ÚJ KÖNYV: Koszovó létrejötte a jelenlegi formájában a washingtoni politikai akarat 1998-2008 közötti érvényesülésének következménye

Márkusz László Koszovó története című könyve nemrég jelent meg a könyvesboltokban. A korábbi pristinai nagykövet az elmúlt két évet a Külügyi és Külgazdasági Intézetben töltötte kutatással és írással. Ennek lett az eredménye az a több mint 500 oldalas könyv, amely természetszerűleg nem csak a Koszovó, hanem a Balkán történetére is reflektál. A szerzővel a könyv megjelenése kapcsán készítettünk interjút.

Wagner Péter: A Nyugat- Balkán Magyarország számára az egyik legkézenfekvőbb kül- és biztonságpolitikai prioritás, mégis az embernek az a benyomása, hogy meglepően kevés figyelmet kap az akadémiai kutatás területéről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy például jóval több kutató és publikáció foglalkozik a Közel- Kelettel, mint ezzel a térséggel, holott magyar szempontból az utóbbi fontosabbnak tűnik. Téged mi indított arra, hogy könyvet írj Koszovó történetéről?

Márkusz László: A könyv megírása nyilvánvalóan nem független attól a ténytől, hogy több mint öt éven keresztül nagykövetként szolgáltam Pristinában. Sok Koszovóban szolgálatot teljesítő magyar katonához, rendőrhöz és diplomatához hasonlóan én is azzal szembesültem a felkészülésem során, hogy nem léteznek magyar nyelvű, magyar szemszögből megírt történeti összefoglalók a nyugat-balkáni országokról, így sem Koszovóról, sem Szerbiáról. Az egyetlen kivétel talán Horvátország, Sokcsevits Dénes 11 évvel ezelőtt megjelent monográfiájának köszönhetően. Hiába érkeztünk egy, a régióval szomszédos országból, mi magyarok is brit történészek 20-30 éve napvilágot látott történeti műveit olvasgattuk Koszovóról. Ez szükségmegoldásnak jó volt, de ez alapján nehéz olyan specifikus tudást hozzáadni a nemzetközi gondolkodáshoz, amit mi a Balkán kapcsán az 1990-es évek óta ígérgettünk nyugati partnereinknek. Ezen az áldatlan állapoton próbáltam egy kicsit változtatni amennyire erőmből és tudásomból telt.

Wagner Péter: Ki a célközönsége ennek a könyvnek? A szerző mindig beszél valakihez fejben amikor a könyvét írja.

Márkusz László: Amikor elkezdtem írni, akkor elsősorban a diplomata kollégáimnak próbáltam elmagyarázni képzeletben a legfontosabb történeti összefüggéseket. Fontosnak tartottam, hogy Koszovó történetét a szerb és albán verzió alapján is megismerjék az olvasók. Ellenkező esetben egy gyakorló diplomata könnyen valamelyik oldal narratívájának a bűvkörébe kerül és elveszíti objektivitását. Szerettem volna viszont az egyetemi oktatás számára is használható szakirodalmat rendelkezésre bocsátani. Szerintem többen érdeklődnének a Balkán iránt, ha több olyan könyv lenne a piacon, amely a magyar egyetemi hallgatók tudásához illeszkedve mutatná be a régió történetét.

Wagner Péter: Hogyan épül fel a könyv, mutasd be kérlek?

Márkusz László: Tizennyolc fejezetben kronologikusan áttekintem annak a területnek a történelmét, amelyet ma Koszovói Köztársaságként ismerünk, és amelynek függetlenségét több, mint száz ország elismerte. Kezdem az albán-illír kontinuitás elméletével, az ókori Dardániával és a római hódítással. Folytatom a szlávok betelepülésével, a középkori Rác Fejedelemség felemelkedésével és az oszmán hódítással. A könyv második fele, azaz az utolsó tíz fejezet a 20-21. századra koncentrál az 1912-es Balkán-háborútól a független Koszovó első évtizedéig.

