Frida, Freddie, Monroe, Bowie és a Dibidus

Vračar – tudni valóan, ugyebár – egyik forgalmas negyede Belgrádnak, ahol több nagykövetség, illetve múzeum, könyvtár és egyéb kulturális intézmény található. Egyik eredettörténete szerint élt valaha rég, amikor még az egész vidéket erdő-mező borította – egy bősz kardforgató vitéz, aki háborúból háborúba vándorolt. Két csata között egyszer éppen arra vitt az útja, ahol egy tavacska állt valamely tisztás közepén, benne egy gyönyörű lány fürdött anyaszült meztelen. Olyan szép volt, hogy a vitéz férfiú nem tudott ellenállni néki, pedig amúgy sietős lett volna a dolga.

Nos, megtörtént az, aminek kellett, amitől a férfi még szerelmesebb lett. Valósággal behálózta a nő, ő pedig nem tudott elszakadni tőle. Ottmaradt vele, feleségül vette, gyermekeket nemzett, a nej szorgalmasan szült, így végül egész népes társaság alakult ki ott, azon a helyszínen. Ebben még nincs is semmi rendellenes, ellenben vigyázat, jön a csavar! A nő egyszer csak pillanatok alatt rút boszorkává változott. Gonosz női varázslóvá (vračarává), aki véletlenül elmulasztott valami praktikát, így derült ki a csalás. Hogy aztán hogyan oldódott meg a bonyodalom, meséje válogatja, lényeg az, hogy így jött létre Vračar, s hogy pont azon a helyen, ahol egykor állítólag az a kis tó fodrozódott, található manapság a Dibidus Könyv és Képregénykiadó Vállalat.

A Dibidus, amely valamelyik Princ Valiant-típusú stripjének színes köntösében már ezt a vándormotívumot is eladhatta. Legalábbis a sztori fürdőzős részét, folytatásban viszont úgy döntött, hogy létrehoz egy teljesen új sorozatot: egy gazdagon illusztrált, könnyen olvasható, lebilincselő életrajzos szériát – valahol az irodalom és a képregény határán. A látványosan fellángoló szerelmekkel és nyaktörő zuhanásokkal zsúfolt mexikói festőnő, Frida Kahlo izgalmas biográfiája szinte cédán, elsőként kínálkozott erre.

Marija Hese, illetve hát María Hesse

A füzet/könyv már megvolt spanyolul, csak át kellett venni, lefordítani. Írta és rajzolta Marija Hese, illetve hát María Hesse, aki egyébként andalúziai születésű, és vele kapcsolatban megjegyezhető, hogy esetében a Hesse felvett név. A pusztai farkas szerzőjétől, Herman Hessétől ered, amit talán nem árt megemlíteni azért sem, hogy olvasmányélményein keresztül közelebb hozzuk a szerzőnőt. (Egyébként megjegyzendő, hogy María kedvenc írójának Demian c. művéből tanulta a fejlődésregény fogásait, amit interjúiban nem is egyszer hangsúlyozott.)

Frida életének és művének beható ismerete ugyancsak magasabb fokú műveltségre utal, ami nem lényegtelen abban az esetben, ha megpróbáljuk legalább hozzávetőlegesen lemérni a produktum szellemi szintjét. Amely, summázhatjuk, nem nevezhető alacsonynak. Közben a fantázia is rendesen működik, hiba nincs, rajztechnika a helyén, stilizáció ugyancsak. Végül a siker se maradt, marad el. Keletje van a piacon.

Marilyn Monroe, ahogy María Hesse látja

A Dibidus legújabb kiadványa is a spanyol szerzőnőhöz köthető. Művének főhőse – Frida után – ezúttal egy másik legendás hölgy, Marilyn Monroe, a felejthetetlen amerikai szőke filmcsillag.
Hollywood üdvöskéje, aki az összes ováció, imádat és ünneplés kellős közepén ott állt egyedül, kiszolgáltatottan, pőrén és végtelenül szerencsétlenül. Orvosolhatatlan magányán semmi és senki nem tudott segíteni. A macsó férfiak hada főleg nem, pedig közöttük ott volt a nagy francia csábító, Yves Montand, vagy a baseballsztár férj, Joe di Maggio, sőt, állítólag a Kennedy fivérek egyike is. Senki sem tudta megmenteni. Hatalom, pénz, hírnév, semmi-semmi. Most új “emlékműve” lett Marilynnek, aki Andy Warhol révén már rég egyik ünnepelt ikonjává vált a popkultúrának. POP-ot mondtunk? Közben a két ragyogó nő mellett megjelent két férfi popsztár is Dibiduséknál. Amúgy egyikük sincs már az élők sorában: David Bowie és Freddie Mercury. Mindketten nagy sikerrel futnak itt posztumusz. Valamiért Bowie viszi mindnyájuk közt a prímet, aki egyébként ironikus felhangokkal elénekelte vala azt, hogy mindannyian hősök lehetünk, legalábbis egy nap erejéig.

Ironikus azért, mert valahol a kontextusban benne sejlik, hogy lásd még ő is! Ugyanakkor a Zanzibárban Farok Bulsara névvel születetett Freddie, aki kanyargós útja végén hatalmas zenei figuraként hunyt el Nagy- Britanniában, lassan itt is az élre tör rengeteg érdekes életmotívumával, meg a figurájára már viszonylag rövid élete alatt rárakódott vastag legendaréteggel. Nem csalás, nem ámítás: így van. Dibiduséknál (pa i šire).

Freddie Mercury, ahogyan María Hesse látja

Magyarországon a Filmvilág Papírmozi rovata foglalkozik hasonló témákkal. Kritikai sorozatában Zenészek a rajzlapon címmel Kránicz Bence írt pl. Dudich Ákos és Oravecz Gergely legutóbbi közös művéről, A Faith No More képes testamentumáról, amely a Konkrét Könyvek sorozatában látott napvilágot. Írásában “dibidusz pancsernek” aligha nevezhető kritikus elmondja, hogy a kaliforniai poszt-punk színtérről induló, majd a Metallica-féle rockmetálon keresztül sajátos “funk metál” zenei világához eljutó együttes belső konfliktusairól, tagcseréiről, kényszerszüneteiről a beavatott rajongó szemszögéből értesülünk, s pont ez a baj. Épp ez az alázat miatt kelt hiányérzetet szövegében az alkotás, mert csak nagyon visszafogottan vannak benne az író személyes meglátásai. Ezért a laikusok leginkább Oravecz rajzait értékelhetik, aki gondosan utánanézett a korabeli frizuráknak, baseball sapkáknak és tornacipőknek. A rengeteg szöveget harmonikus és tiszta kompozíciókkal ellensúlyozó képei bravúrosan teremtik meg a nyolcvanas évek napfényes Kaliforniájának atmoszféráját. Neki köszönhetően újra bebizonyosodik, hogy bármiről lehet épkézláb képregényt csinálni.

– No, éppen ez az, hogy lehet-e? – marad nyitva a kérdés. – Erre a témára még visszatérünk a Nagy Megmondás kényszere nélkül. Végezetül annyi elég itt, ugye, hogy utóbbiakban láthattuk a műfajt érő lehetséges kritikai megállapítások egyikét. Gondolom, a legfőbbet.