Olvasási idő: 8 perc

Többször is írtunk már arról, hogy Szerbia ügyesen használja ki geopolitikai helyzetét a Balkánon, és játssza ki a nagyhatalmakat egymás ellen, de még inkább a maga javára, amikor ingyen vagy olcsón szeretne fegyverekhez jutni, illetve amikor infrastrukturális vagy gazdasági fejlesztésekbe kezdene. Arról is szóltunk már, hogy erre leginkább az oroszok és a kínaiak kaphatók, akik nem támasztottak/támasztanak elfogadhatatlan politikai igényeket a szerbekkel szemben, mint például Koszovó függetlenségének elismerése. A Trump-kormányzat ugyan alkalmazni kezdte ezt a módszert, Joe Biden hatalomra kerülését követően azonban az Egyesült Államok jó ideig hezitált, és talán még ma is hezitál annak megítélésében, hogy megvegye, vagy inkább megbuktassa Aleksandar Vučić szerb államfőt és rendszerét. A jelek szerint az amerikai diplomáciában mindkét elképzelés jelen van, és párhuzamosan működik, s csak Belgrád viselkedésétől függ, hogy az USA melyiket alkamazza.

A Béke autópálya és egyebek

A Donald Trump által vezetett amerikai adminisztráció belátta, hogy fenyegetésekkel nem ér el semmit a szerb fehér sasoknál, viszont ha pénzt ajánl nekik, akkor az említett fehér madarak a tenyeréből esznek, és szívesen éneklik, hogy Alabama és West Virginia, meg hogy “country roads”.

A washingtoni szerződés aláírása után az Egyesült Államok ért is el némi sikert, és „elemi ösztöntől vezérelve” majdnem összeveszítette Vučićot az orosz külügyi szóvivővel, tehát – minden előzetes híreszteléssel ellentétben – van az a pénz, (vagy olcsó gáz,) amelyért a “szerbelnök” megvásárolható, illetve amelyért „nemzeti érdekektől vezérelve” eladja magát, és akkor már lehet is licitálni. Aleksandar Vučić két alkalommal úszott a boldogságban, először amikor az Európai Unió ígéretet tett arra, hogy 700 millió euróval kevesebbért megépíti a Belgrád és Niš közötti gyorsvasutat, mint a kínaiak, és amikor az orosz elnök nem emelte meg neki/Szerbiának a gáz árát.

A szerb államfő csak félig volt boldog, amikor az amerikaiak megígérték neki a Niš és a Pristina közötti autópálya megépítését. De félig volt boldog akkor is, amikor egy belgrádi projekt került szóba.

Nem sokkal azt követően, hogy Washingtonban aláírásra került a nevezetesen aszimmetrikus szerződés/nyilatkozat, Belgrádban virtuálisan megnyitották az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Pénzügyi Társaság (DFC) irodáját, és már az is szóba került, hogy a szerbek és az amerikaiak közösen állítják helyre a szerb, illetve egykori jugoszláv katonai főparancsnokság + védelmi minisztérium ikerépületét, amelyet az amerikaiak bombáztak szét a Kis- Jugoszlávia elleni légicsapások során 1999-ben.

A szerb elnök ettől tehát félig volt boldog, miközben a szerb média Zorana Mihajlović szerb közlekedési, építésügyi és infrastrukturális miniszter kijelentését visszhangozta, amely szerint „befektetési bumm” lesz a washingtoni szerződésből, mert lehetővé teszi az úgynevezett Béke autópálya megépítését a dél-szerbiai Niš és a koszovói Pristina között. Ennek kivitelezése uniós számítások szerint körülbelül 780 millió euróba kerülne, miközben a szerbek ezen a címen 920 millió dollárra számítanak.

A két összeg között 40-50 millió dollár különbség van, de kicsire nem adunk, és ne is mélyedjünk itt bele a részletekbe, tisztázzuk inkább az elveket! Merthogy azok mentén lehet elindulni: ha nincs politikai akarat, vagy elvi megállapodás, akkor a tervekből nem lesz semmi, és Vučić sem lesz teljesen boldog.

