Mennydörög az ágyú, csattog a kard (a Kecskeméti Magyar Képtárban)

Klapka-indulóra masírozó ecsetek: múlt, mítosz és egy kortárs csatatér

Mintha a híres, több variációban létező Klapka-induló ritmusára, a fülsiketítő ágyúdörgést és kardcsattogást követve tenné mindenki a maga dolgát a március 15-én nyílt KECSKEMÉTI MAGYAR KÉPTÁR visszhangos épületében. Mert ugye tudjuk: ezt csinálja az ágyú, amazt a kard, lényegében ugyanazt, aztán: EZ LELKESÍTI CSATÁRA A MAGYART.

Történik ez (kvázi, persze) nem messze a magyar történelmi v. történeti festészetet ugyancsak kreatívan bemutató kecskeméti Szépművészeti Múzeumtól, ahol a műfaj régi nagyjainak kiváló munkáiból készültek kb. két évvel ezelőtt ún. pop-up képeslapok. – Ez azt jelenti, hogy korszerű technikával mintegy térbe helyezték a régmúlt legendás alakjait, hogy más szemmel nézhessük őket, azaz ahogy mondták: más szemmel az egész világot.

Tehát a magyar történeti festészet kiemelkedő alkotásainak segítségével elevenítették meg a múltunkat, és az esemény felettébb emlékezetes maradt. Most viszont egy egészen új képtár nyílt nem messze – ez a fent említett –, amelyben jelenleg KERTAI ZALÁN* kortárs festőművész történelmi tematikájú munkái láthatók a falakon.

A kiállítás plakátja

A színdús, mozdulatlan portrékat leszámítva ugyancsak színdús mozgásban, sőt száguldásban minden és mindenki, akárha egy örök csatatéren. (Vagy csatatér felé.) Amolyan színbő, figuratív kavalkád, amely nem nélkülözi az újabb festészet fogásait; nem tagadhatja le például a képregény hatását, ahogy azt se, hogy több, mintha csupán amolyan hűvöskés köszönőviszonyban állna a kortárs filmművészettel. – Akár Hollywooddal.

Kertai életművében – az amerikai polgárháborúra is kiterjedő érdeklődésének köszönhetően ugyanis – az amerikai „Civil War” sajátos figurái is feltűnnek. Ahogy valahol Rambo, azaz Sylvester Stallone is felbukkan azokkal az ő emlékezetes, hatalmasra dagasztott, toldimikis bicepszeivel. Óriási gépfegyverével a mindenkori harcos modern figuráját mintázva meg a harcosok mindenkori mitológiájában.

Hogy aztán végül, ahogy délvidéki Domonkos István költőnk dalolta volt, mi úgyis mindnyájan meghaljunk valamely úgyis téves csatatéren? – Persze, nézőpont kérdése, mert szemszöge válogatja és váltogatja, váltogathatja szóban forgó csatatér tévességét, vagy helyességét. Így juthatott itt eszünkbe – példának okáért – a szabadságharc egyik markáns figurájáról, a szerb nemzetiségű Jovan Damjanićról, azaz a mi ’48-as mártír Damjanich tábornokunkról az általunk nem rég részben újraolvasott történelmi prózakötet, a Kinek Észak, kinek Dél egyik ritka, emlékezetesebb fejezete, amelyben a pozsonyi országgyűlés kapcsán a keresett igazság relatív, sőt veszélyes voltáról beszél a könyv szerzője. – Szerb és magyar szembenállás egyik markáns példáját említve.

(Tehát, /fél/gondolatok egy képtárban…? Kurtán.)

További fél gondolatok a szomszéd vendéglő mediterrán utcai frontján, idegenek sörével, szerzőnk a pálmafa alatt

Történt ugyanis ’48-tájt – említett könyv szerint legalábbis –, hogy a maguk igazához és nemzeti érvényesülésükhöz utat keresve: kéttagú szerb küldöttség lépett békepipástul Kossuth atyánk színe elé Pozsonyban. Kossuth eleinte türelmesen, később egyre kevésbé türelmesen hallgatta őket, hogy végül dühbe guruljon, majd olyat mondjon, amin aztán valamicskét ugyan szépíteni próbált, azonban visszaszívni már nem tudta.

Ez a beszélgetés eleinte moderált, később egyre kifejezettebb osztrák-ellenességgel kezdődött a szerbek részéről, melynek során a két rác férfi azon hajlandóságát igyekezett tolmácsolni az egész szerbségnek, hogy a harcban a magyar testvérek mellé álljon-álljanak. Ám ennek az lett volna az ára, hogy a szerbséget ismerjék el nemzetnek, amiről ők nem mondanának le, még ha a „kecske farkast ellik, akkor sem”. – Erre Kossuth Lajos, akinek ugyancsak nem kellett parázsért a szomszédba mennie, szinte gondolkodás nélkül vágta rá, hogy Magyarországon egy nemzetnél többet semmi esetre sem hajlandó elismerni.

Fay Albert: Kossuth Lajos arcképe

Mire a látogatók:

– Ha Pozsony tőlünk jogaink elismerését megtagadja, úgy mi azt máshol fogjuk keresni.

Erre találta Kossuth nagy hirtelenséggel ezt mondani:

– Úgy hát döntsön köztünk a kard!

És akkor immár csak „béven” utólagos tépelődések-töprenkedések tárgya lehet, hogy miben és mennyiben alakulhatott volna másképpen az utóbb tragédiába torkollott szabadságharc, ha máshogy zárul eme szóban forgó kísérlet párbeszédre. Egyáltalán hogyan lehetett volna, alakulhatott volna később minden, ha nem így történt volna, ahogy. (Volna-volna. Fogas-fifikás, biztonsággal megválaszolhatatlan kérdés. Isten tudja ezt is csupán, de csak Ő egyedül, abban az ő isteni magányában. Ámen. Bog Vas/Nas blagoslovio. /A mostani politikai „testvérség” viszont más lapra tartozik, kiderülhet rövidesen, mennyire, meddig/.)

* K. Z. (1970, Békéscsaba) a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomát. Tanulmányai során olyan neves mesterek irányítása alatt fejlődött, mint Molnár Sándor és Klimó Károly. Stílusát jellemzi a történelmi hűségre való törekvés. Olvasható róla, hogy alkotásainak zömével a magyar múlt dicső pillanatait, elsősorban a dicső pillanatok dicső harcosait kívánja megeleveníteni, mintegy „rendhagyó történelemórát” tartva. Művei ciklusokba rendeződnek, lefedve a magyar történelem legfontosabb korszakait. – Dióhéjban Kertai művészúrról itt ennyit.