KONSTANS OPCIÓ: A Balkánon sosem az a kérdés, hogy lesz-e háború, hanem az, hogy mikor

A cikk meghallgatása

Nem könnyű megszámolni, hogy a Balkánon hány háború volt csak az elmúlt évszázadban, volt ugyanis vagy öt. A két Balkán-háború, a két világháború, és a kilencvenes évek háborúi, amelyeket akár a harmadik Balkán-háborúnak is tekinthetünk. Azóta elmúlt több mint húsz év, ezt a dinamikát tekintve – semmi más szempontból – éppen itt lenne az ideje, hogy kitörjön a harmadik, negyedik vagy ki tudja hányadik Balkán-háború.

Kurti vizionál

Az előző háborúk sebei sem gyógyultak még be, a sajtó, a média azonban egyre gyakrabban emlegeti, hogy újabb háború(k) törhet(nek) ki a Balkánon.

Erről főleg a magukat veszélyeztetettnek érző kisnépek vezetői beszélnek, általában “szerbfóbiától” vezérelve. A belgrádi vezetés ugyanakkor folyamatosan békés szándékát bizonygatja, de ennek megállapításakor ne feledjük, hogy háborús célokat emlegetni aligha lenne euro- és egyéb konform.

Az újabb Balkáni-háború kitörésének lehetőségéről legutóbb Albin Kurti koszovói (albán) miniszterelnök beszélt a londoni Telegraphnak adott interjújában. Az albán szót azért írom néha hozzá Kurti titulusához, mert a koszovói szerbek nem őt tekintik miniszterelnöküknek, ez népszavazás nélkül is megállapítható.

Kurti a Telegraphnak nyilatkozva úgy fogalmazott, hogy Szerbia, illetve Aleksandar Vučić szerb elnök úgy viselkedik, mint a múlt évszázadban a náci Németország, és már az eddigi koszovói és boszniai válságokban is benne volt az eszkaláció veszélye.

Az Egyesült Államok által “társszponzorált” Koszovó miniszterelnöke – a “társszponzorált” kifejezés a koszovói albán sajtóból származik – arra emlékeztetett, hogy a legutóbbi, szeptemberi incidensek idején, amelyeket a koszovói kormány a szervezett bűnözés letörésére indított, a koszovói “etnikai szerbek” megütköztek a koszovói rendőrökkel, Szerbia pedig katonákat vezényelt a határra.

A szerb elnök a csempészek elleni koszovói akciót többször is a “csokikák letartóztatásának” nevezte, amit képletesen szólva magyarul akár a Túró Rudik és hasonló alakok letartóztatásnak nevezhetnénk.

Kurti azzal vádolta meg a szerbeket, hogy azért viselkednek úgy, mint a náci Németország, mert ezzel zsarolják meg a Nyugatot, Európát vagy akárkit, hogy ha nem teljesítik a követeléseiket, akkor háborút idéznek elő.

Mások is vizionálnak

A háborút nem csak a koszovói miniszterelnök vizionálja, hanem a bosnyák politikusok is. Legutóbb ezt Šefik Džaferović, a boszniai elnökség bosnyák tagja tette meg a belgrádi Danasnak adott interjújában.

A két-három héttel ezelőtt készült interjúban Džaferović úgy fogalmazott, hogy az etnikai szempontok szerint történő határmódosítás követelése a múlt évszázad retorikájához tartozik, és egyúttal “nemzetközi skandalumnak nevezte” elnökségi társának, Milorad Dodiknak erre vonatkozó követeléseit.

Džaferović szerint Dodik a háborús bűnös Radovan Karadžić szótárát használja.

A bosnyák elnökségi tag úgy véli, hogy a nemzetközi közösség nem kockáztathatja meg az európai béke veszélyeztetését, ezért a magát néha a boszniai szerb Churchillnek látó Dodiknak, aki a bosnyák álláspont szerint leginkább veszélyezteti a békét, változtatnia kell eddigi politikáján, vagy pedig távoznia kell a politikából.

