BAYER ASPIRIN & PARIPACITROM (Baráth Ferenc online kiállításához)

Baráth Ferencről, elsősorban a plakátművészet, ezen belül a színházi plakátcsinálás messze kimagasló újvidéki (exyugó) figurájáról mondta egykor Domonkos István költőnk, dzsesszzenészünk, teniszedzőnk és alkalmi favágónk, bolondokházi lefogónk – mondta még a svédországi lehorgonyzása előtt –, írta Feriről Domi,
hogy:

– Baráth született konstruktivista. Tíz éve ismerem, de kócosan még sohase láttam. Hajában a választék mindig nyílegyenes, mint a léglökéses gépek csíkja az égen. Zsebében mindig ott hordja a függőónt, hogy pontosan tudja, mikor van vízszintes és mikor függőleges helyzetben.

Nos, a kis opus, amelynek mottójaként konkrétan ez szerepel, bizonyos B. A. krónikás (szerencsétlen mindentudó flótás /mindentudó – gondolja magáról ő! –, valóságos poeta doctus, észkombájn/) tollából származik, s BARÁTH A TÜKÖR ELŐTT címet viseli. Természetesen illik megemlíteni, hogy valahol a kettőezresek elején, a vízválasztótól valamivel előrébb az időben jelentette meg a zentai zEtna. A könyv, amelyben napvilágot látott, a Világsarok non-stop címet kapta. Később született annak egy testvére is, mi azonban egyelőre itt tartunk még: az elsőszülöttnél. – NUMBER ONE Ferinél, azaz az ő szépséges felesége, Ágota szerint: csakis FERENC-nél.

Baráth Ferenc pontosan tudja, hogy mikor van vízszintes és mikor van függőleges

Megállapítható tehát, hogy Ferenc időközben – már megint – nem sokat változott, csupán annyit, hogy még jobban megőszült. Ha ezt egyáltalán lehetett pluszban még elérni, és már kevésbé lesi a süllőket a kövesben. Persze.

Kapcsolódó tartalom

Baráth Ferenc grafikusművész

Ide kívánkozik megjegyeznünk azt is, hogy legkritikusabb közös időnk alatt egy egész ország ment ki alólunk; rogyott össze nyögve ugyanott – esetleg történelmileg kicsit arrébb –, majd kigyulladt. Vagy fordítva? Már mindegy, a lesújtó végeredmény ugyanaz. Igazából mi mozdultunk el. Jöttünk errébb, feljebb a térképen, ugyanakkor lényeg, hogy most is egy országban élünk, csakhogy itt hiányoznak a Feri plakátjai. Nem látom őket errefelé mostanság az oszlopokon. – Más idők, más oszlopok?

Ugyanakkor örömmel lehetett tudomásul vennem, hogy kedves barátom, magyarkanizsai Baráth, a Ferenc, aki vélhetően kiskorától kezdve Feri, legújabb időkben is készített plakátot az Újvidéki Színháznak. Isten tartsa szokásukat, tartsa őket újfent ki- és felvirágzó együttműködésben! Sajnos, az előadást, Urbán András művét még nem sikerült megnéznünk, így maradjunk a józanész és főleg a jó ízlés keretei közt. Súlyosan hiányos ismerettel ne írjunk róla behatóan, főleg ledorongoló kritikát ne – ha egy mód van rá. (De akkor is maradjunk ennyiben, ha kettő…)

Szóval, követve ezt az egyébként többféle plakátművel és egyébbel színesített, remek ongoing/online Baráth-retrospektívet a Facebookon, jut eszembe Ladik Katalin és Tolnai Ottó. Konkrétan a BAYER ASPIRIN című monodráma, amelyet Újvidéken anno Jancsó Miklós rendezett. Aztán annak nyomában meg nyomban felötlik a Tolnai-féle PARIPACITROM. Rendezte: Tömöry Péter.

Közülük az elsőhöz tapad – mohón rácuppanva mintegy – a történet, amely szerint Tolnaiék egyenest a Bayer céghez fordultak támogatásért, ahol simán kikosarazták őket. Pedig ugye: milyen szép számú közönség! Hány és hány fejfájós-fogfájós színész és színésznő nyelte & nyeli vele együtt az aszpirint, maga is amolyan élő acetilszalicil reklámként. Ennek ellenére magyar kisebbségi kultúra támogatása – ide, errefelé, vagyis immár arrafelé – onnan makacsul: NEIN. Pedig a plakát, barátom! Ladik Katival, meg azzal az ő ott látható (jól odamontázsolt) ÉRZÉKI NYELVÉVEL, annak végén pedig az ott egyensúlyozó kerek pirulával, az biz’ a legjobb aszpirin reklám.
Körbefuthatta volna vele a világot, bizony, az egész Bayer termékcsalád.

– De hát a német ész sem vág mindig a legjobban – mondá sváb nagymamánk, miközben a zsuborgó vizespohár után nyúlt.

A paripacitrom pedig az, ami a paripák után marad, akár az ódivatú szódás kocsi paripája után. Valamikor rég, hol volt, hol nem volt, többek közt abban a Tolnaiék egykor lakta telepi Virág utcában. Maradt. Ahol bikák nőttek a diófán, lógtak lefele az ágakról, lengedeztek Foucault vércseppes, szivárványos ingájaként. Éltesse még sokáig ezt a pusztán fantáziabeli képet (?) is, éltesse az emlékezet! Közben természetesen adj sanszot a békének. Ahogy például Picasso adott bikának és galambnak egyszerre és ugyanott. – Ahol még patkány is előfordulhatott.

(Ezt az írást elsősorban néhai Csüllög Maminak ajánlom, akivel egyszer hosszan elbeszélgettünk – ha nem is éppen a híres „harapós kávé”, de valami annál is ütősebb kíséretében – Baráth Feri műveiről. Ott, az Újvidéki Színház vizuálisan cseppet sem elhanyagolt klubjában. Talán épp a CSERESZNYÉSKERT plakátja alatt, amely valamiért mintha eltűnt volna egyszer. Magyarán: kámforrá lett. Csak egy téglalap alakú nyom maradt utána a falon.)