A Megfojtott virágok története (Killers of the Flower Moon)

Carter Revard amerikai költő, indián nevén Non-pe-va-de, azaz Félelmet Gerjesztő mesélte még régebben a kismagnójával vacakoló B. A.-nak a budapesti Építész Klubban, hogy az ő osage nemzetsége valahonnan a csillagporos messzi térből ereszkedett le a Földre. Ahogy itt értesült, bizonyos Csaba királyfi útjának a tőszomszédságából. – Ezt mondta, közben komoly arccal figyelte, mi lesz azzal a magnóval. Lesz-e valami végre?

Nos, végre lett. Beindult, Non-pe-va-de pedig folytatta az indián őstörténetet azzal, hogy népe tudta, odalenn majd új szabályok szerint kell élnie, mégis elhatározta, leszáll a magasból. Itt egy hosszabb rész jött arról, miért is, miként is következett be ez a dolog. Hogyan sietett segítségükre a Mennydörgés meg a Feketemedve, sőt a Hegyioroszlán is, ennek ellenére rá kellett döbbenniük, idelenn ellenségből messze több van, mint igaz barátból. Idevágó módon: ellenfélből számlálhatatlanul több virágzik a réten, mint ahány csillag virágzik a hátrahagyott égen. UFF.

Illetve itt még nem fejeződött be. Közel sem. Revard előadta magával ragadó költeményét, amelyben a Prérifarkas elmondja a Holdnak, miért énekel, s miért is foglalkoztatja örökké a távozás, a tovavándorlás gondolata. Aztán egy idő múlva arról kezdett beszélni, neki mi köze van Tolkienhez meg a régi formák újszerű használatához. Meg hogyan próbálja magában vallásfilozófiailag összeegyeztetni a kiűzetés keresztény motívumát az indián felfogással. – Mi pedig itt, ezen a ponton kanyarodnánk el Carter Revard félelmet gerjesztő eszmefuttatásától, hogy folytassuk az osage rézbőrűek, vagy a franciásan „oszázsok” kíméletlen idelenti vesszőfutásával.

Arról van szó ugyanis, hogy rengeteget hallhattunk-láthattunk, olvashattunk az amerikai indiánok tragédiájáról, ám azon belül sokkal kevesebbet konkrétan az oszázsokéról, amelyben ugyanúgy főszerephez jut a mérhetetlen, akadályt nem ismerő kapzsiság. Istent nem félő, kíméletlen pénzsóvárság, amelynek históriájában itt váratlanul felbukkan, zubog a kőolaj, hogy hihetetlen szerencsétlenséget zúdítson az akkorra már jelentős részt az oklahomai indián rezervátumba kényszerített oszázsok fejére. Az oszázsokéra, akik, ha nem is csillagászati árat, de fizettek annyit, amennyit tudtak a meddőnek vélt földért.

Ott történt iszonyú szerencsétlenségbe hajló módon, hogy erről az oklahomai indiánföldről hamar kiderült, gazdag olajmező, ugyanakkor már nem lehet a rézbőrűeket tovább terelni a szövetségi törvényőrökkel való összeakaszkodás nélkül. Ergo ők, az oszázsok a fekete arany teljes jogú tulajdonosai, és ezt tiszteletben kell tartani. Már csak azért is, mert odafenn, Washingtonban bekeményítettek, nincs pardon, az Egyesült Államok hatalmi szerkezete végképp komolyra fogta a dolgot. Amerika már nem a törvénytelenség, mindenféle csalás és kibújás világa, ezt mindenkiben tudatosítani kell. Ha drákói szigorral, akkor úgy. – A két világháború közötti évek ezek, az FBI élén a még frissen kinevezett, ambiciózus John Edgar Hooverrel, aki pardont nem nagyon ismert, ezért valahogy egészen körmönfont módszereket kellett kitalálni. Pl. benősülni, majd titkon eltenni láb alól az asszonyt. (Magyarországon inkább a férjeket érte legendásan ilyesmi, vagy nem? Vissza!)

