B A Balkanac
SIKERTELEN MISSZIÓ: A Gyergyó utcán felfelé – újra dr. Várady Tibornál
A múltkor csupán abbahagytuk, de nem fejeztük be a beszélgetést, amely némi kényszerszünet után azzal folytatódott, hogy riportalany a nyolcvanas évek elején a Fulbright-ösztöndíj támogatásával abba a megtisztelő helyzetbe került, hogy egy szemesztert taníthatott a Floridai Egyetemen, Gainesville városában. Előtte magyar professzor még nem járt ott, legfeljebb turistaként. Meg dolgozott ott rövid ideig egy magyar takarítónő, aztán elment.
A sok érdekes emlék közül – ügyes vízilabdázókhoz hasonlóan – köldökig kiemelkedett az, amelyik arról szól, hogy a campus közepén állt egy tó, s abban aligátorok tanyáztak. (Meg nem csak benne, körötte is.) Az egyik alkalommal, amikor ezekre a ragadozó hüllőkre terelődött a szó, Várady Tiborunk a máshonnan jött ember tudatlanságával krokodiloknak nevezte őket. Erre letorkollták, mondván, hogy maradjon csak az aligátor kifejezésnél.
Riportalanyunk ezen a ponton elnevette magát a mikrofonba, merthogy az amerikaiak azzal a szilárd meggyőződéssel éltek együtt ezek szerint, hogy az utóbbi valami sokkal nemesebb lény. Netalán lényegesen magasabb helyet foglal el az evolúciós lajtorján. Aztán még szó esett arról, hogy ezek a fenevadak vajon megtámadják-e a báván arra sétálókat? A vendég kérdésére a dékán azt a megnyugtatónak szánt választ adta, hogy: szinte soha.
– No, de ez amúgy csupán terminológiai kérdés, jegyezhetjük meg, mert rég meghalt költőnket, Sziveri Jánost idézve egyre megy: “farkas vagy tigris, ha fölfal, szar leszünk úgyis meg így is”. – Mindenesetre ez a kis recés fogazatú emlék – főleg így megfejelve Sziverivel – mintegy tolakodó módon kínálta magát ahhoz, hogy alanyunkat a politikáról kérdezzük, amely egykor őt is magával ragadta. Arról az útról, amely őt az igazságügy-miniszteri székbe segítette. Ha ideig-óráig is, az ún. Panić-kormány érájában. Tehát hogy volt ez? Ma már az ifjabbak nem nagyon, mondhatni: halványan emlékeznek rá.
V. T. hosszú felelete – amely teljes egészében az Újvidéki Rádió Libegő c. műsorában hallható – az UJDI-val kezdődött. Ugye, ez az egykori Társulás a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért, amelynek csapatához utóbb kérdezettünk is csatlakozott. Ezzel kapcsolatban mondta el, hogy amikor Jugoszlávia eresztékei kezdtek érezhetően meglazulni, abban felettébb kínálkozó esélyt pillantott meg a maga számára az értelmiség.
A többpártrendszer kialakulásának népes előszobájában lett ő is tagja ennek a friss formációnak, ahol olyan közismert “disszidensekkel” működhetett együtt, mint például Nebojša Popov vagy Momčilo Grubač és a többiek. A magyarok közül Kovács Oszkár becskereki közgazdász professzort említi, aki utóbb Slobodan Milošević vonzáskörébe került. Szerinte kicsit túl sok reménykedés volt az UJDI-ban egyébként, több a reálisnál. Abban bíztak mindnyájan, hogy sikerül egy komoly frakciót kialakítaniuk a szerb parlamentben, végjátékban azonban csak egy személynek jött össze, hogy bekerüljön oda. Mégpedig neki. Elsősorban a becskereki választóknak hála, akiknek a Várady család neve már régtől fogva ismerősen cseng. Tehát elsősorban ennek köszönhető a dolog, nem annak, hogy oly elszántan terjesztette volna az UJDI programját. Legnagyobb népszerűségét pedig Corax karikatúrája hozta meg neki, amiért sűrű kalapemeléssel tartozik a rajzolónak.
