az pedig már tényleg messze minden gyerekjátéktól. A következmény véres – ahogy azt a történelem is számtalan esetben mutatni tudja.

Jó, elég itt a történelemből meg a sorozatot illető kritikákból. Mert tulajdonképpen hatalmas melléfogás úgy közelíteni hozzája, mintha egy komoly művet kellene benne üdvözölnünk és szigorúan elemeznünk. Ellenben ezt a megállapítást is nyomban felülírja az a tény, hogy már idáig is mekkora hatást tudott kifejteni, legalábbis a legifjabbak körében. Úgy tűnik, komolyabbat és károsabbat, mint a régebben ezerszer elátkozott pornó. Agresszív mivoltában a gyermekjátékok el vagy visszadurvulásához járul hozzá, amire máris sok példa akadt az ominózus széria hatókörében. Arról viszont nehéz dolog mit gondolni – zavaros vizeken úszkáló bődületes újságírói kacsa-e vajon, vagy hát tényleg igaz? –, hogy miként a Radio Free Asia jelentette, Észak- Koreában halálra ítéltek egy férfit, amiért becsempészte az országba a Nyerd meg az életed másolt példányait, majd pénzért árulta diákok körében. Az ítélet szerint golyóra számíthat, a diákok pedig, akik vásároltak tőle, ha nem is golyóra, de börtönre. (A hír függelékében még megemlítődik, hogy némely ifjú delikvenst már kiváltottak a tehetősebb szülők megfelelő összeg fejében: a tarifa 3000 dollár per fő.)

A Squid Game (Squid = Tintahal = Lignja) játékkal a szerbiai sajtó is foglalkozik bőven. A ZOOM online írja, hogy tkp. miből is áll. Úgy néz ki, hogy van egy kör, egy négyzet s egy háromszög (fej – törzs – farok) a földre rajzolva, aztán van két csapat, a feladat pedig abból áll, hogy fél lábon ugrálva, mint a sántaiskolában, meg kell hódítani az ellenfél területét. Ám itt az ellenfél egész durva módszerekkel védekezhet, gáncsolástól kezdve az ütlegelésig. Szerző a Jelszó-játékot említi többek közt mint az eldurvulás lehetséges balkáni változatát. Ott is van két csapat, a játék lényege pedig az, hogy az egyik csapat a hunyó, a másik a jelszó kitalálója, a hunyók aztán üldözőbe veszik a kitalálókat, s megpróbálják kideríteni a jelszót. Az elfogottat lehet csipkedni, csiklandozni, de hogy esetenként még mi következhet, annak csak a fantázia szabhat határt, amennyiben más nem. – Így valahogy, ha nem is pont.