A migráns nem érzelem kérdése, hanem a hanemé

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Valamelyik régebbi győri Mediavawe fesztiválon, emlékszem, nagy sikerrel vetítették az egykori Jugoszlávia keretén belüli szerb filmgyártás régóta egyik fenegyerekének számító Želimir Žilnik Szerbiai útinaplóját. Az angolul: Log Book Serbistant, mégpedig dokumentumfilm kategóriában.

Az ismételt pergetésre stílszerűen a Nikola Tesláról elnevezett teremben került sor, amelyet beszélgetés követett, és ott maga a rendező mondta el művével kapcsolatban azt, amit a beharangozó füzetben is olvasni lehetett, hogy e sarkaiból kifordult világ több háborús zónájából, esetenként valódi mélyszegénységből érkező migránsoknak, bizony, aligha van könnyű dolguk. Minduntalan alkalmazkodniuk kell a folyvást változó körülményekhez. Nem egy könnyű, hétvégi szilvalopó sétagalopp tehát az övéké, inkább forszírozott menet, amelynek egyik főösvénye Magyarországon keresztül vezet Nyugat- Európába. Elmondása szerint a szóban forgó útinapló egy olyan doku-dráma, amely lehetőséget ad ezeknek az embertársaknak arra, hogy megmutassák a saját belső értékeiket. Olyan hősökké váljanak, akiknek a küzdelmével azonosulni tudunk, és ebben alapvetően inkább segítő kezet kellene nyújtanunk nekik, gáncsoló láb helyett. (A rendező látnokisága? – megjegyzés részemről /B. A. B. részéről/.) Hogy ez verte-e ki akkor a teremben a biztosítékot, vagy valamiféle egyéb zárlat röpítette ki a „kis szarját”, ma már bizton állítani nem lehet, viszont tény, rövid időre elment az áram, hogy a sötétség leple alatt többen távozhassanak. Azért érdeklődőkből még így is maradt bőven, akiknek zárásképp a szerb enfant terrible kidomborította azt a gondolatát szintúgy, amely a fenti címben is szerepel, hogy lényegében a migráns mégsem érzelmi kérdés. Mintegy kifeszítve ezen a módon, aztán megpengetve szaporán az ő további, messze földön is híressé váló munkásságának vastag vezérfonalát. Egyedülállón, legalábbis ami ezt a delikát témát illeti.

Szóban forgó útinapló-filmről írta a Magyar Narancsban Bori Erzsébet filmkritikus anno, hogy ezt az alkotást (amennyiben egyáltalán annak lehet nevezni az „alkotás” kifejezés műviségre utaló jellege miatt) a világ legegyszerűbb dramaturgiája működteti: az arctalan, félelmetes tömegből kilépteti az egyes embert.

A menekültügy már csak azért sem lehet idegen a rendezőtől – állapítja meg ugyanitt Bori –, mert ő maga is, Žilnik, évekig ette az emigránsok keserű kenyerét a legutóbbi balkáni háborúk idején, amelyet részben Magyarországon vészelt át. Kritikus a továbbiakban úgy meséli, ő úgy tudja, de alighanem jól tudja, hogy a zömmel Szíriából, Afganisztánból és Afrikából érkezők általában hosszabb-rövidebb időre meg szoktak rekedni Szerbiában. Vannak visszatérők, akiket kipateroltak Magyarországról vagy Horvátországból, és vannak egyszerűen olyanok is, akik belefáradtak a Nagy Útba, le szeretnének telepedni. Ezek azok, akik Szerbiában tanulják a kólót, ha kell, akkor cuppogó sárban. Kritikus még hozzáteszi, hogy Žilnik világában a gaztevő embercsempész gyakorta inkább egy kis pénzkiegészülésre vágyó nyomorult taxis, mint elvetemült, apagyilkos, mindennemű skrupulus nélküli, országát eláruló, anyahágó gazfickó.

– Ugyanakkor, persze, – teszem hozzá én, B. A. B., vagy nemes egyszerűséggel, humorosabban: dr. Bab (dr. Máriás példájára) –, Ž. Ž. Igencsak messze áll attól, hogy a Mediavawe egyik, de egészen másik neves balkáni vendégéhez, Emir Kusturicához hasonlóan a mágikus realizmus divatos, gyakran észlelhető és csodálható, légben úszó ezüstpontyok káprázatos fénytörésében mutassa be a felvetett súlyos problémákat. Mert az olyan lenne, mint a levegőben – természetével ütköző módon – könnyed táncot járó vasüllő és kalapács.

Nos, ezt a migráns témát folytatja Želimir Žilnik A legszebb föld a világon c. tavaly (2019-ben) bemutatott filmjében, amelyben megjelenik ez a sokkal több, mint csupán pedzegetett téma, és amellyel kapcsolatban Rendező úgy nyilatkozik, hogy a migráns nem érzelmi, hanem kimondottan gazdasági kérdés. Mert pl. az ifjú szakképzett migránsok menthetik meg csupán – minden irreális politikai hadovával szemben – az elmagtalanodott, kiöregedett Európát.

És biztosíthatják a kivénhedt nyuggerek megélhetését ugyancsak. (Persze, önmagát nem említi a kidőlő nyugdíjasak között – megj. dr. Bab!) Meséli, hogy sem ő, sem a producer nem tudtak kukkot se arabul példának okáért, azonban sikerült megtalálniuk a közös nyelvet, rávenni a szereplőket, hogy elmondják a történeteiket, holott abból akár káruk is származhat. Otthon árulóknak kiálthatják ki őket. De mindezzel együtt kétségtelen, az újabb film hőseire felszabadítóan hatott, meséli, hogy például a fiatalabbak is nyíltan beszélgethettek vele, holott odahaza az idősebbel csak szemlesütve tehetik ugyanezt, szavaikat nagyon-nagyon megválogatva.

A legszebb föld egyébként zéró utópia, nagyon is realitás, amely egy fiatal afganisztáni férfiú, bizonyos Bagher három évig tartó hányatott útját mutatja be szülőhazájától Bécsig. Az ifjú, élni vágyó migráns igyekszik beilleszkedni, megtanul németül, viszont drámaivá válik a helyzet, amikor hirtelen feltűnik a színen a nagyapja, aki várható módon visszahúzó erőként kezd el működni. Ugyanis az öregnek sikerül átadnia az üzenetet, hogy odahaza a család férfi tagjai mind meghaltak, ezért unokáján áll, hogy hazatérve folytassa mindazt, amit folytatni szükséges. A jelen és a múlt ütközésében szegény fiúnak döntenie kell.

De hogy végül is hogyan dönt? Hadd ne legyen muszáj ide kiírnunk, hogy hát: vigyázz, a következő szöveg cselekményleírást tartalmaz!