Piros szív, fehér hó, zöld levél (húsvéti vegyes-hímes)

– Piros szív, fehér hó, zöld levél – többek közt ezt játssza általában szép számú közönsége előtt – a Kárpátia nevű magyar nemzeti rockzenekar. Énekli karcos, mély hangján a pluszban basszusgitáros Petrás János. Természetesen közreműködnek többen, köztük hölgyek is, például Nyúlánk Piroska csellós és Szőkefürt Beáta fúvós. Utóbbi néha dalol is a maga lágy női hangján, ellentétben Petráséval. Ezzel a női vonulattal együtt is az egész hangzás meglehetősen kemény, férfias, harcias. Metálos, legalábbis hardrockos.

Egyébként mondhatni: tetőtől-talpig IRREDENTA.

Ennek megfelelően megvan a jól érthető célzás a történelmi rémségre, Trianonra és egyebekre. Új határokra. Amúgy elsősorban a mai Ukrajna szerepel ebben a számban, név szerint Nagyszőlős, Beregszász, Ilosva, aztán megjelenik benne Munkácsnak megcsúfolt várfoka. Még utána felcsillan a jobb sors lehetősége, merthogy: új tavasz jön, új remény, s visszaszáll, hazaszáll az a szép turulmadár. Mindenesetre nem idéznénk pontosan ide az egészet, így is megvan a burkoltnak épp nem mondható célzás.

– Az egész különben megtalálható a You Tube-on.

Ugyanott utolérhető egy tisztán női hangon előadott változat ugyancsak. Énekli szabadkai helyszínnel Szávolovics Gabriella, némi „hárompluszkettős”, vagy ilyesmire emlékeztető beütéssel. Látszik hátul a színház, meg látszanak egyebek, például a szökőkút azzal, hogy itt nem jelenik meg a turulmadár. Ellenben itt is él az új tavaszba vetett hit, a remény, hogy visszatér még a régi fény. Aztán úgy fog ragyogni megint minden, ahogy az a mi (magyar) szemszögünkből felettébb kívánatos. Közben a háttér változik, ahogy vele együtt a szöveg. Feltűnik benne Zenta, meg a szép Magyarkanizsa, aztán hangsúlyt kap a zombori rózsafák illata. Végül Gabriella azt dalolja, hogy Szabadkáról zeng a dal, JAJ, LESZ-E MÉG ELÉG MAGYAR?

Zeng a dal, száll a dal, hív a dal… Elhangzik benne a továbbiakban még, hogy esküvők, katonák ünnepek; ősi föld, sok vidám kisgyerek, ami után természetesen refrénszerűen újból felmerül a magyarjaink fogyatkozásáról szóló aggodalom. A kérdés, amelyet régi kesergő dalnokaink gyakran feltettek, rendre kielégítő válasz nélkül. Önnön bonyolult természetének megfelelően igazándiból ez a kérdés de facto máig nyitva. – Aztán gyakorta épp így, jegyezhetjük meg csendben, húsvét tájékán tűnik fel az imákba foglalt, kételyekkel elegy remény a magyarok „feltámadásáról”. Persze, megnyugtató válasz nélkül, ugyanis tudvalévő, hogy az erről szóló statisztika kevésbé lírai, sokkal inkább: könyörtelenül és zaklatón drámai. Ám igazából mit lehet ezzel kezdeni? Isten vagy ember legyen a talpán, leginkább mindkettő. – Vagy a kettő közé eső politikus, nemde?

PIROS SZÍV, FEHÉR HÓ, ZÖLD REMÉNY.

– És mennyi lenne az az elég? Nem annyira számszerű nyilván, mint lélektani.

Egy letűnt korszak dokumentuma: Az új osztály

Item. Tudott dolog, hogy Milovan Đilas egykor Tito harcostársa volt, azonban útjaik később elváltak. Vagy inkább keresztezték egymást, ahogy vesszük. A nyugati típusú demokrácia és a kapitalizmus olyan mértékben eluralkodott Đilas „sötét montenegrói agyán”, hogy azt Josip Broz nem nézhette jó szemmel, jobbnak tartotta hát elszigetelni. Ennek az elképzelésnek megfelelően Đilas, barátok közt Đido hosszú éveket húzott le a sitten, ahol többek közt azzal töltötte idejét, hogy egy tekercs klotyópapírra lefordította az angol klasszikusok egyik legnagyobbikának, Miltonnak az ELVESZETT PARADICSOM c. végtelen költeményét. Pluszban tanulmányokat írt, amiket valahogy sikerült kijuttatnia a börtönből, hogy azok elvándoroljanak nyugatra, ahol kiadóra leltek.

Már szabadlábon volt, amikor e sorok írója, B. A. (B.) megismerkedett vele. Körülményes lenne elmondani, hogyan, elég az hozzá, hogy Đido nagybácsija volt B. A. (B.) egyik barátjának, a belgrádi Vreme akkoriban sztárolt újságírójának, Stojan Cerovićnak, így jött össze az ismeretség. Egyszer baráti pecázgatás közben Đilas a vajdasági magyar ifjúság fílingje felől érdeklődött. Kiderült, ő úgy gondolja, többségük elszakadáspárti. Ezen a magam részéről kissé meghökkentem, mondván, hogy például Csantavéren ugyan, amikor már megvolt a kellő maligánmennyiség a kocsmában, előkerül az olyasmi, mint az OTT, AHOL ZÚG AZ A NÉGY FOLYÓ, meg a hasonlók, de hogy ezekhez a mutatványokhoz komolyabb stratégiák fűződnének, arról nincs tudomásom. Vitapartnerem ezen nevetett, majd észrevette, hogy kapása van, hát bevágott.

Az irredentizmusból közben annyit engedett, hogy jó-jó, de azt már ne mondjam, hogy a többség nem szeretne magyar többségű közegben élni. Nem mondtam, s azzal a disputa félbeszakadt.

Barátságos pecázgatás közben Đilas a vajdasági magyar ifjúság fílingje felől érdeklődött (illusztráció)

Milovan Đilasszal utoljára a kilencvenes évek kezdetén találkoztam. Tavasz tájt. Akkoriban az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségében dolgoztam, amikor is egyszer vezényletemmel az egész tévéstáb elutazott Belgrádba Đidóval műsort készíteni. Szó volt ott sok mindenről, Jugoszlávia elképzeléséről, régi jó testvériség-egységről stb. Az alany végig készségesen válaszolt, pofázmányos dolog mutatkozott kikerekedni az egészből. A forgatás egyik szünetében, kamerán kívül Đilas egész konkrétan azt mondta, amit Koncz István költő amott, a Tisza partján. Nevezetesen, hogy: HÁBORÚ LESZ. Kérdeztem, miért gondolja? Ehhez is nevetett egyet, kezét hátratette, kihúzta magát, majd ennyit mondott:

– Érzem a derekamban.

Sajnos, nem tévedett. Történelmi távlatokból nézve seperc alatt beindult a partszakadás. Első szakaszában a magyar hadkötelesek tömeges távozásával.

PIROS SZÍV, ZÖLD LEVÉL: HALVÁNY REMÉNY.

(Az eredeti Đilas-nyersanyag ott pihent a szerkesztőség emeleti nagytermében, abban a zárható szekrényben az ajtótól balra. Egy nagy szürke kazettán. Hogy mi lett vele a NATO-bombázások alatt, csak sejteni tudom. Tény, hogy akkor én már messze jártam. Egy igazi nyúl fürgeségével távoztam a szétesni készülő országból.)