Vagyis: vagy úgy tesz, ahogy a bosnyákok akarják, vagy eltűnik a színről, más opció Džaferović megítélése szerint nincs.

A BALK egyik Boszniával foglalkozó cikkében feltette a kérdést, hogy a nemzetközi közösség boszniai főmegbízottja Christian Schmidt le meri-e váltani Dodikot. Ez ugyan kardinális kérdésnek tűnik, de valójában a bosnyák állásponthoz közelít, ennek a cikknek a szerzője viszont korántsem hiszi azt, hogy Dodik a jelenlegi boszniai válság kulcsszereplője, és azt sem, hogy Christian Schmidt az lenne. Ők olyan figurák, akiknek a mozgástere behatárolt, Dodik esetében a gyeplő Belgrád kezében van, de Christian Schmidt sem cselekedhet önállóan, Németország, még inkább pedig az Egyesült Államok beleegyezése, illetve jóváhagyása nélkül.

Ebből következik, hogy a boszniai béke/nem béke kérdése nem Dodik, se nem Christian Schmidt kezében van, Dodik leváltása/le nem váltása pedig más szinteken dől el, akarjon is bármit a boszniai szerb nép, a kérdés tehát inkább az, hogy Bosznia- Hercegovina esetében nem is “társszponzori, hanem főszponzori” szerepet betöltő washingtoni vezetés mit akar, és hogyan értékeli Dodik esetleges menesztésének veszélyét, miután Dodikot Oroszoroszág szponzorálja.

Orosz és amerikai szempontból nézve, ha nem lesz Dodik, lesz másik Dodik, akinek segítségével az oroszok megbonthatják az Egyesült Államok balkáni hegemóniáját. Amerikai részről ezért az a kérdés, hogy mennyit érdemes Dodik kisöprésébe invesztálni, orosz részről viszont az, hogy meddig érdemes Dodikot istápolni, hasonló kaliberű szerb politikust ugyanis garmadával találnak Boszniában.

Ha már itt tartunk Šefik Džaferović sem szokott igazából a saját fejével gondolkodni, őt általában Bakir Izetbegović, a legnagyobb bosnyák párt, a Demokartikus Akció Pártjának (Stranka Demokratske Akcije, SD) elnöke instruálja. Csakhogy a bosnyákok politikai stratégia terén okosabbak voltak, mint a szerbek: a karmestert nem állították fel a pódiumra, Izetbegović a hátérből diktálja a tempót, így rá nem vonatkoznak a Bonni Felhatalmazások.

A “főbosnyák politikus” nem vállalt állami tisztséget (ha csak a parlament alelnöki posztját nem tekintjük annak): nincs benne a bosznia-hercegovinai elnökségben vagy a kormányban, tehát nincs miről leváltani, így ilyen követelés vele szemben nem fogalmazható meg, pedig a béke megőrzése sem Dodikkal, sem Izetbegovićtyal nem képzelhető el.

A Christian Schmidt jelentését elemző cikkünkben megírtuk, hogy a Biztonsági Tanácsban folytatott vita idején Bakir Izetbegović Ankarában tartózkodott. Nehezen hihető, hogy ez a véletlen műve, mert hogy a politika sem a véletlenek, hanem az érdekek mentén épül.

Háborús generáció

A háborút vizionálók sorát (egyelőre) Milo Đukanović montenegrói elnökkel zárjuk, aki egy montenegrói tévécsatorna műsorában szerepelve úgy nyilatkozott, hogy a “nacionalizmus egy hülye ötlet”, amely az 1990-es évekből származik, és a kiinduló pontja az, hogy a szerbek jogai veszélyben forognak (szerte e világon).

Đukanović úgy fogalmazott, hogy Szerbia ezt arra használja fel, hogy “aláássa a szomszédos országok szuverenitását”. A monetenegrói elnök úgy vélte, hogy erőteljes nyugati beavatkozásra van szükség Bosznia- Hercegovinában, és nem csak ott, hanem a (Nyugat-) Balkán egész területén.

