Connect with us

B A Balkanac

Az evangéliumi biciklisták és Ferenc Ferdinánd

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

2020 09 25 094959
sziveri janos szelherceg 728 ?c=4784&m=0&a=438898&r=SziveriJ%C3%A1nos%3ASz%C3%A9lherceg&t=pi
Olvasási idő: 4 perc

A minapi PesText irodalmi fesztivál stúdióban felvett, majd digitálisan, magyar feliratozással közvetített beszélgetései között ott volt az az interjú is Svetislav Basara íróval, amelyet e sorok lejegyzője készített a kortárs szerb irodalom egyik kétségtelenül legszínesebb figurájával, aki irodalmi munkássága mellett szívesen foglalkozik publicisztikával. Lelkes sajtóbeli ostorozója mindennemű visszás politikai jelenségnek, illetve olyan társadalmi aberrációnak, amit ő annak tart. Példázatai minimum frappánsak, gyakran egy-egy képzelet szülte helyzetből kiindulva folytat Basara groteszkbe hajló, aprólékos, rekeszizom rezgető vizsgálatokat. Így például az egyik legutóbbi cikkében arról értekezik, hogy miféle módokon jelenne meg a bulvártól a komoly sajtóig az az esemény, amelyikben – tegyük fel – Belgrád valamelyik forgalmas pontján szenvedélyes szerelmi légyottra kerülne sor közte és egy szemrevaló kecske-menyecske között. Ebből több lehetséges szál is kibogozható, de itt szemléletes módon elég az indító feltevés. A nyilatkozás pillanatában egyébként még nem volt publikus, hogy a következő basarai gyöngyszem miről szól majd. Elég volt annyi, hogy már elkészült, de csiszolni kell még egy picit.

Tény, hogy valamikor sokat idegeskedtem, ám kijártam az iskolát, megtanultam a szakmát, így ma már rendíthetetlen nyugalommal tudok írni rettenetesen szenvedélyes írásokat is. Úgy írom ezeket a cikkeimet is a Danasba’, amelyeket aztán többen pergőtűz alá vesznek. De hát hadd csinálják, amíg tart a muníciójuk

– mondja Basara.

A NIN-díjas és sok egyéb díjas Svetislav Basara legfelkapottabb regénye az 1987-ben megjelent Fama o biciklistima (magyarul: Feljegyzések a biciklistákról), amelyet egyik jóakaró kritikusa az emberi őrültségek kézikönyvének nevezett, ami ellen a szerző ma sem tiltakozik. Szemmel láthatóan szórakoztatják a saját lenyűgöző fantazmagóriái. A hivatalos álláspontokkal simán szembemenő állításai. Például az, amely szerint egy kiadós ölelkezés után, miközben kedvese testét cirógatta amolyan utójáték gyanánt, saját döbbenetére Goethe fedezte fel a klitoriszt.

Különben a rózsakereszt kerékpárosainak titkos társasága juttatta a kérdező eszébe Basara egyik későbbi könyvét, a De bello civilit, amelynek a mára anyagi támogatás nélkül maradt Ex Symposion folyóirat anno egész számot szentelt. Az a jugoszláv polgárháborúval foglalkozik, annak a szóba hozható összes őrültségi aspektusával, amelyhez Basara bőven szolgált anyaggal.

Különben a rózsakereszt kerékpárosainak titkos társasága juttatta a kérdező eszébe Basara egyik későbbi könyvét, a De bello civilit, amelynek a mára anyagi támogatás nélkül maradt Ex Symposion folyóirat anno egész számot szentelt. Az a jugoszláv polgárháborúval foglalkozik, annak a szóba hozható összes őrültségi aspektusával, amelyhez Basara bőven szolgált anyaggal. Itt csak annyit, mellőzve, hogy az egész PestText-beszélgetést átmesélnénk, hogy vajon Jugoszlávia szétesésében is szerepelt-e valamiféle titkos társaság – titkos kerékpárosokat félre! –, amilyen volt példának okáért a Gavrilo Princip mögött álló Fekete Kéz. Svetislav azt válaszolta erre, hogy tudomása szerint nem volt olyan, viszont titkosszolgálat igen. Több is, mint kellene, de ő egyébként – hangsúlyozta újfent ismert tézisét – az Osztrák-Magyar Monarchiát tartja a legtökéletesebb államalakulatnak, amelyben ugyan voltak slendriánságok is. Volt korrupció, meg a közhiedelemmel ellentétben a császári udvar súlyos botfülűségben szenvedett, csupán egy-két katonai indulónak volt képes megbocsátani, hogy zeng, azonban mindez jelentéktelen dolog a kulturális értékeket semmibe vevő, bődületes hazugságokat terjesztő, velejéig romlott mai világhoz képest.

