Uralkodóról, pokolról és a fogyó levegőről (52. FEST), kié lett a belgrádi Viktor?

Pattog a pénz, kattog a vetítő. – Jó, ha nem is viselkedik úgy, mint a pattogatott kukorica a kultúrából általában hiányzó lóvé, néha önmagához képest látványosan megszaporodik. Túlnyomórészt olyankor, amikor – határozott politikai érdekvonalak mentén – összefut az ún. országimázs diktálta kívánalmakkal. Ilyenkor szinte csodák történnek, a kissé már kába, lestrapált, soványka bukszájú rendezvény új erőre kap.

Valami ilyesmi történt, történhetett a szerte külföldön is immár hosszútávon jelentős visszhangot keltő belgrádi nemzetközi filmfesztivállal, amely most jórészt a régi, napjainkra teljesen felújított helyszínén, a Száva Központban – szemmel látható vérátömlesztéssel – futotta le az idei tüneményes főkörét. Hogy aztán a szervezők szokásos módon győzteseket hirdessenek, mely ünnepélyes aktusra a múlt hetet záró vasárnapon került sor. Előtte megtudhattuk, hogy az 52. FEST versenyprogramjában tizenhét film szerepelt, származásra nézve a világ minden tájáról. Ebből a fényes alkalomból összesen hat moziban vetítettek, s mintegy félezer projekcióra került sor az izgalommal várt díjkiosztás előtt.

– A pobednik je…!

Nos, a fő versenyprogram zsűrijének döntése szerint a legjobb alkotásnak járó díjat Jurij Bikov orosz rendező magyar változatban: AZ URALKODÓ (szerbül: Gospodar) című filmje kapta. Ugyanakkor a fesztivál legsikeresebb filmjének járó elismerést Mladen Đorđević vihette haza – a legjobb rendezésért járó díjjal együtt – a Radnička klasa ide u pakao, azaz A MUNKÁSOSZTÁLY POKOLBA MEGY c. megvalósításáért. – Ez utóbbi – úgy tűnik – szándékos rímelés, ha dialektikus is, Elio Petri olasz direktor úr A munkásosztály a paradicsomba megy c. neves művével, amelyben a híres Gian Maria Volonté egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. Számunkra mindenképp figyelemre méltó dolog, hogy a szerb „változatban” az Újvidéki Színház színésznője, Krizsán Szilvia is szóhoz/szerephez jutott.

Nem áll szándékunkban név szerint felsorolni az összes kitüntetettet, annyi azonban részünkről itt mindenképp megjegyzendő, hogy Belgrádban az idén a legsikeresebb elsőfilmesnek járó díjat Moldovai Katalin (személyében és művében Kolozsvárhoz /is/ köthető) magyar rendezőnő kapta az ELFOGY A LEVEGŐ c. alkotásáért. Ugyanazért, amelyért tavaly Varsóban három díjat gyűjtött be. – Ergo: nem lehet ebben a döntésben valami egetverő tévedés.

Moldovai alkotásában bizonyos Ana (így 1 „n”-nel, akit Krasznahorkai Ágnes alakít) irodalom tanárnő egy suliban, ahol mindenkivel jó a kapcsolata, megbecsült szakember, ám mégis történik valami meglepő. Nevezetesen az, hogy az egyik szülő teljesen váratlanul feljelenti két francia költőlegenda, Arthur Rimbaud és Paul Verlaine szerelmi élete okán. Nem amiatt, hogy mindkettő imádta a nem csupán szimbolikus kicsapongást, a súlyos alkoholizmussal kombinált bordélylátogatást, hanem azért, mert egymás iránt is lebírhatatlan vonzalmat éreztek. Erről persze a tanárnő nem tehet, viszont tény, hogy ajánlotta diákjainak az erről szóló filmet. Ana természetesen fellebbez, védekezése azonban azt eredményezi, hogy környezete szép lassan elfordul tőle – ebből bontakoznak ki aztán a nyomasztó további fejlemények.

Kapcsolódó cikk

A SZERB INDIANA JONES: A “Szerbelnök” a fridzsiderből jön elő a legújabb kampányfilmben

Ugyanakkor Jurij Bikov filmjében (angol címében az „owner” szóval, ami elsősorban tulajdonost jelent), ebben az orosz–francia–svájci koprodukcióban arról van szó izgalmas részletességgel, hogyan uralkodik el egy közösségben egyetlen ember, hogyan terjeszti ki a maga kényszerítő uralmát mindenki fölé. Mintegy privatizálja a társaságot, kontrollja alá helyezi az egészet; minden lépésüket, normális emberi megnyilvánulásukat irányítani akarja, cserébe ezért az „örömért” csupán a méltóságukat követeli. A fesztivál zsűrije szerint ennek bemutatását a rendező – aki tudomásunk szerint megtapasztalta az orosz hadseregben uralkodó viszonyokat, bohócok bőrébe is bújt már, igazából keserű kenyerüket is megkóstolta – fegyelmezett mértéktartással, azzal együtt mégis annyira magával ragadó, dinamikus módon teszi, hogy az a hasonló témájú filmek legjobbjai közé emeli. – Ehhez csak annyit fűznénk hozzá, miszerint nyilvánvaló módon mindkét fesztiváli csúcsalkotás közös témája-nevezője valójában a politika, de legjobb, ha mindenki szépen levonja magának a szükséges következtetést. Fölös szájbarágás nélkül.

Annyi még mindenképp említésre méltó ebben az összeállításban még, hogy az 52. FEST idei utolsó mozielőadásaként telt ház előtt levetítették – a tavaly elhunyt Žarko Laušević utolsó filmszereplésével – Miroslav Lekić rendező: Az orosz konzul c. játékfilmjét. Forgatókönyvét írta Vuk Drašković, Lekić életéét pedig maga a kiszámíthatatlan lét.

Ugyanis történt vele egyszer Montenegróban, hogy halálos kimenetelű verekedésbe keveredett. Abból aztán a bíróság megítélése szerint a jogos önvédelem határait túllépve jött ki, ezért börtönbe került. Nem akkora csoda, hiszen két embert is lelőtt, utóbb mégis csupán négy évet kapott. Szabadulása után – vélhetően a lehetséges bosszú elől – az Egyesült Államokba menekült. 2011-ben kegyelmet kapott Boris Tadić akkori elnöktől. Hazament, aztán még dolgozott. Kórházban halt meg tavaly, tüdőbetegségben, hogy most rá emlékezzenek. – Az eleinte ragyogó pályaívű, utóbb cikcakkos röptű színészre, akinek a (hosszú expozíciójú) végzete: ha csupán egy film tragikus bonyodalma lenne, hagyján. De nem az volt.