– Később a VMDK képviselő csoportjához csatlakoztam úgy – meséli –, hogy nem lettem tag. Kilencvenegyben pedig elmentem a Berkeleyre tanítani. Vissza Amerikába, mert úgy láttam, hogy azért mégis a szakma fontosabb számomra, mint ez a nagyon-nagyon bizonytalan politikai dolog, amelyben én inkább egy ilyen furcsa különc vagyok, mint tényleges résztvevő.
A politika inkább az olyan karaktereknek való, mondja valahol hátrébb-előrébb Várady, mint a merénylet áldozatává vált Zoran Đinđić. Akihez személyes ismeretség fűzte annak okán, hogy az ő későbbi felesége, Vera és Zoran akkori szerelme barátnők voltak. – Sajnos az történt, ami történt, még egy lehetőség elúszott az értelmetlen puskalövések nyomán. Így. Utána, emlékszik még vissza alanyunk, kilencvenkettőben létrejött valamiféle egyezség, hogy Milošević, aki az abszolút úr a Házban, a szövetségi kormányt egy szakértői grémiumnak engedi át. És akkor jött Amerikából Milan Panić, aki már alig tudott szerbül, egyébként milliomos kaliforniai gyógyszerész, s aki különben egykor nagy sikerű biciklibajnok volt Jugóban. Úgy maradt kinn nyugaton, az egyik túra alkalmával.
Részünkről (B. A. B.!) itt megjegyzendő, hogy nem okvetlenül kellett volna erre a keleti szoc. kaptafára mintáznia a nagy kalandot, megtehette volna másképp is, de hát lényegében az történhetett, hogy az alkalom szülte itt is a tolvajt. (Biciklitolvajt /hi, hi…/) Anno kinn maradt Amerikában, a vagyon meg számára is eleinte hihetetlen módú nyolcadik sebességgel róva a köröket: feldagadt. Hány kerékpár szerepel ebben a történetben, homályban maradt. Inkább valamely, szintén az alkonyzónában megrekedt összetételű, mindent ígérő csodaszerről, manapság étel-kiegészítőről pusmognak magukat bizonyosnak vélő bizonytalan források.
V. T. Emlékszem, hogy elsőre, amikor beszélgetni igyekezetünk, szerbül kezdtünk társalogni. Csak aztán Panić gyorsan belefáradt, így angolra váltottunk. A magam részéről abban a pillanatban úgy láttam, hogy ennek az egésznek akkor lehet némi értelme, ha lennének időelőtti választások, tetejébe’ mi azt szépen megnyernénk. OK. Lettek is öt hónap múlva, csak éppen elveszítettük. Hát idáig tartott az én miniszterségem, Milan meg félt, fenyegették, ahogy mindnyájunkat, így visszarepült Amerikába, hogy Szerbiában végül szét ne tépjék. Máig nem egészen világos minden pontját illetően az ő “szent missziója”, de megvolt. Tény.
B A Balkanac
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
Mottó:
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent SAJTÓSZABADSÁG!
(P.S.– B.A. /B./)
– Bátyaság – sóhajtott valójában jó rég derekát tapogató nagyanyjuk, nagymamánk, Bögre Ilona a becsei Medenacs tanyavilágában, valami nádvágó szerszámmal, kapával, bármi hasonlóval a kezében. – Istenem, mind ez a sok év hová lett? Biz’, a fenébe lett.
Aztán rendre elnevette magát az abból a családból származó Bögre Ilon, amely famíliában apáról fiúra szállt a gölöncsérség, így lettek ők, ha nem is Findzsák, de Bögrék. Férje ugyanezt, hogy hová lett az a sok év, más szó használatával fogalmazta volna meg, de most ne menjünk ebbe részletesen bele. Elég az, hogy az embernek ma is számtalanszor kél káromkodni kedve. Vágná falhoz a tányért, kínjában felröhögne a dolgok állásán. B… oda a findzsát.