Az új amerikai nagykövet

A Fehér Ház október 14-én jelentette be, hogy Joe Biden veterán amerikai elnök, hogy a kevésbé veterán, de mindenképpen idős Christopher Hillt kívánja kinevezni belgrádi nagykövetnek, aki ugyan a Korea-közi tárgyalásokon vált világszerte ismertté, viszont kötődik a balkáni térséghez is, volt ugyanis az Egyesült Államok lengyelországi és macedóniai nagykövete (most semmiképpen sem indokolt az egyébként is felesleges „észak” szó „betűzése”), de ami a Balkán szempontjából ennél sokkal fontosabb, a daytoni szerződés „nyélbe ütésekor” az amerikai főtárgyaló, Richard Holbrooke jobb kezének számított (lásd a fenti képet!)

Nagykövetté jelölését követően Christopher Hillt annak rendje és módja szerint meghallgatta az amerikai szenátus külügyi bizottsága, a továbbiakban érdemes az eseményeket ennek fényében vizsgálni, hiszen ennek a meghallgatásnak alapján állítjuk, hogy az amerikai külpolitikában lényegi irányváltás nem történt, és a trumpi kitérő olyan anomália volt, amely hozott ugyan változásokat, de nem volt ideje, hogy hasznára/kárára legyen/váljon a térségnek.

A bizottsági meghallgatáson Christopher Hill kijelentette: aggódik amiatt hogy Belgrád Oroszországhoz fordul bizonyos katonai szállítmányokért, és amiatt is, hogy a szerbek Kína felé tekintenek, amikor az „infrastrukturális szükségleteik kielégítését” szeretnék elérni.

Az új nagykövet véleménye szerint az Egyesült Államoknak be kell bizonyítania Belgrádnak, hogy Amerika jobb modellt kínál neki, mint Oroszország vagy Kína.

– Nem elég azt mondanunk, hogy problémásak a kínai és az orosz javaslatok. Meg kell mutatnunk, hogy amit mi tudunk nyújtani, az jobb Szerbiának. És ez lesz a szándékom, ha megerősítik a jelölésem

– mutatott rá bevezetőjében Hill, aki szerint Szerbia előrehaladása kulcsfontosságú az Egyesült Államok stratégiai céljainak eléréséhez. Ezen célok közé sorolta az európai szövetségek újjáélesztését, a gazdasági együttműködés előmozdítását, valamint a globális és regionális kihívások kezelését, amibe beletartozik a demokrácia és a jogállamiság támogatása is.

– Azon fogok dolgozni, hogy megerősítsem Szerbia gazdasági előrehaladását olyan intézkedések ösztönzésével, amelyek kedvező légkört teremtenek a nemzetközi befektetésekre, erősítik az infrastruktúrát, javítják az energia terén a diverzitását és a biztonságot

– mondta Hill, aki úgy fogalmazott, hogy minderre szükség van, ha az Egyesült Államok szeretne ellenállni azoknak a káros külső hatásoknak, amelyek Oroszország és Kína irányából érik Szerbiát.

Az USA tehát látja Oroszország és Kína térnyerését a térségben, és azt is tudja, hogy a szerb államfőt azzal lehet leginkább megfogni, ha új beruházásokat visznek oda, vagyis pénzt kínálnak Szerbiának. Az Egyesült Államok elvi és politikai síkon ugyanakkor görcsösen ragaszkodik Koszovó függetlenségének elismeréséhez.