Mielőtt lezárnánk ezt a témát, nagyon röviden nézzük végig a névsort! Az előbb említett Milo Đukanović a kilencvenes években Slobodan Milošević szerb elnök egyik montenegrói származású kisinasa volt, Đukanović egyébként is úgy váltogatta politikai nézeteit, mint mások a fehérneműt, politikai hitelessége egyenlő a nullával.

Bakir Izetbegović a boszniai háborút bosnyák részről levezénylő Alija Izetbegović fia, a háború alatt 1994-ig apja személyi titkára volt, ami szintúgy háborús érintettséget jelent.

A szerbek esetében is hasonló a szereposztás, a főszerepet ott is a háborús generáció játssza.

Aleksandar Vučić a kilencvenes évek második felében, a volt Jugoszlávia elleni légicsapások idején (1998. március 24-e és 2000. október 24-e között) belgrádi újságírói körökben igencsak gyűlölt tájékoztatási minisztere volt. Ebből adódik, hogy az első Orbán-kormány idején a Magyarországról (is) felszálló NATO-gépek azt a volt Jugoszláviát szórták meg bombákkal, amelynek a propagandájáról Aleksandar Vučić volt hivatott gondoskodni.

Vučić 1995-től, 24 évesen az erősen háborúpárti Szerb Radikális Párt (SRS) főtitkára lett Vojislav Šešelj csetnikvajda keze alatt, ezért vetette a szemére a fent említett Albin Kurti koszovói miniszterelnök az egyik brüsszeli tárgyalások alkalmával, hogy a kilencvenes években “ő hordta a sört Šešeljnek”, a Szerb Radikális Párt akkori és mostani elnökének.

A jelenlegi szerb elnök legharciasabb megnyilvánulása is a kilencvenes évekből származik, akkor ifjú radikális titánként üzent a Nyugatnak. Amit mostanában mond ellenlábasaival kapcsolatban az – mint a szerbek mondanák – macskaköhögés (mačji kašalj).

– Bombázzatok csak, de öljetek meg egyetlen szerbet is, mi száz muszlimot fogunk (érte cserében), és akkor meglátjuk, hogy a nemzetközi közösség, vagy bárki más, mer-e csapásokat mérni a szerb állásokra

– jelentette ki 1995. június 20-án Aleksandar Vučić, de akkortájt nem ő volt az egyetlen, aki a háborús rigmusokat fújta.

Ivica Dačić, a Szerbiai Szocialista Párt elnök, jelenlegi házelnök, volt miniszterelnök és külügyminiszter, akkortájt pártja szóvivőjeként zárta ki magát a szívünkből, miután Slobodan Milošević üzeneteit tolmácsolta sajátos bicskanyitogató stílusában, de hasonló babérokkal dicsekedhet Aleksandar Vulin jelenlegi belügyminiszter is, aki Slobodan Milošević feleségének pártjában a Jugoszláv Baloldalban töltötte be a szóvivői tisztséget, és osztotta a baloldali nacionalizmus igéit, amelyekről a mai napig nem mondott le, gondoljunk csak a szerb világ ébresztgetésére.

A jelen pillanatban a balkáni politikai élet meghatározó szereplői a háborús generációhoz tartoznak. Nem vagyok pszichológus – Isten vagy Jahve nyugosztalja Freudot – de a nemi vágyon túl létezik a “szerzési vágy” is, amely nem csak nemi, hanem minden más értelemben meghatározza az emberi tudatot. Akik a “háborús szerzés” légkörében szocializálódnak, azok örök életre szóló torzulásokat szenvednek, amelynek nyomai akkor is megmaradnak, ha megtagadják/leplezik/jóváteszik a múltjukat.

Itt emlékeztetnénk arra, hogy a BALK már 2019-ben is feltette a kérdést, hogy akkor most háború lesz, tehát ez a felvetés most akár Christian Schmidt boszniai megbízott, akár Gabriel Escobar új amerikai Balkán-megbízott részéről nem hat az újdonság erejével: ez egy “konstans opciónak” számít a Balkánon, a kérdés inkább az, hogy mikor lesz a következő háború.