Szóval, mindenekelőtt sürgősen kiskorúsították az újgazdagok életvitelébe egyre inkább beleszokó indiánokat. Fehér gyámokat ültettek a nyakukba, amihez még jócskán asszisztált a kongresszus, mielőtt ott is történt volna egy éles kanyarodás. Ez a gyámsági bohózat azt jelentette, hogy aki indiángyámmá lett, annak belepottyant a kanala a mézbe. Addig „felügyelte” a gyámoltalan gyámolítottjait, amíg meg nem találta a módját, hogyan csapolja meg jól őket. Csapolja mindaddig, amíg azok be nem bizonyítják, hogy már eléggé érettekké váltak a saját vagyonuk kezelésére. Ez a bizonyítás azonban gyakorlatilag – nem lévén kritériumai – lehetetlennek bizonyult.

Az emberölések sorozata a mindössze huszonöt éves Anna Brown halálával kezdődött. A fiatal nő holttestét 1921 májusában találták meg. Noha nyilvánvaló volt, hogy lelőtték, a helyi nyomozás zsákutcába futott. Végül lokális szinten azzal zárták le az ügyet, hogy baleset történt, a halál oka pedig alkoholmérgezés. Az olajbevételi járulékát édesanyja örökölte, akit két hónap múlva ténylegesen megmérgeztek. Megölték Anna unokatestvérét is, hogy mindez még csak amolyan bevezető legyen azon az úton, amely oda vitt, hogy felderítetlen tettesek egész házat robbantottak fel nitróval. Miért? Mert úgy találták célravezetőnek.

Nota bene: Anna harmadik testvére, „szépszemű” Mollie egy Ernest Burkhart nevű sápadtarcú férfihoz ment feleségül. Idő múlva rá meg a gazdag nagybácsijára, a marhatartó William Hale-re vetődött a gyanú, hogy hát ők állhatnak, legalábbis javarészt, a mintegy hatvan gazdag oszázs indián és olyan fehér férfiak meggyilkolása mögött, akik valahogy a rossz oldalon keveredtek bele az ügybe. – És akkor itt, ezen a ponton, ahol színre lép a Szövetségi Nyomozóiroda, abba is hagynánk a történetmesélést. Nem szeretnénk mintegy elspoilerezni a dolgot, elrontani mindazok örömét, akik nem olvasták az erről szóló könyvet, vagy még nem látták az erről szóló, mostanság mindenfelé – többek között mind Budapesten, mind Belgrádban – hangos fanfározással bevezetett, nagy visszhanggal vetített filmet.

Azzal zárnánk, hogy a forgatókönyv alapjául szolgáló művet, a KILLERS OF THE FLOWER MOON / MEGFOJTOTT VIRÁGOK című amerikai bestsellert David Grann írta, a belőle készült filmet pedig Martin Scorsese rendezte. A stáblista hosszú, aligha férne ide. Mindenesetre annyit ideírhatunk, hogy az erősen korlátolt Ernest Burkhartot – egészen új fizimiskával és hozzá képest majdnem egészen új játékstílussal – Leonardo DiCaprio alakítja, mellette William Hale szerepében Robert De Niro hozza meggyőzően az álszentül szamaritánuskodó, velejéig romlott gazembert, míg a legnagyobb színészi felfedezés kétségtelenül a Mollie-t megtestesítő indián színésznő: LILY GLADSTONE. Őt máris az Oscar egyik lehetséges várományosaként emlegetik.

Figyelem! A mozi több mint háromórás, ugyanakkor nem igazából egy (kalandos) western, ahogy az némely kísérőszövegben megjelenik. Van benne ugyan pár ló, több kalap, sok indián – jelentős részük gyors átutazóban az Örök Vadászmezőkre –, meg ez a gonoszság teljesen megbízható formáját hozó marhatenyésztő pszichopata De Niro, mindazonáltal nem western. Nem cowboyos, hanem a téma lényegét érintve: inkább autós. Melynek hatására keressük az újabb kontaktus lehetőségét Félelmet Gerjesztő Carter Revarddal. Mindössze az a baj, hogy a tavalyi télvíz óta már ő is csak valahol a csillagok közt található. Elment utolsó földi állomáshelyéről, Missouriból. Pontos címet nem hagyott hátra, viszont azt mondják, azt írják szülővárosában, az oklahomai Pawhuskában, hogy halála előtt egy Holdra vonyító prérifarkast rajzolt a noteszába. A helyi újság le is hozta.

(Vetítés-koordináta, megtekintési bizonylat: Megfojtott virágok /HU/. Cinema City Bp. – Date: 2023. 10. 27. – 19:30. Terem1 sor9. szék7. Jegyazonosító: 11410047125900020002. Hozzáférhetőség: www.cinemacity.hu)