Bolygótűz a Magyarság Házában (Vicsek-mozi)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Siflis Zoltán rendező posztolta a minap a Facebookon, voltaképpen örömteli készséggel tette közzé, hogy az 56-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából a budapesti Magyarság Házában levetítik a délvidéki doyen VICSEK KÁROLY rendezte BOLYGÓTŰZ c. szerb-magyar játékfilmet, amely a néhai Deák Ferenc délvidéki író forgatókönyve alapján készült.

Ugyanitt büszkeséggel tesz említést posztoló arról, hogy ő személyesen is derekasan tolta a produkció szekerét. Azét, amelyben csupa délvidéki színész szerepel, és amúgy pontosan 2002-ben, más adatforrás szerint 2003-ban készült. Játsszák Magyar Attilától Szorcsik Krisztáig meg Eva Rasig többen, hogy mintegy kuriózumként megjelenjen benne az immár sajna megboldogult pap, költő: Bogdán József is.

Albert János és Szloboda Tibor a Bolygótűzben (Forrás: IMDB, fotó: Úri Attila)

A film zenéjét Lengyel Gábor jegyzi. (Ahogy régebben az ugyancsak Vicsek nevéhez fűződő, Zöldhajú lány c. rockoperáét is például.)

A százperces filmdráma tartalma dióhéjban a következő: az a megközelítőleg kétszázezernyi magyarországi menekült közül, akiket az ötvenhatos történelmi kataklizma robbantott ki a nagyvilágba, tudvalevően mintegy húszezren kerültek a titói Jugoszláviába. Ott kellett szembesülniük az ún. emberarcú szocializmussal. Konkrétan a film hősei egy bunyevác földműves tanyáján találnak átmeneti menedéket. Részben ott, részben a közeli Szabadkán, annak a jócskán fülledt társadalmi, illetve szűkebb családi közegében, mikrovilágában a helyi belbiztonsági szervek (köztük egy a negyvenkettes bácskai mészárlásban résztvevő ávós v. udbás – megj. B.A.B.) megfigyelése alatt várnak sanyarú sorsuk kiteljesedésére, beteljesedésére, ahogy tetszik.

Kapcsolódó cikk

Vicsek Károly már „hetvenkedhet”

Nagyjából ennyit ír erről (fenti kis zárójeles betoldás nélkül) Siflis, a vetítés pedig nem maradt el. Maga Vicsek – szemtanúk állítása szerint, akik hiányolták, így például híres plakátművészünk, Baráth Ferenc ugyancsak – nem jelent meg az eseményen. Hiánya több kommentben megfogalmazódik, miként egy kerekasztalé úgyszintén. Természetesen a projekciót követő kollektív diskurzusé, ami viszont nagy sajnálatra elmaradt. Mert nem tervezték, nem szervezték, ez van, punktum. Pedig – hozzászólók megjegyzése szerint – még a jugoszláv államfő, Josip Broz Tito Janus-arcú, duplanyelvű szerepét is meg lehetett volna újfent dumálni, ebben a delikát dologban csakis. Feleleveníteni mintegy, ha már ezzel nincs is nagyon mit kezdeni. (Proso vóz.)

És akkor mi van még?

Hát sok minden. Szabadkai Siflis Zoltánnal szemben újvidéki, tehát nem szuboticai, hanem antagonisztikusan noviszádi születésű Vicsek Károlyról sokfélét, köztük sok szépet olvashatunk. Részint a többnyire üveglábakon állott Szabadka-Újvidék – Testvériség-Egység, azaz Brátsztvó-Jedinsztvó jegyében ugyebár, de amúgy is. A doyen Vicsek – nem kellene itt elővarázsolnunk mindenféle dátummal az egész életrajzát – már valószínűleg nem nagyon szeret utazni. Pláne, hogy a vasút sehogy sem tudja összerakni magát, a busz is meg mire átjut nagy nehezen Pest felé a határon, már kimegy utasaival együtt a divatból. – Tényleg, ez mintha gördülékenyebben ment volna a vasfüggöny ideje alatt, tapsra méltóbb módon. Ám jó, ne bagatellizáljuk el olcsó élcelődéssel az egykori történelmi utasok, mindenféle menekülő ember sorsát. Épp itt, ugye?

A maiakét se.

Mindenesetre van ez a csak imitt-amott, mégis viszonylagos gyakorisággal felbukkanó bolygótűz. Nevezik lidércfénynek is, amely fény ebben az esetben sajátos jelkép, metafora, pontosan Deák Ferenc jellegzetes alkotásaiba illő. Tanyasi környezet, trágyadomb, mocsárvilági metángáz-délibáb, súlyosan megfekvő. Amúgy könnyen gyullad, könnyen robban, ha netán nyílt lánggal közelítünk hozzá. (Vulg.: tehénfing, globális felmelegedés… globális lefagyás.) Néha elég csak egy aprócska szikra, utána máris ég az egész. Leég a mocsarunk, leég a legelőnk, házunk-kazlunk lángra lobban, aztán kész. Megáll az ész. – Menni kell, de már megint hová?

Persze, ez itt így kusza költői kérdés. Akár olyantól, akinek az agyára ment a szökéssel együtt a minden, a ment-ám-gáz (!), de gyakran épp így hihető. Ám vissza in concreto, in concerto Vicsek Károlyhoz!

Tehát ha nagyon akarjuk, akkor se értük volna most el a rendező urat. Szerencsére régi, priváton túli beszélgetésekből, még meglévő interjúkból kiragadhatunk kis ízelítő-emlékeztető gondolatot eme second hand, ám annál lelkesebb tudósítás végére. Például amelyben Vicsek a „tuti” pszeudonimmal őt a Vajdaságma délvidéki hírportál számára 2012-ben interjúvoló kollégának arról beszél, hogy szeretne filmet készíteni Tolnai Ottó Könyökkanyar című drámájából. Aztán abban egyértelműen bemutatná, hogy a Balkán elemészti az ott élő embereket. Az egy olyan történet lenne, amely pofán vágja a rendszert, mondja. Olyan, amelyben nem csak jelképesen értendő, ahogy a házba behajtó kamion ráönti a szemetet a házbeliekre, hanem szó szerint is mindnyájunkra, vajdaságiakra önti.

– Ki kell végre mondani, hogy akik nálunk, a Vajdaságban találtak menedékre a különböző háborúk elől, azok nem menekültek, hanem tulajdonképpen megszállók – mondja hát a fentiek tükrében felettébb elgondolkodtató módon Vicsek Károly televíziós, színházi és filmrendező, miközben konkrétan itt a „dógyos” kifejezést nem használja. Ahogy a „gyüttmentet” sem.

P.S. 2022-ben a Vajdaság iránt szívből elkötelezett Vicsek Károly megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Életműdíját. Írják-mondják, most visszavonultan él. Mindenesetre és nagy sajnálatra: rendezni nem rendez.