SIKERTELEN MISSZIÓ: A Gyergyó utcán felfelé – újra dr. Várady Tibornál

A múltkor csupán abbahagytuk, de nem fejeztük be a beszélgetést, amely némi kényszerszünet után azzal folytatódott, hogy riportalany a nyolcvanas évek elején a Fulbright-ösztöndíj támogatásával abba a megtisztelő helyzetbe került, hogy egy szemesztert taníthatott a Floridai Egyetemen, Gainesville városában. Előtte magyar professzor még nem járt ott, legfeljebb turistaként. Meg dolgozott ott rövid ideig egy magyar takarítónő, aztán elment.

A sok érdekes emlék közül – ügyes vízilabdázókhoz hasonlóan – köldökig kiemelkedett az, amelyik arról szól, hogy a campus közepén állt egy tó, s abban aligátorok tanyáztak. (Meg nem csak benne, körötte is.) Az egyik alkalommal, amikor ezekre a ragadozó hüllőkre terelődött a szó, Várady Tiborunk a máshonnan jött ember tudatlanságával krokodiloknak nevezte őket. Erre letorkollták, mondván, hogy maradjon csak az aligátor kifejezésnél.

Riportalanyunk ezen a ponton elnevette magát a mikrofonba, merthogy az amerikaiak azzal a szilárd meggyőződéssel éltek együtt ezek szerint, hogy az utóbbi valami sokkal nemesebb lény. Netalán lényegesen magasabb helyet foglal el az evolúciós lajtorján. Aztán még szó esett arról, hogy ezek a fenevadak vajon megtámadják-e a báván arra sétálókat? A vendég kérdésére a dékán azt a megnyugtatónak szánt választ adta, hogy: szinte soha.

– No, de ez amúgy csupán terminológiai kérdés, jegyezhetjük meg, mert rég meghalt költőnket, Sziveri Jánost idézve egyre megy: “farkas vagy tigris, ha fölfal, szar leszünk úgyis meg így is”. – Mindenesetre ez a kis recés fogazatú emlék – főleg így megfejelve Sziverivel – mintegy tolakodó módon kínálta magát ahhoz, hogy alanyunkat a politikáról kérdezzük, amely egykor őt is magával ragadta. Arról az útról, amely őt az igazságügy-miniszteri székbe segítette. Ha ideig-óráig is, az ún. Panić-kormány érájában. Tehát hogy volt ez? Ma már az ifjabbak nem nagyon, mondhatni: halványan emlékeznek rá.

V. T. hosszú felelete – amely teljes egészében az Újvidéki Rádió Libegő c. műsorában hallható – az UJDI-val kezdődött. Ugye, ez az egykori Társulás a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért, amelynek csapatához utóbb kérdezettünk is csatlakozott. Ezzel kapcsolatban mondta el, hogy amikor Jugoszlávia eresztékei kezdtek érezhetően meglazulni, abban felettébb kínálkozó esélyt pillantott meg a maga számára az értelmiség.

A többpártrendszer kialakulásának népes előszobájában lett ő is tagja ennek a friss formációnak, ahol olyan közismert “disszidensekkel” működhetett együtt, mint például Nebojša Popov vagy Momčilo Grubač és a többiek. A magyarok közül Kovács Oszkár becskereki közgazdász professzort említi, aki utóbb Slobodan Milošević vonzáskörébe került. Szerinte kicsit túl sok reménykedés volt az UJDI-ban egyébként, több a reálisnál. Abban bíztak mindnyájan, hogy sikerül egy komoly frakciót kialakítaniuk a szerb parlamentben, végjátékban azonban csak egy személynek jött össze, hogy bekerüljön oda. Mégpedig neki. Elsősorban a becskereki választóknak hála, akiknek a Várady család neve már régtől fogva ismerősen cseng. Tehát elsősorban ennek köszönhető a dolog, nem annak, hogy oly elszántan terjesztette volna az UJDI programját. Legnagyobb népszerűségét pedig Corax karikatúrája hozta meg neki, amiért sűrű kalapemeléssel tartozik a rajzolónak.

– Később a VMDK képviselő csoportjához csatlakoztam úgy – meséli –, hogy nem lettem tag. Kilencvenegyben pedig elmentem a Berkeleyre tanítani. Vissza Amerikába, mert úgy láttam, hogy azért mégis a szakma fontosabb számomra, mint ez a nagyon-nagyon bizonytalan politikai dolog, amelyben én inkább egy ilyen furcsa különc vagyok, mint tényleges résztvevő.

A politika inkább az olyan karaktereknek való, mondja valahol hátrébb-előrébb Várady, mint a merénylet áldozatává vált Zoran Đinđić. Akihez személyes ismeretség fűzte annak okán, hogy az ő későbbi felesége, Vera és Zoran akkori szerelme barátnők voltak. – Sajnos az történt, ami történt, még egy lehetőség elúszott az értelmetlen puskalövések nyomán. Így. Utána, emlékszik még vissza alanyunk, kilencvenkettőben létrejött valamiféle egyezség, hogy Milošević, aki az abszolút úr a Házban, a szövetségi kormányt egy szakértői grémiumnak engedi át. És akkor jött Amerikából Milan Panić, aki már alig tudott szerbül, egyébként milliomos kaliforniai gyógyszerész, s aki különben egykor nagy sikerű biciklibajnok volt Jugóban. Úgy maradt kinn nyugaton, az egyik túra alkalmával.

Részünkről (B. A. B.!) itt megjegyzendő, hogy nem okvetlenül kellett volna erre a keleti szoc. kaptafára mintáznia a nagy kalandot, megtehette volna másképp is, de hát lényegében az történhetett, hogy az alkalom szülte itt is a tolvajt. (Biciklitolvajt /hi, hi…/) Anno kinn maradt Amerikában, a vagyon meg számára is eleinte hihetetlen módú nyolcadik sebességgel róva a köröket: feldagadt. Hány kerékpár szerepel ebben a történetben, homályban maradt. Inkább valamely, szintén az alkonyzónában megrekedt összetételű, mindent ígérő csodaszerről, manapság étel-kiegészítőről pusmognak magukat bizonyosnak vélő bizonytalan források.

V. T. Emlékszem, hogy elsőre, amikor beszélgetni igyekezetünk, szerbül kezdtünk társalogni. Csak aztán Panić gyorsan belefáradt, így angolra váltottunk. A magam részéről abban a pillanatban úgy láttam, hogy ennek az egésznek akkor lehet némi értelme, ha lennének időelőtti választások, tetejébe’ mi azt szépen megnyernénk. OK. Lettek is öt hónap múlva, csak éppen elveszítettük. Hát idáig tartott az én miniszterségem, Milan meg félt, fenyegették, ahogy mindnyájunkat, így visszarepült Amerikába, hogy Szerbiában végül szét ne tépjék. Máig nem egészen világos minden pontját illetően az ő “szent missziója”, de megvolt. Tény.