Barbár imák költője (Sziveri 70)

Fenyvesi Ottó írja Vadak voltunk című versében:

– így a jó öreg rocker-haver, Fenyvesi, a Sziveri János-díj kuratóriumi elnöke, aki a közelmúltban elhunyt Reményi József Tamást váltotta a szerepben-nyeregben. Fiatalkori, jórészt Új Symposionista nemzedéki élményét a hetvenes-nyolcvanas évekből – ahogy valamely régi lemezlovas álneve hangzott a sok közül – Rudi Radiátorunk a márciusi Országút egyik hosszabb cikkében fejtegeti. Abban úgy fogalmaz erről, hogy ugye: rohant velünk az élet. Ismerkedtünk a vajdasági magyar szavakkal, kóstolgattuk a jugoszláv ételeket és kontextust, távol állt tőlünk a polgári és a partizán életmód (értsd, hogy az a vörösre festett!). Nem jártunk operába és pártgyűlésekre, viszont a konyha hihetetlenül jó volt.

Elsők közt a csevapcsicsa & burek.

Aztán úgy folytatja refrénszerűen, hogy rohant velünk a körülöttünk kavargó világ, árkon-bokron sodort tova bennünket az élet. Iskolákba, bohémságba, rock and rollba, lányokba, asszonyokba. Anyanyelvünk magyar volt, állampolgárságunk jugoszláv; szerbhorvátul tanultunk, valamint angolul és németül is, de oroszul nem. (Nyet-nyet.) Az édesapák jó része Németországban gürizett azért a jobb pénzért, tehát vérbeli gastarbeiter volt. Mi meg általában optimisták voltunk és vidámak. Lázban égtünk, mentünk nyugatra, mentünk délre meg északra: főképp Magyarországra. (Hoztuk a lemezeket meg a farmert /hej-hó!/.)

A képet Benes László készítette

Mindezt Fenyvesi abból az alkalomból eleveníti fel, hogy amennyiben még élne Sziveri János költő, annak a rebellis, ’nyolcvanháromban eltávolított symposionista harmadik nemzedéknek az immár legendássá vált vezére, most március huszonötödikén töltötte volna be a hetvenet. Sajnos, Jancsi – mint tudhatjuk – már réges-rég nem él. Ottó pedig úgy írta bele az írása címébe, hogy VALAKIT ELSZÓLÍTOTTAK BELŐLE… (Mármint Sziveriből, ami egy szép Sziveri-parafrázis, Isten nyugosztalja: a holt költőt.)

Egyébként tényleg mentek, mentünk. Hajtotta az ördög ezt a Huligán-Maligán bandát, művészetileg akár Fellini, Kerouac és a sok többi Vad Országútján, vagy csak Útján – röpítette a szél politikai fellegvárakban egészen elfogadhatatlan felismerésekig. Rádöbbenésekig. Az (is) lett a veszte ennek az „anarchista brancsnak”, amely Magyarországon aztán – ugyan erősen módosult csapatösszetétellel, de még mindig létező lendülettel – az egykori főszerkesztő emlékének ápolására, őrzésére Sziveri-társaságot hozott létre. Pluszban díjat alapított, ahogy folyóiratot ugyancsak. Ez az Ex Symposion – sajnos – hosszú időkön át bírta a strapát, hogy végül ne bírja a legújabb idők pénztelenségét. Elfáradtak az idegek, betelt a pohár. Pontosabban teljesen kiürült, Bozsik Péter főszerk. felállt az asztaltól. – Úgy mellékesen.

Ugyanakkor a társaság díja szerencsére maradt, amelyet az idén az egyik Fenyvesi átadott a másik Fenyvesinek. Helyileg a budai Nyitott Műhelyben, ünnepélyes keretek közt természetesen. Ottó szokásosan átnyújtott egy Benes Jóska művet, ezúttal FENYVESI ORSOLYA írónőnek, költőnőnek, az idei díjazottnak. – Persze, puszta névrokonságról van szó csupán, ahogy azt elnök úr hangsúlyozta is (valahol). Ebből a megindító alkalomból Szörényi László irodalomtörténész tanár úr egy képzettársításokban gazdag, rendkívül színes és élvezetes kiselőadást rögtönzött Sziveri személyéhez és művéhez kötődően, míg a díjazottat Orcsik Roland laudálta.

Orcsik többek közt kiemelte Orsolya verseinek számára szemet szúró rokonságát Ladik Katalin költeményeivel. Ebből az alkalomból úgy fogalmazott, hogy Fenyvesi költészete a lehetetlenre vállalkozik, leveti az antropomorfizáció kényszerét, a narrációt. Barokk poszthumanizmus, az egót lefejező miszticizmus jellemzi már az első kötetének darabjait is: „Énekelni hallom a sötét anyagot, és most / áramszünet választja el az élőt az élettelentől. […] Angyalok leszünk / anélkül, hogy előtte állatokká váltunk volna.” (A képzeletbeli világháború). Nála nem a jelentéskioltó „állattá-leendés” (Deleuze-Guattari) a cél, hanem az antropomorf alakzat spirituális erővé finomítása. – Egyébként meg ha nem is mutatható ki közvetlen kapcsolat Ladik Katalin és Fenyvesi Orsolya lírája között – mondja Orcsik –, mégis rokonlelkűnek érzem a két alkotót. Mindkét költőre az ideológiai korlátok, a patriarchális előírások játékos szétfeszítése jellemző. Éppen ezért egyikük sem fér be igazán a vasaltan szabályos, tekintélyelvű kánonba.

(A laudáció telejes széltében-hosszában a legújabb Tiszatájban olvasható!)

A Zavar című vers kézirata a költő hagyatékából (Forrás: Kertész Imre Intézet)

Sziveri Jánosról a fiktív hetvenedik szülinap alkalmából több helyen is megemlékeztek. Így például a pesti Kertész Imre Intézetben, ahol a SZÉLHERCEG című Sziveri-versválogatást is bemutatták régebben. Annak két szerkesztője, Terék Anna és Melhardt Gergő közül az előző vett részt a minapi beszélgetésen.

Kapcsolódó cikk

A pesti Szélherceg és a balkáni Bábel

Terítéken természetesen a barbár imák költője és kiváló poézise szerepelt. Beszélt róla (még) Bencsik Krisztina és Zalán Tibor, Sziveri Jancsi egykori közeli barátja. Minden élénk története Tiborunknak aligha férne ide. Az esten voltak még príma szavalatok, zenés betétek, s az egész nagyon rendesen meg volt csinálva. (Le a kalappal, azaz stílszerűen: a micivel…)

Megjegyzendő, hogy Bencsik Krisztina írása, amelyben Sz. J. ironikus-ikonikus líráját Petri Györgyéhez hasonlítja, a Kertész Intézet honlapján található.

A végére még ide kívánkozik, hogy Temerinben ugyanakkor Sziveri János emléktáblájának ünnepélyes megkoszorúzására került sor az ottani Matuska-háznál. Alkalmi beszédet Losoncz Alpár mondott. Állítólag fejből, felvétel nem érkezett róla, így hát ezt az írást itt nélküle vagyunk kénytelenek befejezni. Ünneplő szózatunkat berekeszteni. (Tehát: VÉGE.)