– Az Egyesült Államok határozottan támogatja az EU közvetítésével folyó párbeszédet, amely mindkét fél számára a legjobb esélyt kínálja a nézeteltérések leküzdésére. Amint Biden elnök elmondta, az Egyesült Államok úgy véli, hogy a kölcsönös elismerés a legjobb módja Szerbia európai kibontakoztatásának, valamint a regionális stabilitás és biztonság megerősítésének. Bátorítani fogom Szerbiát, hogy komolyan és sürgősen vegyen részt a kompromisszum elérésében

– mondta Hill a meghallgatás során. Az Egyesült Államok azt is tudja, hogy ezzel az állásponttal nem lesz népszerű Szerbiában, ezért a felelősséget megpróbálja rátolni az Európai Unióra, amely elé ugyanakkor elvárásként állítja Koszovó függetlenségének szerb részről történő elismerését, mint Szerbia uniós tagságának feltételét.

Az amerikai nagykövetjelölt úgy fogalmazott – a probléma Európára történő rátolásának jegyében – hogy elkeserítő az előrelépés elmaradása a Szerbia és Koszovó közötti párbeszédben, amivel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az Európai Unió nem akar olyan tagokat, amelyeknek problémáik vannak szomszédaikkal, és úgy fogalmazott hogy segíteni kellene Belgrádnak a Koszovóhoz fűződő kapcsolatok egyes kérdéseinek megoldásában. (Ennek politikai implikációit itt most helyszűke miatt nem bontogatnánk.)

A fenti amerikai indoklás csak félig, vagy talán még félig sem fedi az igazságot, amit jól illusztrál Ciprus példája, vagy Horvátország és Szlovénia esete, a két ország között ugyanis jelentősen csökkentek a nézeteltérések azóta, hogy Horvátország is az Európai Unió tagjává vált. Olyannyira, hogy a horvát miniszterelnök nemrégiben Szlovéniára bízta országa képviseletét, amikor ő nem tudott részt venni az uniós tanácsülésen.

Ráadásul vannak olyan uniós elképzelések is, hogy jobb lenne a balkáni országokat felvenni, inkább házon belül civakodjanak, minthogy ölre menjenek, és vér folyjon a falak alatt, „ha kint hagyják őket a hidegben”.

Amerika és Bosznia

Christopher Hill hivatalosan ugyan az Egyesült Állanok belgrádi nagykövete lesz, de szerbiai küldetését valójában nem a Szerbia és Koszovó közötti feszültség indokolta leginkább.

A kevésbé veterán amerikai politikus, amint az oldalon látható fotók is utalnak rá, a daytoni szerződés megteremtőjének, Richard Holbrooke-nak a legközelebbi munkatársa volt. Ennek tudatában szinte biztosak lehetünk abban, hogy Belgrádba érkezését követően Christopher Hill lesz a Balkánon tárgyaló összes amerikai diplomata feje, nem kizárt, hogy Matthew Palmer kivonása/kivonulása a boszniai választási törvény körüli iszapbirkózásból is az ő érkezésével hozható összefüggésbe.

Az amerikai szenátus külpolitikai bizottságában kérdezték is Boszniáról, hiszen a daytoni szerződés ügyében az összes élő amerikai és nem amerikai közül ő a legilletékesebb.

Hill egyre problematikusabbnak ítélte meg a helyzetet, amit leginkább az súlyosbít, hogy a boszniai Szerb Köztársaság kísérletet tesz a közös intézményekből történő kivonulásra, ráadásul Milorad Dodik szerb elnökségi tag egyre önállóbban lép fel. A daytoni szerződés megszületésénél bábáskodó vagy dúláskodó Hill hangsúlyozta: az 1995-ben kötött megállapodás lényege, hogy a változásokat csak közösen lehet végrehajtani.

– Szorosan együtt kellett volna működnünk a szerbekkel annak a közös álláspontnak a megtartásában, hogy támogatnunk kell Bosznia egységét. Tudatosítanunk kell bennük, hogy a boszniai Szerb Köztársaság jövője Boszniában van, és nem valami más entitásban

– hangsúlyozta Hill, és hozzátette, ha jelölése megerősítést nyer – amihez semmi kétség nem fér – ebben a kérdésben jelentős megbeszéléseket folytat a belgrádi kormánnyal.