Wagner Péter: Koszovóval és általában a Balkánnal te nem csak, mint tudományos kutató találkoztál az elmúlt évtizedekben, hanem a munkád is jelentős részben idekötött. Jelentett ez az írás során különbséget, hogy Jugoszlávia felbomlása után, de a koszovói háború óta mindenképpen már a magyar diplomácia tagjaként is ráláttál a nyugat szerepére, a NATO háborújára vagy a magyar külpolitikai alakítására? Általában az előnyére szolgál az ilyen könyveknek, ha a szerzőnek a szakirodalom mellett azok a tapasztalatok is rendelkezésre állnak, amit csak helyben lehet megszerezni, és nem is mindig írhatók meg egyből diplomáciai jellegük miatt?

Márkusz László: Úgy gondolom, hogy a Balkánon eltöltött tízéves diplomáciai szolgálatom (öt év Bosznia- Hercegovinában, öt év Koszovóban) jelentős előnyére szolgált a könyvnek. Ennyi idő alatt például olyan földrajzi ismereteket szereztem a Nyugat- Balkánról, amilyenre senkinek nincs lehetősége, aki nem tölt el ennyi évet a térségben. A helyiekkel folytatott ismétlődő beszélgetések rögzítették bennem a különböző történeti narratívák minden részletét, illetve, hogy a történelem eltérő értelmezésének pontosan milyen napi politikai jelentősége van. A szerbek számára az albánok 18. századi betelepülők Koszovó területére. Az albánok ezzel szemben az ókori dardánok leszármazottjainak tekintik magukat, akik a szerbek érkezése előtt 1000 évvel már ott éltek. Nyilvánvalóan segített az írásban, hogy az utolsó 4-5 fejezet története már az én aktív szakmai életemmel esett egybe. A koszovói háborút és a NATO beavatkozását Szarajevóban szolgáló diplomataként éltem meg, a tiranai nagykövetségünk evakuálását az 1997-es anarchia idején a Külügyminisztérium területi főosztályáról néztem végig, Koszovó függetlenné válásának előkészítését pedig Brüsszelben követtem, ahol Javier Solana akkori EU külügyi főképviselő beosztottjaként dolgoztam a 2008 előtti években.

Wagner Péter: A korábbi években többször is beszélgettünk a kutatásaid során. Vannak “vakfoltjai” a magyar Balkán kutatásnak, amelyeket most megpróbáltál befoltozni a könyveddel?

Márkusz László: Szerintem a Balkán történetéről szóló összefoglaló művek hiányoznak leginkább a magyar szakirodalomban. Én ebből a résből próbáltam meg egy darabot befoltozni. A Nyugat- Balkán történetének igazából az 1870-es évek utáni időszaktól van összefüggőbb magyar szakirodalma, viszont itt is vannak fehér foltok. A második világháborúról a volt Jugoszlávia vagy Albánia területén nagyon kevés publikáció jelent meg, leszámítva persze, az 1944-es bácskai vérengzéseket. Én ebben a könyvben ezeket az ismereteket próbáltam kiegészíteni azzal, hogy milyen vérrontás zajlott Koszovóban és a Szandzsákban ezzel párhuzamosan, ami szerb és albán oldalon is mély traumát hagyott. Egy-egy albán vagy szerb történelmi figura a második világháborúból a mai napig mélyen megosztja a két etnikai csoportot Koszovóban. Aki az egyiknek hős, az a másiknak halálos ellenség, legyen szó Draža Mihailović csetnikvezérről vagy Xhafer Deva belügyminiszterről a második világháborús tiranai kormányban.

Wagner Péter: Egyszer említetted a I. világháború eseményeit. Annak ellenére, hogy Magyarország az Osztrák- Magyar Monarchia részeként fő hadviselő félnek számított, és a haderőnek számos magyar tábornoka vezette is a K.u.K. csapatokat, a hadtörténelem szempontjából szintén alig jelentek meg munkák. Mit érdemes tudni a magyar háborús szerepvállalásról, ami talán nem annyira közismert?

Márkusz László: Szerbia és Koszovó területének elfoglalása egy 1915-ös osztrák-magyar-német-bolgár offenzíva nyomán történt meg. A Monarchia ebben a hadműveletekben részt vevő seregének élén egy temesvári születésű magyar-sváb tábornok, Kövess Hermann állt. Ez a 3. osztrák-magyar hadsereg számos csatát vívott 1915-16-ban Belgrádtól Észak- Albániáig, és a magyar alakulatok ezekben többször szerepet kaptak. Ezekről történetesen hozzáférhető néhány jó publikáció Pollman Ferenc munkássága nyomán. A magyar alakulatok első világháború után megírt történetei az utóbbi években az interneten is olvashatóvá váltak, ezeknek a balkáni hadszíntérről szóló részeiből sokat tudtam meríteni.