Ha Sziveri Jánosnak ez a felröhögős verse később született is, mégis abból az 1983-as felejthetetlen, csodálatos élményből táplálkozik, amelyben őt, az Új Symposion folyóirat akkori ifjú főszerkesztőjét egész „bandájával” együtt kivágták, mint macskát… Kirúgták a párt tartományi korifeusai. Valószínűleg veszélyt sejtettek bennük az elvárt alázatkészség hajmeresztő hiánya láttán. Az esetükben nehezen megvalósítható totálkontroll fenyegető réme okán ez lett: kidobás.
Sziveri János kálváriája ma már ismert dolog az újvidéki Teleptől, majd a temerini Matuska-háztól – amikor is még semmilyen munkát nem kaphatott – a Ljubiša Ristić direktor úr elképzelése és irányítása alatt álló Szabadkai Népszínházig. Ott tudvalévőleg dramaturgként helyezkedett el Jancsi, s még némely színpadi művét is előadták, azonban nagyon sokáig nem maradhatott egyre inkább gyógyíthatatlannak bizonyuló rákbetegsége okán. (Annál a Kosztolányi szobornál nem, amely mögött – a saját menekülési kényszerét erősítő meglátása szerint – az idő strikten vetkőztet egy dögöt.)
Jött hát reménykeltő Magyarország. A fővárosi, több szempontból lepukkant Kelenföld, egy kelenföldi kis lakás, busz által elérhető kórház. Hajnali zötykölődések. Rákrománc, a kanyargó út végén a Farkasréti temetővel. – Sziveri János voltam, ez volt büntetésem.
Bizony, ha jobban utánaszámolunk – hová is lett ez a rakás köztes év? –, az Új Symposion harmadik nemzedékének kíméletlen szétverésétől, kigyomlálásától máig olyan negyven év telt el, Jancsi pedig kb. harminchárom éve halott. Azzal, hogy emléke most is él. Időnként valóságos Sziveri-revival söpör végig a pusztán. Foglalkoznak vele, nevét említik, ahogy legutóbb például a becsei KONTRAPUNKT művelődési lakomán az ottani csikaszos nádasban. Elvarázsolt Mézesdűlőn, ahol két étkezés között sok szép kövér kérdés került terítékre, hogy fokozatosan összeérjen a múlt a jelennel. – Egybefolyjon a kettő, mint vörösbor az abroszon, hogy határozottan egy nagy, nehezen kimosható, ronda flekket alkosson.
Valamiért folyton fel kell röhögnünk a dolgok állásán, ha pokoli kínunkban is. Mert sosem tűnik elavulni ennek a Sziveri-féle „ide-ódának” a kérdése. Nevezetesen az, hogy tulajdonképpen ki ez, ki folyton visszajár? És mi ez, mi folyton visszájára fordul bennünk? – És mit kell tennünk, haver, amikor látjuk, hogy fülünk a földön hever?
Tulajdonképpen mikor lesz az, hogy a hatalom ne akarjon teljes mértékben leuralni minden leuralhatót. Művészetben-irodalomban (mint birodalomban) a saját erejét mutatni – mutogatni-fitogtatni –, a saját ízlését-akaratát igyekezvén érvényesíteni. Minden lépésében, tettében saját figurákat és mondatokat alkotni; jelzőket, jelzős szerkezeteket, szóvirágokat tukmálni, és ha valami nincs úgy, ahogy szeretné, nádpálcáját suhogtatni. Esetleg egyenest a pallosát belengetni. – Netán csak azért, hogy saját magának több helyet csináljon. A „bőség” fantasztikus, akár kisebbségi roggyant kosaránál. – Nos?
Nem áll szándékunkban összemosni sima pusztulást a betiltással, tény azonban, hogy legutóbb a kettő ismét testközelbe került egymással ott, azon az emlékezetes, százegy-kutyás Schultz tanyán. Ott, ahol ezredszerre is fel lehetett röhögni a dolgok állásán. Ebben a Sziverit is erősen megidéző, Radics Viktória moderálta programrészben, amelyben – mások mellett – Ladik Kati újra elmesélte a még régebbi időket – míg Jancsi ott zörgölődött a nádasban, az égen pedig galambok röpködtek –, ebben az idilli környezetben jelentette be Bozsik Péter főszerkesztő személyesen is a veszprémi Ex Symposion folyóirat halálát. Elmondta egy történet végét, amely az orvosolhatatlan anyagi ellehetetlenülés okán bekövetkezett Exitusról szól.
