Hosszú vágta után a vég: mert nem vénnek való vidék

A fenti halvány – vagy éppen tetszetős – rímkísérlet ellenére megállapítható, hogy azért alapvetően más itt a szükséges hangvétel. Ugyanis sokkal több véres története van az Egyesült Államok déli részének, mint gyengéd, szépséges lírája. Márpedig írásunk a maga módján ott kezdődik és ott is végződik: az amerikai Délen.

Azon a Délen, amelyről kiderült abban a híres polgárháborúban anno, hogy egészen más mentalitású, mint a nagy ellenfél, az Észak, bár mindkettőt a haszon masinája hajtja. Csak éppen az egyiket, az Északot az újabb kor kihívásai izgatják jobban, míg a másikat kevésbé. Utóbbiba jobban bele tudott kapaszkodni a múlt, és mintha ott a fényesebb jövő ragyogó látomását ezzel együtt csaknem teljesen elfújta volna a szél. Vagy eltakarta volna a szél felkavarta por.

Nos, ezen a tágabb, egykor rabszolgatartó Délen belül, amely mind a mai napig megkülönböztető jegyekkel bír, külön figyelmet érdemel a lenti határvidék. A Mexikóval szomszédos „migránsövezet”, hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljünk. A vidék, ahol a föld annyira sivár, hogy ott legfeljebb bukfencet lehet vetni, viszont burjánzik az erőszak. Ahol – mint az egykori Vadnyugaton – az élet sokkal kevesebbet ér. Fityingért lehet vásárolni, és semmiért elveszíteni. A Szent Biblia pedig legfeljebb csak golyófogó lehet, mint a szerencsés seriff csillaga. – Ez az amerikai Balkán, mondhatjuk, hogyha fogékonyak vagyunk az elterjedt sztereotípiákra, nem csupán a sokkal bonyolultabb valóságra. (Vagy arra, amit annak képzelünk: szigorú, megkérdőjelezhetetlen és árnyalt valóságnak.)

Azon a nem vén trottyoknak való vidéken legkönnyebben egyébként a bűn terem meg, amit régebbről jól ismerhetünk, ha olvasunk, William Faulkner regényeiből. Újabban pedig – pár köztes arc átugrásával – Cormac McCarthy műviből. Nem mellékesen, mind az utóbbi, mind az előző gyümölcsözően futott össze a film világával, így aztán tudhatjuk ugyanezt a moziból is. – Közben itt „csak” annyi történt, hogy McCarthy nem rég olyan fokon került a saját életművének nyomasztó hatása alá, hogy örökre itt hagyott bennünket. Az összes nézőt, olvasót, mivelhogy mindörökre átköltözött a boldogabb vadászmezőkre, ahová a könyveit szerencsére nem cipelte magával. – Azok, akárcsak Faulkneré, itt maradtak nekünk, mutatóujjunkat nyálazandó.

A Mexikóval szomszédos „migránsövezet”, hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljünk

McCarthy kis híján megérte a kilencvenet, és csak képzeletében tett szerencsétlen földönfutó páriává annyi embert, mint hírhedt névrokona: McCarthy „boszorkányüldöző” & „komcsifaló” szenátor a realitásban. Érdekes adat, hogy ez a névazonosság nem zavarta annyira őt, hogy gyökeresen eltérő írói álnevet vegyen fel. Csak a keresztnevét, az eredeti Charlie-t változtatta meg, mert Amerikában Charlie McCarthy egy híres hasbeszélő bábu, márpedig akkora poénlehetőséget nem lehetett tálcán odakínálni egyetlen rosszmájú kritikusnak sem.

Cormac McCarthy, aki erősen a visszahúzó sötét múlt meg a vészterhes jövő bűvöletében élt, állítólag egy régi, összekarcolt Olivetti írógépen írta az összes látomásos munkáját, akárcsak – példának okáért – Thomas Pynchon kolléga (Súlyszivárvány). Semmi számítógép, elektromos hókuszpókusz-kütyü vagy ilyesmi. Ezen született meg a NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK is, amely szándékoltan cikkünk vezérmotívumát, vázát képezi.

Megjegyzendő, hogy a magas korba és immár fokozhatatlan borúlátásába beleveszett író majdnem összes műve elérhető magyar fordításban. A legutóbbi kötet – AZ UTAS / STELLA MARIS – tavaly ősszel került a magyar könyvesboltokba. (Úgy látszik, még megy Cormack, ha már szinte semmi sem úgy, mint a cukor.)

Érdemes itt megemlíteni, hogy az újvidéki, szerbnyelvű Polja folyóirat egész tematikus számot szentelt tavaly a még élő Cormac McCarthynak. A sok jó tollú szerző szavatolta a színes, sokoldalú megközelítést. Így a híres író világvége-hangulatának a lélektani elemzése sem maradhatott el, ahogy az sem, mi fűzte Thomas Hobbes filozófiájához. A kapcsolat máris érthető, amint egy picit belekukkantunk ebbe a tárgyba. Ugyanis a régi angol gondolkodók között Hobbes azt találta mondani, hogy az emberek vágyai nagyjából megegyeznek, azaz hasonló dolgokra vágynak, és mivel ezen dolgok megszerzésében egyenlő képességekkel rendelkeznek, igyekeznek leigázni egymást. Az egész emberiség általános törekvése ebben ragadható meg.

McCarthy pedig ezzel toldotta meg:

–A háború, úgy néz ki, szent dolog. Az embereket nem a közösen megszegett kenyér köti össze, hanem a közös ellenség. (– Gyakorlatilag tehát a kés – vághatnánk hozzá.)

Kapcsolódó cikk

Ki tanította meg biciklizni az indiánokat? A futaki seriff kalandjai és az etyeki képregény rövid története

A NOVA.RS weboldalán ugyanakkor figyelemre méltó kritikát olvashatunk McCarthy regényeinek csikorgó filmadaptációiról, amely jó részében egyezik sok más kritikus meglátásával, amely szerint ez a központozás nélküli, több mellékágra szakadó, sőt bonyolultan, akár kontrapunktikusan rétegeződő, az írás drogjától hajtott prózaáradat nehezen ragadható meg a film eszközeivel. Pontosabban nagyon le kell egyszerűsíteni, ami nem mindig sül el szerencsésen. Hiába volt a szerző személyes részvétele is akár a forgatókönyv megírásában – tesszük ide: akárcsak Faulkner esetében – erősen hiányérzetes mozik születtek.

Slobodan Vujanović filmkritikus kiemeli, hogy a legsikeresebbnek vitathatatlanul a Coen testvérek adaptációja tekinthető. Ők pontosan a Nem vénnek való vidékből készítettek filmet. Egy antiwesternt. Főszerepben Josh Brolin, Tommy Lee Jones és Javier Bardem, nem utolsósorban pedig egy halom pénz. Értsd, ahogy akarod, ez a 2007-es film négy Oscart kapott. Mert a kitűnő érzékkel rendelkező fivérek patikamérlegen precízen megtalálták az arányát az abszurd erőszaknak és az egyebeknek, egyáltalában annak, amit fekete humornak nevezhetünk. De még humornak.