Úgy gondolja, Gavrilo Princip ostobaságot művelt. Ugye, Gavrilo a délszláv népek szabadságának nevében megölte az osztrák trónörököst, aminek ő, Basara, személyesen semmilyen értelmét nem látja. Csak újabb gyilkolászatot eredményezett, és ennek, láthattuk újabban is, egyszerűen így, ilyen eszközökkel: sosincs vége. Elnyúló haláltánc új gellereket kapó blőd követelésekkel, amelyek a végtelenségig komplikálják a helyzetet, ahelyett, hogy örökre eltűntek volna a történelem süllyesztőjében.

Úgy gondolja, Gavrilo Princip ostobaságot művelt. Ugye, Gavrilo a délszláv népek szabadságának nevében megölte az osztrák trónörököst, aminek ő, Basara, személyesen semmilyen értelmét nem látja. Csak újabb gyilkolászatot eredményezett, és ennek, láthattuk újabban is, egyszerűen így, ilyen eszközökkel: sosincs vége.

Princip tette tehát még nagyobb káoszt eredményezett, közben szerinte mi, magyarok vagyunk a legnagyobb vesztesei a Monarchia bukásának. Nem beszélve Ausztriáról, ami olyasféle, Szerbia nagyságú országgá töpörödött. – Itt tartotta szükségesnek megjegyezni Svetislav Basara, hogy ő ugyan nem nagyon hisz abban, hogy a dolgok rossz alakulására bármilyen irodalommal, újságírással igazából hatni lehetne, azonban – bármennyire ellentmondásnak tűnik is – ő még nem tett le arról a reményről, hogy Szerbia egyszer tűrhető állammá válik. Be kell vallania azonban, hogy sajna nagyon csekélyke esélyt lát erre. És azt is el kell még azért mondania azzal kapcsolatban, ami a Balkánon, az egykori Monarchia területén elterjedt, hogy bizony az áldozat kényelmes pozíciója az, ami hihetetlen módon akadályozza a cselekvést. A sopánkodás rátapad mindenre, húz mindent lefelé a mélybe. – Na, ez ellen kell, ez ellen érdemes harcolni. Csak, ugye, az a baj, hogy a sopánkodók többségének igazából megfelel a sírás-rívás. Az, hogy nem kell tenni semmit, mert úgysem lehet, tisztára kényelmi szempont. Innen kéne kimozdulni.

Végezetül: ami a szerencsétlen Monarchia történetét illeti, az legteljesebben Svetislav Basarának az újvidéki Forum Könyvkiadó által kiadott, Juhász Attila fordította, A merénylet angyalai c. regényében jelenik meg, melyben a már meggyilkolt Ferdinánd koronaherceg tollba mondja túlvilági titkárának a maga személyes meglátásait a történtekkel kapcsolatban. Mondataiból kicseng a történelem értelmetlensége, nem utolsósorban a nacionalizmus ördögének baromi, dögvészes mivolta. (Ámen.)

tolnai otto szemeremekszerek 3 728 ?c=4784&m=0&a=438898&r=TolnaiOtt%C3%B3%3ASzem%C3%A9rem%C3%A9kszerek3




B A Balkanac

Kozákolló: vág, vég (Sándorunk 200, a Petőfi)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Petőfi Sándor
Sándorunk akkor is az egyik legnagyobb magyar hős, ha gyalogszlovák vagy gyalogszerb volt
hajnal bolygo 728 ?c=4784&m=0&a=438898&r=IsaacAsimov%3AAHajnalbolyg%C3%B3robotjai&t=pi
Olvasási idő: 4 perc

Amikor azt hisszük, hogy valamiről, valakiről mindent tudunk, könnyen kiderülhet, hogy tévedésben élünk. E sorok írója pl. puszta véletlenségből a minap itt, a Petőfi centenárium írásai között találkozott azzal, amely arról szól, hogy leghíresebb költőnket – akinek hírneve egészen Kínáig eljutott, meg a „Márs bolygóig” akár, nem dzsidások szúrták le, hanem félelmetes ollójukkal a segesvári ütközetben harcoló kozákok. Mármost nem mintha ez bármit is változtatna immár a dolgok állásán, azonban mindenképp érdekes feltételezés. – Persze, valójában ez is csak egy a sok közül.

