Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

A szerb elnök sokszor elmondta már, hogy óriási nyomás nehezedik Belgrádra annak érdekében, hogy Szerbia csatlakozzon az Oroszország elleni szankciókhoz. A kérdések kérdése továbbra is az, hogy Szerbia vezet-e be szankciókat az Orosz Föderációval szemben. A nyilvános színvallás azonban nem túlzottan sürgető, hiszen az csökkentené a szerb politikai vezetés mozgásterét egy olyan geopolitikai szempontból fontos térségben, mint a Balkán.

„Kicsi” az amerikai nyomás

A szankciók kérdésében továbbra is nagy a bizonytalanság, főleg ami a szerb állami vezetés taktikáját illeti. Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök az Olaf Scholz német kancellárral folytatott megbeszélést követően a nemzethez fordult, de május 6-i „szózatában” a döntő szót nem mondta ki; és ha ez a központi kérdés, akkor semmiféle lényegest nem mondott, illetve semmiféle konkrétumot tartalmazó kijelentést nem tett.

Ha viszont alaposabban megvizsgálunk néhány tényt és folyamatot, akkor valamelyest körvonalazható a jövő. A belgrádi vezetés abban bízik, hogy Magyarország vagy Törökország mellett Szerbia egy újabb csatorna lehet, amelyen keresztül az egymással acsarkodó nagyhatalmak üzengetnek egymásnak, bevonva ebbe esetleg a pápát is.

Az már világossá vált, hogy a pénzek elosztásához, a kölcsönökhöz és a pénzügyi támogatásokhoz kapcsolódó zsaroláson keresztül az Európai Uniónak nincs semmiféle politikai súlya, és továbbra is az amerikai és brit politikát követi, így az is egyértelmű, hogy a legfőbb döntéseket Washingtonban hozzák. Ugyanakkor Jovan Kovačić, a befolyásos nyugatbarát East West Bridge szerbiai agytröszt elnöke szerint továbbra sem nehezedik komoly amerikai nyomás Szerbiára az Oroszország elleni szankciók bevezetése szempontjából.

Chris Murphy amerikai szenátor április végi belgrádi látogatása után azt írta blogjában, hogy Vučić két hónapon belül választ ígért neki a „kérdések kérdésében”, bár a szerb elnök tagadja, hogy szankciókról tárgyaltak volna, az ő értelmezése szerint néhány egészen „más projektről” volt szó.

Rentier State Theory

Vučić idejének jelenetős részét lefoglalják a más téren jelentkező problémák, kezdve az új kormány megalakításától a saját pártjában tapasztalható megosztottságig.

Ezzel párhuzamosan persze, foglalkoznia kell a koszovói kérdés orosz részről történt manipulációjával, amit Putyin a Donbaszban, a Krím-félszigeten és a Kaukázusban fennálló pozícióinak erősítése érdekében lépett meg, ráadásul megoldásra várnak olyan kérdések is, amelyek az Oroszországgal egyeztetett stratégiai projektekre vonatkoznak, mint például az esetleges atomerőmű-építés, hogy a közelgő gazdasági viharról ne is beszéljünk.

A mimika és a különböző kormányzati technikák nagymesterének számító Vučić sosem fedi fel az összes kártyáját, és mindig több opcióra játszik. Az utóbbi napokban a haladó párthoz köthető bulvárlapok támadták Putyint a Koszovóval kapcsolatban tett kijelentések miatt.

Ugyanezek a lapok az április 3-i választások óta azt találgatják, hogy az Ivica Dačić vezette Szerbiai Szocialista Párt, az állítólagos orosz tényező, kikerül-e a kormánykoalícióból, ami a „Nyugat iránt mutatott jóindulat” szimbolikus megnyilvánulása, és a Moszkvától történő lassú elfordulás első, jól látható jele lenne.

Ha Szerbia netalán szankciókat vezetne is be Oroszországgal szemben – ami nem feltétlenül jelenti az uniós szankciókhoz történő csatlakozást – ahhoz diverzifikálnia kellene az energiaforrásait, két éven belül mindenképpen. Az ország azonban túlságosan dezindusztrializált és a szuverenitástól megfosztott abban a tekintetben, hogy korrupció és hitelfelvétel nélkül bármilyen tőkeigényes projektet képes lenne megvalósítani.

Ezzel párhuzamosan folyik a harc a haladók és a szocialisták között az igencsak eladósodott és pazarló szerbiai energiarendszer feletti ellenőrzésért, amelynek összeomlására 2021 végén már volt példa. Az áramellátásban bekövetkezett decemberi krach azt bizonyítja, hogy Szerbia az utóbbi évtizedekben a komoly fejlesztési politika helyett azt a kártyát játszotta ki, amit egyes elemzők „geopolitikai harácsnak” neveznek, ami a geopolitikai adottságok kihasználását jelenti a különféle külföldi partnerek bevonásával (Rentier State Theory, RST).

Lesznek-e szankciók?

Eközben Oroszország játssza a maga játékát. A nemzetközi kérdésekkel foglalkozó szakértők rámutatnak, hogy az utóbbi években számos orosz cég vonult ki Szerbiából és a környező piacokról, mint például a Sberbank, amely egyes vélemények szerint a korrupciós és a pénzmosási lánc egyik központi szereplőjeként volt azonosítható a valamikor Jugoszláviában (és Kelet- Európában).

Ez azt jelentheti, hogy bizonyos értelemben egyezség alapú „területcsere” történik Oroszország végleges balkáni távozásával kapcsolatban – ahol még mindig jelen van az energia- és hadiiparban – hogy cserében szabad kezet kapjon Ukrajnában vagy másutt.

A NIS-részvények többségi tulajdonosa, a Gazpromnyefty eladta papírjainak egy részét a Gazprom anyavállalatnak, amely nem áll szankciók alatt. Korábban felmerült, hogy az oroszok átengedhetik a részvénycsomagjukat, vagy esetleg annak egy részét az azerbajdzsáni SOCAR olajcégnek vagy a szerb államnak, az utóbbi a visszaállamosítást jelentené. Az előbbit maga az azeri cég, az utóbbit pedig Vučić elnök cáfolta.

Szerbiának az Európai Unió engedélyezte, hogy május 15-e után is folytassa a kőolaj beszerzését a Horvátországon áthaladó adriai olajvezetéken keresztül, ami nem csak az orosz kőolaj szállítására alkalmas, és eddig sem csak az folyt át rajta. Az Oroszországgal kötött gázmegállapodás viszont május 31-én lejár, és sokan ezt a dátumot tekintik fordulópontnak a szankciókról szóló döntésben, vagyis a kérdések kérdésében. A szerb-orosz tárgyalások a május 9-i orosz parádézást követően kezdődnek meg.

Bármi is lesz a gázüzlet sorsa, Szerbia május vége előtt nem vezet be szankciókat Oroszországgal szemben, és ezt valószínűleg utána sem teszi meg. Vučićnak szeptemberig van ideje halogatni a kormányalakítást, és ezt az időt minden bizonnyal annak „kiszámítására” használja fel, hogy kivel ossza meg a döntések felelősségét az elkövetkező időszakban.

Mindezek tudatában azt feltételezzük, hogy ha maguk az oroszok nem tesznek „megalázó lépést” Belgrád felé, vagy ha az amerikaiak „nem szorongathatják meg” a szerb elnököt, akkor nem lesznek szankciók, az új szerb kormány megalakulása előtt biztosan nem.