A Biztonsági Tanács elutasította, hogy tárgyaljon az 1999-es NATO-bombázásról

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy döntött, hogy nem tűzi napirendre a valamikori Kis-Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások kérdését, amit Oroszország kezdeményezett. A szerb vezetés maga sem nagyon bízott abban, hogy a kérdés orosz kezdeményezésre a testület elé kerülhet, de azért Ivica Dačić ügyvivő szerb miniszterelnök elutazott New Yorkba, ugyanakkor orosz részről elutasították, hogy az ülésen részt vegyenek a koszovói albánok képviselői is. A NATO 1999. március 24-én indította meg a Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásokat, miután a Jugoszláv Néphadsereg 1998-ban véres hadjáratot indított a koszovói albánok ellen, akik közül több százezren menekültek Albániába és Macedóniába. Aleksandar Vučić szerb elnök akkor tájékoztatási miniszter volt, és súlyosan szankcionálta azokat a sajtótermékeket, amelyek nem követték a szerb propaganda irányvonalát. Vučić 2019-ben, tehát már az elnöksége alatt, úgy fogalmazott, hogy ha húsz évvel korábban Putyin hozta volna a döntéseket Oroszországban, akkor senki sem bombázta volna a Kis-Jugoszláviát.

Hatszáz év

A korábban már évek, sőt évtizedek óta szőnyeg alá söpört koszovói válság 1989. június 28-án, a rigómezei csata hatszázadik évfordulójáról történt megemlékezéssel kezdődött, amelyen Slobodan Milošević akkori szerb elnök nem zárta ki a fegyveres összetűzéseket sem az etnikai konfliktusok megoldására, amit sokan a háború bejelentéseként és a Jugoszlávián belüli határok újrarajzolásáért folytatott harc kezdeteként értelmeztek a Nagy-Szerbia megteremtése érdekében.

Az amerikai légicsapásokat elrendelő Bill Clinton ezzel kapcsolatban visszaemlékezéseiben úgy fogalmazott, hogy “a jelek szerint ez a viszály mintegy hatszáz éve újra és újra felüti a fejét”.

Milošević a beszédét mondja 1989-ben a hírhedt gazimestani nagygyűlésen (Forrás: Internet)

Josip Broz Tito volt jugoszláv elnök/diktátor 1974-ben autonómiát adott a koszovói albánoknak, amelyet Milošević 1989-ben visszavont, így megszüntette a saját oktatásra vonatkozó jogukat is, amiért a koszovói albánok békés ellenállásba kezdtek és “alternatív iskolarendszert” hoztak létre.

A horvátországi és a boszniai háború árnyékában a koszovói albánokkal szembeni szerb megtorlás egyre inkább erősödött, miután Milošević teljes fennhatósága alá akarta vonni az addigra már jócskán albán többségű tartományt, az albánok viszont független államot szerettek volna, és miután az albán közösségen belül a militáns Hashim Thaçi erősödött meg a mérsékelt Ibrahim Rugovával szemben, megkezdődött a fegyveres ellenállás, amelyet a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) folytatott, ami aztán kiváltotta a szerb terrort.

Abban az időszakban amerikai részről még nem merült fel Koszovó függetlensége, Bill Clinton visszaemlékezései szerint “az Egyesült Államok és a NATO politikai autonómiát szeretett volna, mint amilyen 1974 és 1989 között volt, ám a rendezésről szóló Rambouillet-i tárgyalások kudarcba fulladtak, miközben a Jugoszláv Néphadsereg egységei és a szerb szabadcsapatok Koszovóban garázdálkodtak. Javier Solana a NATO akkori főtitkára “a teljes amerikai egyetértés tudatában” 1999. március 23-án utasította Wesley Clark tábornokot, hogy indítson légicsapásokat a szerbek ellen.

Bill Clinton március 24-én beszédet intézett az amerikai nemzethez, amelynek a végkicsengése az volt, hogy Milošević korábban “Boszniát és Horvátországot is megtámadta, véres háborúival egész Európa jövőját fenyegette.

