Az evangéliumi biciklisták és Ferenc Ferdinánd

A minapi PesText irodalmi fesztivál stúdióban felvett, majd digitálisan, magyar feliratozással közvetített beszélgetései között ott volt az az interjú is Svetislav Basara íróval, amelyet e sorok lejegyzője készített a kortárs szerb irodalom egyik kétségtelenül legszínesebb figurájával, aki irodalmi munkássága mellett szívesen foglalkozik publicisztikával. Lelkes sajtóbeli ostorozója mindennemű visszás politikai jelenségnek, illetve olyan társadalmi aberrációnak, amit ő annak tart. Példázatai minimum frappánsak, gyakran egy-egy képzelet szülte helyzetből kiindulva folytat Basara groteszkbe hajló, aprólékos, rekeszizom rezgető vizsgálatokat. Így például az egyik legutóbbi cikkében arról értekezik, hogy miféle módokon jelenne meg a bulvártól a komoly sajtóig az az esemény, amelyikben – tegyük fel – Belgrád valamelyik forgalmas pontján szenvedélyes szerelmi légyottra kerülne sor közte és egy szemrevaló kecske-menyecske között. Ebből több lehetséges szál is kibogozható, de itt szemléletes módon elég az indító feltevés. A nyilatkozás pillanatában egyébként még nem volt publikus, hogy a következő basarai gyöngyszem miről szól majd. Elég volt annyi, hogy már elkészült, de csiszolni kell még egy picit.

– Tény, hogy valamikor sokat idegeskedtem, ám kijártam az iskolát, megtanultam a szakmát, így ma már rendíthetetlen nyugalommal tudok írni rettenetesen szenvedélyes írásokat is. Úgy írom ezeket a cikkeimet is a Danasba’, amelyeket aztán többen pergőtűz alá vesznek. De hát hadd csinálják, amíg tart a muníciójuk

– mondja Basara.

A NIN-díjas és sok egyéb díjas Svetislav Basara legfelkapottabb regénye az 1987-ben megjelent Fama o biciklistima (magyarul: Feljegyzések a biciklistákról), amelyet egyik jóakaró kritikusa az emberi őrültségek kézikönyvének nevezett, ami ellen a szerző ma sem tiltakozik. Szemmel láthatóan szórakoztatják a saját lenyűgöző fantazmagóriái. A hivatalos álláspontokkal simán szembemenő állításai. Például az, amely szerint egy kiadós ölelkezés után, miközben kedvese testét cirógatta amolyan utójáték gyanánt, saját döbbenetére Goethe fedezte fel a klitoriszt.

Különben a rózsakereszt kerékpárosainak titkos társasága juttatta a kérdező eszébe Basara egyik későbbi könyvét, a De bello civilit, amelynek a mára anyagi támogatás nélkül maradt Ex Symposion folyóirat anno egész számot szentelt. Az a jugoszláv polgárháborúval foglalkozik, annak a szóba hozható összes őrültségi aspektusával, amelyhez Basara bőven szolgált anyaggal. Itt csak annyit, mellőzve, hogy az egész PestText-beszélgetést átmesélnénk, hogy vajon Jugoszlávia szétesésében is szerepelt-e valamiféle titkos társaság – titkos kerékpárosokat félre! –, amilyen volt példának okáért a Gavrilo Princip mögött álló Fekete Kéz. Svetislav azt válaszolta erre, hogy tudomása szerint nem volt olyan, viszont titkosszolgálat igen. Több is, mint kellene, de ő egyébként – hangsúlyozta újfent ismert tézisét – az Osztrák- Magyar Monarchiát tartja a legtökéletesebb államalakulatnak, amelyben ugyan voltak slendriánságok is. Volt korrupció, meg a közhiedelemmel ellentétben a császári udvar súlyos botfülűségben szenvedett, csupán egy-két katonai indulónak volt képes megbocsátani, hogy zeng, azonban mindez jelentéktelen dolog a kulturális értékeket semmibe vevő, bődületes hazugságokat terjesztő, velejéig romlott mai világhoz képest.

Úgy gondolja, Gavrilo Princip ostobaságot művelt. Ugye, Gavrilo a délszláv népek szabadságának nevében megölte az osztrák trónörököst, aminek ő, Basara, személyesen semmilyen értelmét nem látja. Csak újabb gyilkolászatot eredményezett, és ennek, láthattuk újabban is, egyszerűen így, ilyen eszközökkel: sosincs vége. Elnyúló haláltánc új gellereket kapó blőd követelésekkel, amelyek a végtelenségig komplikálják a helyzetet, ahelyett, hogy örökre eltűntek volna a történelem süllyesztőjében.

Princip tette tehát még nagyobb káoszt eredményezett, közben szerinte mi, magyarok vagyunk a legnagyobb vesztesei a Monarchia bukásának. Nem beszélve Ausztriáról, ami olyasféle, Szerbia nagyságú országgá töpörödött. – Itt tartotta szükségesnek megjegyezni Svetislav Basara, hogy ő ugyan nem nagyon hisz abban, hogy a dolgok rossz alakulására bármilyen irodalommal, újságírással igazából hatni lehetne, azonban – bármennyire ellentmondásnak tűnik is – ő még nem tett le arról a reményről, hogy Szerbia egyszer tűrhető állammá válik. Be kell vallania azonban, hogy sajna nagyon csekélyke esélyt lát erre. És azt is el kell még azért mondania azzal kapcsolatban, ami a Balkánon, az egykori Monarchia területén elterjedt, hogy bizony az áldozat kényelmes pozíciója az, ami hihetetlen módon akadályozza a cselekvést. A sopánkodás rátapad mindenre, húz mindent lefelé a mélybe. – Na, ez ellen kell, ez ellen érdemes harcolni. Csak, ugye, az a baj, hogy a sopánkodók többségének igazából megfelel a sírás-rívás. Az, hogy nem kell tenni semmit, mert úgysem lehet, tisztára kényelmi szempont. Innen kéne kimozdulni.

Végezetül: ami a szerencsétlen Monarchia történetét illeti, az legteljesebben Svetislav Basarának az újvidéki Forum Könyvkiadó által kiadott, Juhász Attila fordította, A merénylet angyalai c. regényében jelenik meg, melyben a már meggyilkolt Ferdinánd koronaherceg tollba mondja túlvilági titkárának a maga személyes meglátásait a történtekkel kapcsolatban. Mondataiból kicseng a történelem értelmetlensége, nem utolsósorban a nacionalizmus ördögének baromi, dögvészes mivolta. (Ámen.)