Színes töltények jártak a különböző áldozatokért

Szarajevó Szafari: a háború mint extrém szórakozás

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A feltételezések szerint a boszniai háború idején működő „mesterlövész-turizmusról” közöl újabb részleteket Ezio Gavazzeni olasz újságíró nemrég megjelent könyve. A szerző többek között egy olyan férfit szólaltatott meg, akit csak „Franciaként” említ, és aki saját állítása szerint a kilencvenes években a Boszniába érkező külföldi lövészek egyik kísérőjeként dolgozott.

A könyv szerint a férfi fiatal korában ejtőernyősként szolgált a francia hadseregben, majd a boszniai háború idején pénzért vállalt különböző feladatokat a térségben. Vallomása alapján a külföldi „ügyfelek” szervezett rendszerben érkeztek a volt Jugoszlávia területére, ahol helyi és nyugat-európai kapcsolatok segítették mozgásukat.

Rózsaszín töltényhüvelyek a lelőtt kislányokért

A könyvben olvasható egyik interjú szerint a jelentkezéseket egy milánói központ gyűjtötte össze, amely kapcsolatban állt más európai és amerikai biztonsági vállalatokkal. A „Francia” azt állítja, hogy a rendszer mögött olyan biztonsági cégek álltak, amelyek hivatalosan őrző-védelmi tevékenységet folytattak, ugyanakkor párhuzamosan egy másik, informális hálózatot is működtettek.

A visszaemlékezések szerint a jelentkezők Boszniába jutását kísérők segítették, akik egyszerre legfeljebb három úgynevezett „Íjászt” – vagyis lövészt – kezeltek. A helyi segítők a volt Jugoszlávia területéről származtak, és a szerző szerint lehettek szerbek vagy horvátok egyaránt.

Forrás: Amazon

Az interjúalany szerint az íjászok az áldozatokat sok esetben puszta számként kezelték, a lövések pedig egyfajta trófeának számítottak azok szemében, akik ezért jelentős összegeket fizettek.

A „Francia” fedőnéven szereplő tanú szerint a szerb vagy boszniai szerb ellenőrzés alatt álló területeken mindig csatlakozott hozzájuk egy helyi összekötő. „A legfontosabb feladatuk az volt, hogy megszámolják a lelőtt áldozatokat” – vallotta.

„Ezután kiszámláztuk őket a lövészeknek. A befizetett összeg pedig a szervező ügynökséghez került.”

Állítása szerint az embervadászok trófeaként magukkal vitték az elhasznált töltényhüvelyeket. Ezek többnyire 7,62×51 milliméteres lőszerek voltak, amelyeket az áldozatok személye szerint különböző színekre festettek: a fiúgyermekekét kékre, a lánygyermekekét rózsaszínre, a katonákét pirosra és zöldre, a felnőtt nőkét sárgára, az idős férfiakét pedig feketére és kékre.

A háború vége felé a tarifák állítólag jelentősen emelkedtek. A vallomás szerint egy gyermek lelövése akár 100 millió olasz lírába is kerülhetett, ami mai árfolyamon mintegy 50 ezer eurónak felel meg.

A „Francia” szerint egy olasz résztvevő hat óra alatt két gyermeket, egy nőt és három idős embert lőtt le, így egy ilyen „szafari” – a teljes logisztikával és a szervezők szolgáltatásaival együtt – akár 200 ezer euróba is kerülhetett.

Ezio Gavazzeni a könyvben úgy fogalmaz, hogy a beszámolókból az „a közöny rajzolódik ki, amit a gonosz közönyének lehet nevezni”.

Pontosan tudták, miért jöttek

A könyvben megszólaló „Francia” szerint a rendszer működtetői különös figyelmet fordítottak arra, hogy a jelentkezőket előzetesen ellenőrizzék. Állítása szerint meg kellett bizonyosodni arról, hogy az érdeklődők nem rendőrök, nem újságírók és nem valamelyik titkosszolgálat emberei.

A visszaemlékezés szerint a Boszniába utazó külföldiek többsége nem katonai küldetésre érkezett, hanem pontosan tudta, mire vállalkozik. „Senkit sem csaptak be. Mindenki tudta, miért jött” – idézi a szerző az egykori kísérőt.