Petőfi Sándor

Azon a történeten alapszik, amelyet a romániai Rugonfalván élő idős Jeddi Tamás mesélt el még a kétezresek elején újságíróknak. Ő a dédapjára hivatkozott, aki anno látta Petőfit Fehéregyházánál – ugyanis az egy napig tartó véres, magyar vereséggel végződő csata Segesvár és Fehéregyháza között zajlott –, látta őt, ismerős cingár alakját egy udvarban a sütőkemence tetején ülni. Ott azon a kakasülőn sebesen jegyzetelni. A szemtanú állítása szerint a költőn nem volt egyenruha, kihajtott ingnyakkal írt valamit. Mentét viselt, kard nem volt a kezében, csak az az egyetlen fegyvere: a pennája.

Állítása szerint Sándor az elsöprő kozák roham elől is egymagában menekült, ahogy előtte, mert egyébként minden segítséget önfejűen visszautasított. Így aztán futott, amíg szusszal bírta, amikor már nem maradt más hátra. Futott: lótlan és szótlan. Az úgynevezett buni eltérőig szaladt, ott egy pillanatra megállt kifújni magát (kiköpni a tüdejét akár), majd az erdő felé vette az irányt, oda azonban már nem tudott eljutni. Az eltérőtől mintegy százötven méterre leszúrták az őt beérő kozákok. Magyarul beszélő román szemtanúk állították később, hogy az elveszejtői ún. kozákollóval végeztek vele. Az egy félelmetes fegyver, amit talpukon viseltek a harcosok, és ahogy beledöfték az ellenfél lovába vagy magába az ellenfélbe, az olló szétnyílt, azzal az elért belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfinket jobb oldalán érte a szúrás, mellette hatalmas vértócsa vöröslött, iratcsomó meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutatták a kozákok, az iratokat pedig értéktelennek (a verseket ízléstelen klapanciának?) ítélve: sebtében szanaszét dobálták.

Petőfi Sándor közszereplő

Petőfi Sándor közszereplő a Facebookon

Ennyi történt emberi szem láttára. A testről tudjuk jól, hogy eltűnt, mielőtt bárki rendesebben megvizsgálhatta volna. Jegyzőkönyvbe vette volna a kozákolló okozta szörnyű sérülést. A fegyverét, amely puskapor nélkül, ám hajmeresztő hatásában némiképp a mai dumdum golyóéra emlékeztet. A dumdumot ugyan utóbb betiltották, de kérem szépen, betiltották rég-rég a taposóaknákat is, aztán mi van? Egykori Jugoszlávia némely területén pl. ma sem tanácsos autóval megállni, majd beszaladni a bokrok közé.
Szenvedélyes poétánk halálát utóbb többen is megénekelték, köztük a Cseh Tamás/Bereményi Géza kettős. Ők azt kérdezték dalban, vajon a menekülő költő visszafordult-e abban az utolsó pillanatban farkasszemet nézni a halállal? A kérdés elénekelve is nyitott maradt. Mi meg itt azon töprengünk, vajon mi az anyám tyúkjáért kellett ilyen elszántan üldözőbe venni egy civil menekülőt, hacsak nem az volt, hogy egyszerűen nem sikerült időben kikerülnie az akció hatósugarából.

Item.

A Petőfi-versek legnevesebb megzenésítői közé tartozott – nem árt tudni pluszban – a szerb anyanyelvű, pomázi születésű, Szentendréhez kötődő Vujicsics Tihamér zeneszerző is, akinek élete ugyancsak tragikus végbe torkollott. Már jócskán emerre az időben, a hetvenes évek derekán, azon a végzetes damaszkuszi úton. Sokat írtak Tihamérról, akiről nehéz eldönteni, hogy muzsikusként több hangszeren tudott-e játszani remekül, mint ahány nyelven beszélt flottul. Vujicsics a magyar Rákóczi induló gyökereit kutatni repült Teheránba, amikor Damaszkusznál a teli utasgép lezuhant. Hárman élték túl, Tihamér nem volt közöttük. A katasztrófát állítólag a pilóta hibája okozta, ám később egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a repülőt lelőtték. Egész pontosan itt sem derült ki soha, hogy mi történt, pedig még szemtanú is akadt, aki látta a rakéta húzta csíkot.

