Oly távol, messze van hazám – Ének: Little R. és a Laibach

Ami nem streamelhető: zene, mint tárgy és élmény

Ugye: csillogó fekete lemezeken. Fekete lemezekről… Csillogó fekete lemezről szólt például az az egykor Magyarországon betiltott disszidens nóta is azokról a szívfájdítóan hátrahagyott holdfényes májusokról és muskátlis ablakokról. Szólt ugyanonnan – fekete korongról – Illésék híres dala például az ugyancsak fekete Little Richarddal figyelmük/csodálatuk középpontjában. Hogy aztán egyre ritkábban csendüljön fel bármi is bakelitről. – És aztán most mi a helyzet?

Mármost az a helyzet, minthogyha éledne, kezdene kikeveredni tetszhalálából, jönne elő újfent a sötét korong, amelyik sosem is tűnt el maradéktalanul. Teljesen nem: rapid módon növekszik iránta az érdeklődés. Itt Újpesten például, ahol ezt írjuk, egyre gyakrabban tűnik fel postaládában és kukában, autók ablaktörlője mögé gyűrten, ahogy a járda aszfaltján is egy szórólap a sok hasonló közül, amelyre azt írta bizonyos Barbara, hogy cd-i, dvd-i és a többi mellett elsősorban: MEGVÁSÁROLNÁM BAKELIT LEMEZEIT!

Kedves Barbie, a fekete hajú, bakelitek között válogat (Forrás: TikTok)

Persze, azt már nem köti orrunkra a kedves Barbie, hogy mit kezdene velük, azonban tőle függetlenül is érzékelhető a bakelit eljövendő reneszánsza. Valószínűleg hasonló a helyzet Szerbiában, ahol például a Vreme hetilap online leágazása, a Nemanja Rujević szerkesztette MEĐUVREME (Idő és Időköz /szó/játéka!) egyre nagyobb figyelmet szentel e témának.

– Nem volt túl sok lemezünk otthon – vallja egyik szerzőjük –, azonban fontosak voltak egytől-egyig. Mindig elejétől-végéig hallgattuk őket. Aztán, amikor a szüleink vettek nekünk egy „zenepultot”, a vinyl lemezeket felváltották a kompaktak. Praktikusabbak voltak, de nem volt az a hangulatos gramofon-ropogás. Se ízük, se bűzük. (Nit’ smrde, nit’ mirišu…) Ma már nagy gyűjteményem van a régi lemezekből. Ugyanis utazáskor hűtő-mágnesek és dísztányérok helyett emezekből válogatok, veszek és viszek. S akkor, amikor a tű hozzáér a bakelithez, a zene visszarepít oda, ahonnan a lemezzel jöttünk. Kész varázslat.

Piros bakelit, ez egy érettebb darab, de van zöldben is

– A gramofonlemezek már nem a múlt ereklyéi vagy a nosztalgia hobbikellékei – mondja Slobodan Nešović, a Mascom Kiadó igazgatója a Međuvreme érdeklődőjének. Közel két évtizedes folyamatos eladási növekedés után a bakelit visszatért a mainstreambe. Ma már minden nagyobb album digitális formátumban és lemezen is megjelenik, és egyre több vásárló érkezik a „Z” generációból.

– A bakelit a rendszeres kiadói terv részévé vált – mondja Nešović a Medjuvreme-nek. – Globálisan a vásárlók akár harminchét százaléka abszolút fiatal. Viszik, mint a cukrot. Öröm nézni.

A Međuvreme rendszeres (megéri, kedvezménnyel jár!) olvasói egyikének megvan például a LAIBACH (Lajbah) szlovén súlyosfiúk bakelit lemezeinek összese még azokból az időkből, amikor Jugoszlávia létezett. Élt és virágzott, és még igazából senki sem gondolt arra, hogy kedves lakói „ekkora véres foshalmazt” csinálnak majd belőle – tisztán hálából. Aztán: kaj potem?

A Laibach a totalitárius esztétikát parodizáló, provokatív zenekar, amely gyakran használ kommunista és náci jelképeket ironikus kontextusban, a volt Jugoszláviában többször be is tiltották

Érdekes egyébként ezzel kapcsolatban az, amit ennek a szabad szájú avantgárd együttesnek egyik alapító tagja, IVAN JANI NOVAK mesélt a minap az N1 újságírójának a csapat új, szójátékzó, MUSICK című, május elején (Május Elsején?) megjelenő, eddig „legpoposabb” lemeze kapcsán.

Jani többek közt Jugoszláviáról beszélt, mondván, hogy a Vörös Csillag szimbólumként rég hősi halált halt. Még amikor amúgy az ország, Jugoszlávia igazából sokszínű, azonban a maga módján mégis gyümölcsöző kapcsolatban álló, egymást serkentő, nem pedig kergentő, jócskán gazdagító, egységes kulturális térként működött.

Minden köztársaságban megvoltak a nyüzsgőpontok, még ha köztársaságonként változni tudott is kicsit a szabadság foka, s ezek a kulturális csomópontok – minden létező nacionalizmus ellenére – termékeny kapcsolatban álltak egymással. Szarajevó például szinte állandó történések színtere volt.

Ivan Novak gyakran használja a Jan / Jani Novak illetve Ivo Saliger neveket is, a Laibach egyik alapítója és frontembere, csak zenei rokonságban van Novák Jánossal, de ők ketten más műfajt űznek

Voltak persze olyan afférok is arrafele, amelyek megrengették a rock színteret. Például az, amikor az egyik koncerten a híres Nele Karajlić hirtelen bejelentette, hogy megdöglött a Marsall… Aztán röhögve hozzáfűzte, hogy pardon: ő a hangfalra gondolt. Nagy botrány lett belőle, de az is végül termékeny részévé vált a nagy közös „happeningnek”.

Különben – szögezte le Jani Novak – a Laibach mindig is szívesen használt önkényuralmi szimbólumokat, vagy azokhoz hasonlókat. Például náluk megvolt a vörös csillag testvérpárja: a fekete. Szerinte a fekete szín jelentéséhez nem kell különösebb magyarázatot fűzni, ugyanakkor sokan félreértették gesztusaikat: az együttes nem az önkényuralmi rendszereket igyekezett támogatni ezzel, hanem pont fordítva…

Egyébként az önkényuralom az új lemeznél is marad központi témának, árulta el, csak az, amiről itt most szó van, nem más, mint az ALGORITMUSOK DIKTATÚRÁJA. (Úgy hírlik, ha igaz, bakelit is lesz belőle, s akkor múlt és jelen vígan összeér.)