Kapcsolódó cikk

Vučić meghátrálásra kényszerítette a német bíróságot

A vallomás szerint a résztvevők helyben kapták meg a szükséges fegyvereket, lőszert, optikai eszközöket és járműveket, így nem volt szükség arra, hogy saját felszerelést csempésszenek a térségbe.

A „Francia” azt állította, hogy az ügyfelek között különböző nemzetiségű emberek fordultak meg, köztük olaszok, franciák, németek és belgák is. Elmondása szerint a résztvevők egy része fogadásokat kötött, alkoholt fogyasztott, és az áldozatokról olyan módon beszélt, „mintha állatok lennének”.

A kísérő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ő maga nem tartozott a felsőbb szintekhez, és saját bevallása szerint sem a hírszerzés, sem a háttérben álló politikai kapcsolatok nem érdekelték különösebben.

„A pénz érdekelt. Főleg, ha sok volt, és gyorsan meg lehetett szerezni” – idézi szavait a szerző, aki hangsúlyozta, hogy ezek az állítások az interjúalany vallomásán alapulnak, ugyanakkor a könyv célja éppen annak feltárása, hogyan működhetett az a rendszer, amely a boszniai háború éveiben külföldiek számára is lehetővé tette, hogy a frontvonal közelében mozogjanak.

Egy szerb és egy nyugati hálózat dolgozott össze

A könyvben megszólaló „Francia” szerint a rendszer működése jóval szervezettebb volt annál, mint amit első pillantásra gondolnánk. Állítása szerint 1992 és 1995 között egy olasz és egy szerb hálózat dolgozott össze: az egyik Nyugat-Európában toborozta az ügyfeleket és megszervezte az utazást Belgrádig, a másik pedig a helyszínen vette át őket, biztosította a fegyvereket, a szállítást és a háborús övezetbe való belépést.

A tanú szerint a kommunikációt műholdas telefonokon és kódolt üzeneteken keresztül tartották fenn, a következő hétvégi csoportok indulását pedig gyakran a harctéri helyzethez igazították.

Kapcsolódó cikk

A Szarajevó Szafari második fejezete, újabb dokumentumok

A „Francia” szerint sokan egyszerűen nem akarták, hogy családjuk vagy üzleti környezetük tudomást szerezzen arról, miért utaztak Boszniába. Állítása szerint az ügyfelek között köztiszteletben álló emberek is voltak: orvosok, ügyvédek, vállalkozók és mások is, akik mind a társadalom megbecsült tagjainak számítottak.

Arra a kérdésre, hogy mi motiválta őket, a tanú különböző válaszokat sorolt fel. Egyesek szerinte azt hitték, hogy a pénzük révén bármit megtehetnek. Mások extrém sportként tekintettek a háborúra, de voltak, akik egyszerűen élvezték a hatalmat és azt az érzést, hogy mások élete felett dönthettek.

A vallomás szerint a legtöbb résztvevőt nem különösebben érdekelte, hogy pontosan kik a célpontok. Sokak számára a lényeg maga a lövés, a találat és az elért „eredmény” volt. A „Francia” azt állította, hogy egyesek még versenyt is csináltak a találatok számából, a lőtávolságból vagy a célpontok nehézségéből.

„Ezért mondtam korábban, hogy bizonyos emberek számára ez trófeavadászat volt. Csak a trófeák emberek voltak” – fogalmazott.

A szervezők kilétével kapcsolatban a tanú nem nevezett meg konkrét személyeket, ugyanakkor azt állította, hogy egy ilyen rendszer működtetéséhez kiterjedt logisztikára, kapcsolati hálóra, fegyverekre, járművekre, szállásokra és jelentős pénzügyi háttérre volt szükség.

„Szerintem a történetnek csak egy részét ismerjük. Túl sok ember halt meg. Túl sok dokumentum tűnt el. És túl sok érdek fűződik ahhoz, hogy bizonyos dolgok soha ne kerüljenek napvilágra.”

Hogy ezek az állítások mennyiben felelnek meg a valóságnak, azt egyelőre nem lehet bizonyossággal megállapítani. Annyi azonban biztos, hogy Gavazzeni könyve olyan történetet vázol fel, amely – ha akár részben is igaznak bizonyul – a boszniai háború egyik legsötétebb és legnyugtalanítóbb fejezetét tárja fel.