A volt amerikai elnök szerint a bombázásnak három célja volt, meg akarták mutatni az etnikai tisztogatással szembeni összefogást, másodrészt szerették volna akadályozni a szerb vérengzést a koszovói civilekkel szemben, harmadrészt pedig súlyos csapást akartak mérni a szerb haderőre (amelyen a Jugoszláv Néphadsereget kell érteni), ha Milošević nem parancsol megálljt a katonáinak.

Francia-orosz szópárbaj a Biztonsági Tanácsban

A Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásokra vonatkozó kérdés napirendre tűzését Oroszország kezdeményezte március elején, anélkül hogy előtte konzultált volna Szerbiával. A New Yorkba utazó Ivica Dačić, aki az ideiglenes miniszterelnöki poszt mellett ügyvivő külügyminiszter is, az ülés előtt úgy fogalmazott, hogy Szerbia mindenekelőtt a saját igazát szeretné elmondani a 25 évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban, amikor – mint hangsúlyozta – az egész világon megsértették a nemzetközi jogot és a jogrendet.

Vaszilij Nebenzja orosz nagykövet az ülés kezdetén ugyanakkor megjegyezte, hogy orosz részről nem egyetlen napirendi pontként, vagyis “provizionális agendaként” szeretnék tárgyalni az ügyet, hanem speciális ülést kívánnak szentelni neki. Nebenzja megjegyezte, hogy a Biztonsági Tanácsnak meg kellene tisztelnie a jelenlévő szerbiai ügyvivő miniszterelnököt azzal, hogy beszélhessen az ülésen, ha már elutazott New Yorkba.

Nicolas de Rivière francia ENSZ-nagykövet ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy francia részről többször és világosan megüzenték Szerbia képviselőinek, hogy nem tartanak ilyen ülést, és ezért ne is menjenek Amerikába.

Rivière kijelentette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem köteles tiszteletben tartani azt a napirendi pontot, amelybe a tagországok előzőleg nem egyeztek bele, és amelyet “egy tagország egyoldalúan javasolt”, így Franciaországnak nem maradt más választása, mint hogy ellenezze a javaslatot. A francia ENSZ-nagykövet még hozzátette, hogy Oroszország ezzel akarja igazolni az Ukrajna elleni agressziót.

Hasonlóan nyilatkozott Robert Wood, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetének-helyettese is, aki szerint Amerika azért nem támogatja a szóban forgó napirendi pont elfogadását, ahogy azt Oroszország kezdeményezte.

Kapcsolódó cikk

VUČIĆ FÉLREVEZETI A KÖZVÉLEMÉNYT: Bill Clinton nem akart szárazföldi erőket küldeni Szerbiába 1999-ben

Az orosz nagykövet ezzel szemben – főleg ami a francia felvetést illeti – azt hangsúlyozta, hogy a kezdeményezés nem a történelemhez kapcsolódik, hanem azokhoz a dolgokhoz is, amelyek még mindig zajlanak Koszovóban”, és ezért a nemzetközi biztonság kérdését érintik.

Miután a Biztonsági Tanácsban elnöklő Japán képviselője szavazásra bocsátotta az orosz kezdeményezést, kiderült, hogy a Kis-Jugoszlávia elleni NATO-bombázás kérdése nem kerülhet napirendre, mert azt csak hárman támogatják, a többiek viszont tartózkodtak, ellene senki sem volt.

A Biztonsági Tanács szabályai szerint azonban ez is elegendő volt ahhoz, hogy a testület ne tárgyaljon a kérdéstől, mert kilenc tagállamnak kellett volna támogatnia az orosz kezdeményezést ahhoz, hogy elfogadásra kerüljön.

A Biztonsági Tanács ezzel egyszerre két pofont is kiosztott, először Oroszországnak, másodszor pedig a Moszkvához az utóbbi időben (ismét) egyre inkább közeledő Szerbiának. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Oroszországnak két célja volt a Koszovót is érintő felvetéssel, az egyik az, hogy a készülődő orosz offenzíva előtt ezzel is elterelje a nemzetközi figyelmet Ukrajnáról, a másik pedig az, hogy a már nem éppen szunyókáló szerb nacionalizmus (újbóli) ébresztgetésével esetleg újabb konfliktust generáljon a Balkánon.