Wagner Péter: Milyen forrásokat használtál a “megszokott” angolszász és magyar források mellett?

Márkusz László: Nyilvánvalóan sokat segített, hogy jól ismerem azt a nyelvet, amit pár évtizede még szerb-horvátnak hívtunk, mára azonban ennek a korábbi dialektusai hivatalos nyelvekké váltak (szerb, horvát, bosnyák, montenegrói). Az ókori és középkori eseményekhez számos balkáni kutató saját nyelvén írt tanulmányát felhasználtam. A 20-21. századi eseményekhez sokat tanulmányoztam a szerb, a koszovói albán és a bosznia-hercegovinai sajtót. Az 1878-as berlini kongresszus, az 1912-13-as balkáni háború és az első világbáború kapcsán azonban sok olyan korabeli magyar sajtóforrásra is akadtam, amelyekből eddig más nem nagyon merített.

Wagner Péter: A helyi források használata jelenti azt is, hogy a te meglátásaid, értelmezéseid Koszovó fejlődése kapcsán némileg eltérnek, vagy újat kínálnak a mainstream nyugati szakkönyvekhez képest?

Márkusz László: A nyugati szerzők, mint Noel Malcolm vagy Miranda Vickers is bőven használnak helyi forrásokat, ráadásul komoly tudományos infrastruktúra áll mögöttük. Ebben a könyvben inkább arra törekedtem, hogy a szerb és albán történelemértelmezés ütköztetését elvégezzem, ugyanis ezt kulcsfontosságúnak tartom egy ilyen könyv esetében. A másik fontos célom az volt, hogy a magyar kapcsolódási pontokat a Balkán/Koszovó történetéhez hangsúlyosabban megjelenítsem. A Koszovó történetéről kialakított saját értelmezésemet egy másik művemben fejtettem ki. Ennek lényege, hogy 1878-tól napjainkig Koszovó történetét a szerb és az albán nacionalizmusnak a terület birtoklásáért folytatott, váltakozó kimenetelű küzdelme határozta meg.

Wagner Péter: A könyv kapcsán felmerülnek persze, aktuálpolitikai kérdések. Hogyan látod Koszovó jövőjét?

Márkusz László: Nos, azzal kell kezdenünk, hogy Koszovó létrejötte a jelenlegi formájában a washingtoni politikai akarat 1998-2008 közötti érvényesülésének következménye. Az Európai Unió tagállamai Koszovó ügyében alapvetően követő politikát folytattak, de végül is döntő többségük elfogadta és támogatta egy olyan független Koszovó létrejöttét, amelyben az albán etnikum játszik politikailag domináns szerepet. Koszovó politikai és pénzügyi függése ma is nagymértékű, az utóbbit elég szerintem azzal érzékeltetnem, hogy az országban euró a fizetőeszköz, anélkül, hogy formálisan tagja lenne az eurózónának. Koszovó jövője ezért nagymértékben függ ezeknek a nyugati erőközpontoknak a jóindulatától, prosperitásától és a térségben érvényesülő befolyásától. Megjegyzendő viszont, hogy a jelenlegi demográfiai realitások miatt nagyon nehéz elképzelni miként tudna Szerbia újra ellenőrzést szerezni egykori tartománya felett a belátható jövőben. A lakosság 90 százalékának akarata ellenében nagyon nehéz, egyenesen lehetetlen kormányozni. Szerbia és Koszovó EU tagsága elvileg nyújt egy halvány reményt a történelmi megbékélésre. Ennek a megbékélésnek azonban a gyakorlatban ma még kevesebb jelét látni, mint 10 évvel ezelőtt. Sajnos az EU nyugat-balkáni bővítésének dinamikája is rosszabbul fest, mint akár egy évtizeddel ezelőtt. Szerbia csatlakozási esélyei visszafogottnak tűnnek, amíg nem tisztázott, hogy pontosan hol húzódnak a határai. Koszovó esetében az jelent a mai napig politikai akadályt, hogy öt tagállam (Spanyolország, Görögország, Románia, Szlovákia, Ciprus) nem ismerte el független államként.