Van egy angyali felvétel, amelyen Hofi Géza egykori kedvenc céltáblája, Harangozó Terike énekli A falu végén kurta kocsma elegy változatát, felében szerbül, fúvós hangszeren kíséri többek között Vujicsics Tihamér. Érdemes legalább belehallgatni. Ugyancsak egy szusszanás erejéig, mielőtt lassan befejeznénk.

Íme!

Nos, ugye: a tudomány jelenlegi állása szerint Petőfi Sándorunk édesapja Petrovics volt, egy szlovák származású férfiú, nem pediglen szerb. Nem vagyunk névszakértők, de a mi fülünk számára máshonnan ismerős ez a név, nem a Felvidékről. Ugye a fő érv a kutatók részéről, hogy az apa evangélikus vallású nyájhoz tartozott, ami a felvidéki szlovákokra utal, ellenben Tihamér édestestvére, Vujicsics Sztoján önéletírását olvasva belebotlunk abba, hogy volt olyan szakasz az életében, amikor bezzeg – szerb társaival együtt – sokáig evangélikus templomba járt, mert olyat tudott találni használható közelségben. – Ergo, erre alapozva nem egy abszolúte szilárd lábakon álló valami a szlovák származás.

Petőfi Sándor

A barguzini Petőfi sírja (Forrás: HVG)

Végére annyit, hogy sok Petőfi-szobor létezik Magyarországon. A fentebb elmondottak ismeretében is értelemszerűen bajban van az, aki folyó évünk valamelyik napján virágot szeretne vinni a költő „igazi sírjára”. Ezen igyekezett volna tán segíteni gazdag Morvai Ferenc „kazánkirály” a maga Petőfi-szakértőivel, akik azt az elképzelést hangoztatták, hogy Petőfi nem halt meg az ütközetben – már milyen izé, olló, dzsida vagy egyéb! –, hanem foglyul ejtették, aztán a szibériai Barguzinba cipelték orosz kezek, és ő később ott lehelte ki örökforrongó lelkét. Ott is temették el, jóval később Morvaiék exhumálták, majd sikerült kalandos úton hazacsempészniük a maradványokat. Bár bebizonyosodni látszott, hogy tévedés van a dologban, MEGAMORV-ék féltitokban mintegy – a szemet hunyó hatóságoktól nem zavartan – eltemették a csontokat a fővárosi Fiume úti sírkertben. Ám így, aki ott akarja leróni kegyeletét, annak számítania kell arra, nagy valószínűség szerint egy szerencsétlen, megbolygatott barguzini nő sírhelyét koszorúzza. – De hát hogy nő? Kérem. Mit számít az végeredményben ezekben az LMBTQ, transgender és ki tudja még, milyen időkben? Nyugodtan gondoljunk csak bele, részrehajlás nélkül.

hajnalcsillag 728 ?c=4784&m=0&a=438898&r=KarlOveKnausg%C3%A5rd%3AHajnalcsillag&t=pi




Az olvasás folytatása

B A Balkanac

Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Visky András: Kitelepítés
Ha választhatna, András, a hét közül legifjabb testvér, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná
trauma betegseg ?c=4784&m=0&a=438898&r=&t=pi
Olvasási idő: 3 perc

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.

visky andras kitelepites
?c=4784&m=0&a=438898&r=ViskyAndr%C3%A1s%3AKitelep%C3%ADt%C3%A9s&t=pi

Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.

Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.

Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.

Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Visky András: Kitelepítés

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.

Visky András: Kitelepítés

Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.

Visky András: Kitelepítés

– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.

Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.

P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.

?c=5941&m=425288&a=438898&r=&t=html




Az olvasás folytatása

Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

Letöltések

Könyvek a Lírától

Utazás

Hirdetés

A BALK a világban

Tíz nap legjava

Spelling error report

The following text will be sent to our editors: