ÉVFORDULÓ: Megállapodás a történelem szemétdombján, avagy egy éves a trumpi „örökbéke”

 
Egy évvel ezelőtt tértek haza a Donald Trump akkori amerikai elnök által kikényszerített koszovói-szerb „örökbéke” aláírói, Aleksandar Vučić szerb államfő és Avdullah Hoti koszovói miniszterelnök. A megállapodásról már akkor látszott, hogy nem lesz örökéletű, és nem csak azért, mert a Fehér Ház ura más-más szövegű egyezményt íratott alá vendégeivel.

A nagy béketeremtő

– Azt kell nekik mondani, hogy ha nem egyeznek meg arról, hogy abbahagyják egymás gyilkolását, akkor nem fogunk kereskedni velük. Nekik szükségük van arra, hogy Amerika üzleteljen velük. S tudják, húsz perc alatt meggyőztem őket

– mesélte Trump még 2020 késő őszén egy nebraskai kampánygyűlésen, hogyan sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie, és megegyezésre kényszerítenie Szerbia és az országból 2008-ban kivált albán többségű tartomány, Koszovó vezetőit.

A tavaly szeptemberben elért „történelmi” megállapodás, amely után – legalábbis Trump szerint – az aláírók, Aleksandar Vučić szerb államfő, és Avdullah Hoti koszovói miniszterelnök „ölelgette és csókolgatta egymást” az Ovális Irodában, körülbelül annyit ért, mint a Trump korábbi hasonló „győzelmei”: Trump ugyan Kínával, Észak- Koreával és Oroszországgal is megoldott minden válságot, csak az a baj, hogy ezek az „áttörések” semmiféle valós eredményt nem hoztak.

Nullához közelítő eredmény

A szerbekkel és a koszovói albánokkal aláírt megállapodásból is csak annyi valósult meg, hogy Koszovó felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, s márciusban Jeruzsálemben nyitotta meg nagykövetségét.

Nem indult be viszont a légiforgalom Pristina és Belgrád között, a két ország továbbra sem ismeri el a másik országban kiadott egyetemi diplomákat, Koszovó nem csatlakozott a Belgrád szívügyének tekinthető balkáni „mini Schengenhez” és nem történt komoly előrelépés az 1998-1999-es harcok idején eltűnt személyek sorsának kiderítésében sem.

Pedig nagyon sok emberről van szó: 1600 ember sorsa ismeretlen, ebből mintegy 1100-an albán nemzetiségűek, 360-an szerbek, a többiek pedig a koszovói kisebbségekhez tartoztak. Az eltűntek ügyét is inkább a kölcsönös vádaskodás jellemzi, a koszovóiak szerint addig nem is sikerülhet megoldali a kérdést, amíg Szerbia nem hajlandó betekintést adni a szerb archívumokban őrzött dokumentumokba.

Az infrastruktúrafejlesztési projektek is lassan haladnak és úgy tűnik a jelenlegi, Albin Kurti vezette koszovói kormány nem is töri magát különösebben, hogy rendezze a kétoldalú kapcsolatokat. Koszovó ugyanis nagyjából elérte azt, amit akart: a tartomány függetlenné vált, az új európai államot már több mint száz ország, köztük Magyarország is elismerte, leginkább csak arra lenne szüksége Pristinának, hogy az országot felvegyék a jelentősebb nemzetközi szervezetekbe.

A visszatérő

Kurti egyébként sem nagy híve a 2020-as washingtoni egyezménynek. Első kormánya ugyanis éppen azért bukott meg tavaly tavasszal, mert a politikus már akkor sem mutatott készséget a szerbekkel való, szerinte parttalan alkudozásra. Trumpnak pedig mindenképpen szüksége volt valami nemzetközi sikerre, s balkánügyi képviselője, Richard Grenell addig hergelte a Kurti-koalíció kisebb pártjának, a Koszovi Demokratikus Ligának (LDK) a vezetőit, amíg azok ki nem léptek a szövetségből, s ezzel megbuktatták a kormányt. Kurti után került hatalomra Hoti, aki, mint kiderült nagyobb hajlandóságot mutatott a trumpi kezdeményezés elfogadására, és szeptemberben aláírta a megállapodást.

Kurti végül a 2021 februárjában tartott parlamenti választásokon került ismét hatalomra, és sok elemző úgy véli, a Hoti kormányzásával eltelt hónapok elfecsérelt időnek számítanak. Kurti már májusban azt mondta, hogy szerinte végrehajthatatlan az alig fél évvel korábban elfogadott megállapodás, s amikor az ellenzékbe szorult LDK és szövetségesei augusztusban követelték az alku ratifikálását, a kormánytöbbség leszavazta a kezdeményezést.

Az Európai Unió politikusai körében osztatlan népszerűtlenségnek „örvendő” Grenell mára Trumppal együtt kivonult a délszláv térség problémáinak a megoldásából, ám ez nem jelenti azt, hogy az európaiaknak sokkal könnyebb dolguk lenne az egymással folyamatosan tárgyaló, ám megegyezni szemmel láthatóan nem kívánó koszovói és szerb vezetőkkel. A koszovói albánok nem engednek a függetlenségből, a szerbek pedig továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy Koszovó – a szerb alkotmánynak megfelelően – az ország része.

Pedig valószínűleg Belgrádan is tudják, hogy a szerb kultúra és egyház bölcsőjének tekinthető tartomány végleg elveszett: a szerbek legfeljebb a lakosság öt százalékát teszik ki, s az észak-koszovói mitrovicai enklávétől eltekintve apró buborékokban élnek. Viszont az is egyértelmű, hogy nagyon rövid időn belül megbukna az a szerb vezetés, amely elismeri Koszovó függetlenségét: az ellenzékben sincs már olyan erő, amely nyilvánosan belátná Koszovó elvesztését, sőt a Vučić-ellenes erők egy része azért támadja az államfőt, mert az állítólag túl puhányan bánik a pristinai vezetőkkel.