Ex, béke poraidra.
– Igazából érdekes elgondolkodni – szerintünk legalábbis – azon a sokféle asszociációs lehetőséget kínáló látványon, amelyet egy becsei vulkanizőr műhely előtti aszfalton ellapított, mumifikálódott sündisznó nyújt. Úgy tűnik, sokféle interpretációs lehetőség rejlik benne.
Megj.1. Ez a leginkább Sziveri-mementóként olvasható szösszenet itt abból az alkalomból született – ahogy az már részben kiderült is –, hogy lezajlott ez az első kimondottan ilyen ellenpontos rendezvény, amelyet Berényi Emőke és Orcsik Roland képzelt el, majd valósított meg. E szellemi/fizikai lakoma szervezője a HÍD folyóirat. Az esemény szerves részét képezi az úgynevezett Hídverő (jegyezzük meg, nem hídrobbantó!) programsorozatnak, és benne – jeles társadalomtudósok, irodalmárok részvételével – a vajdasági magyar közösséget meg a magyar kultúrpolitikát érintő kihívások kerültek késes-villás elérhetőségbe: tálcán & asztalon. Az akcióban több nemzedék képviselője vett részt, és a beszélgetéseket – amolyan időközönként érkező öntetként – felolvasások dúsították.
Megj.2. Szokásos terjedelmi oknál fogva – meg azért is, mert nem állt módunkban végigkövetni az egész eseményt – erősen egy ösvényre, egyetlen csapásra koncentráltunk. Ám szeretettel mellékeljük az „étlapot”, amelyből jobban látható, mi történt ott Becsén, azon A NAGY (kult.) ZABÁLÁS-on.
PROGRAM
10 óra HONNAN HOVÁ? – Társadalomtudományi kerekasztal a népszámlálásról Badis Róbert, Palusek Erik, Tóth Szilárd János (Sárcsevity Hajdú Bea moderál)
11 óra SZABAD SAJTÓ? – Tőke János, Gyurkovics Virág (Zakinszky Toma Viktória moderál)
12 óra APOKALIPSZIS TEGNAP – Losoncz Márkkal a könyvéről Radics Viktória, Petar Bojanićtyal a könyvéről Losoncz Márk beszélget
13 óra Ebéd
15 óra Kerekasztal I. – „FELRÖHÖGÜNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN” Ladik Katalin, Balázs Attila, Bozsik Péter, (Radics Viktória moderál)
16 óra Kerekasztal II. – „PÉNZ NYELV ZÁSZLÓ” Kollár Árpád, Orcsik Roland, Terék Anna (Fehér Miklós moderál)
17 óra „A SZÁMŰZETÉS LETT A MEGÉRKEZÉS” – A Híd Fiatal alkotók számának bemutatója Dudás Robert, Oláh K. Tamás, Tóth Szilárd János, Tóth Tamara (Berényi Emőke moderál)
18 óra Kerekasztal III. – MI KÖZÖM HOZZÁ?, kitekintés a magyarországi irodalompolitikai helyzetre Gerevich András, Győrffy Ákos (Pressburger Csaba moderál)
20 óra „ARANYBA ZÁRT KETRECEK” – Ketrecparty DJ Kővel
Vizuál: Laza Kalember
-
Szerbia6 nap telt el azóta
Vučić etnikai tisztogatásról beszélt, Moszkva szerint Koszovó potenciális veszélyt jelent
-
B A Balkanac3 nap telt el azóta
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
-
Szerbia2 nap telt el azóta
Vajon mire figyelmeztetett Vučić a Presevo-völggyel kapcsolatban?
-
Koszovó5 nap telt el azóta
A koszovói eseményeket követően mindenki gyászol, még Szerbia is