– Fontos, hogy világos tárgyalásokat folytassunk a belgrádi kormánnyal, hogy megértsék, Bosznia- Hercegovinával és az egész Balkánnal kapcsolatos erőfeszítéseink továbbra is komolyak, és hogy szorosan figyelemmel kísérjük, ki segíti a dolgokat jó irányba haladását, és ki nem

– szögezte le Hill, aki a boszniai helyzettel kapcsolatban Belgrádon keresztül szeretne nyomást gyakorolni a boszniai szerbekre. Persze, tárgyalhat(na) közvetlenül a boszniai szerbekkel vezetőjével, Milorad Dodikkal is, de erre túl nagy szükség nincs, miután ő is Belgrádtól, illetve Vučićtól szokta megkérdezi, hogy mit is akar. Dodik elég gyakran megfordul a szerb fővárosban, vagy túl sok a kérdés, vagy rossz az emlékezőtehetsége.

A bejáratos nagyágyú

Christopher Hill Belgrádba küldésének két üzenete van. Az egyik, hogy az Egyesült Államok azért küld „nagyágyút” a szerb fővárosba, mert komolyan gondolja a Balkán közös akolba terelését, vagyis beintegrálását Európába. A másik üzenet az, hogy a balkáni kérdéseket le is akarja zárni a következő időszakban, ami semmilyen összefügésben nincs a magyar külpolitikával.

Az amerikaiak ennek érdekében vagy megveszik a szerbeket, vagyis jobbat kínálnak nekik, mint Oroszország és Kína külön-külön, vagy éppenséggel együttvéve kínálni tud, vagy pedig belökik őket az Európai Unióba, tetszik ez nekik, vagy sem. Amerikának van gyakorlata abban, hogy az utca támogatásával, vagy éppen az utcát támogatva, olyan kormányzatot juttasson hatalomra Belgrádban, amilyen neki tetszik, és ehhez meg voltak, és meg is vannak a helyi erők, akik dalolva kiszolgálják az amerikai érdekeket, végsősoron ez is csak pénz kérdése.

– A párbeszéd nem azért folyik, hogy csak beszélgessünk, hanem azért, hogy lezárjuk a kérdéseket. Tehát lépéseket teszünk egy bizonyos cél felé, véleményem szerint ez a cél Szerbia uniós tagsága és a független Koszovó. Erre képesek vagyunk, Szerbia ezt megteheti Chris Hill-lel és az Egyesült Államokkal

– mutatott rá Michael Kirby, aki 2012 és 2016 között volt az USA belgrádi nagykövete, vagyis aki tudja, hogy merről fúj a Košava.

A kérdésben megszólalt Daniel P. Serwer, a Johns Hopkins egyetem professzora, az Amerikai Külpolitikai Programok konfliktuskezeléssel foglalkozó csoportjának igazgatója is, aki a balkáni és természetesen az amerikai belpolitikai viszonyok kitűnő ismerője:

– Hill közvetlen kapcsolatban van Biden elnökkel és Blinken külügyminiszterrel. Valószínűleg könnyebben jut be hozzájuk, mint más nagykövetek. Szerintem ez azt jelzi, hogy az amerikaiak érdekeltek abban, hogy megfelelő megoldásokat találjanak Koszovó és Bosznia- Hercegovina számára.

Nem elhanyagolható, hogy a szerbiai közvélemény egy része Christopher Hill nevét Bill Clinton volt amerikai elnök kormányához köti, amelyre a szerbek nem szívesen emlékeznek, és a több éves szankciókkal, elszigeteltséggel és végül a NATO koszovói beavatkozásával hozzák összefüggésbe.

Ezt sikertelen tárgyalások előzték meg Rambouillet-ban, ahol Koszovó jövőjéről folyt az eszmecsere, amelyeken az éppen macedóniai nagykövet szerepét betöltő Hill úgy részt vett – az úgynevezett ingadiplomáciát folytatva közvetített Ibrahim Rugova koszovói albán vezető és Slobodan Milošević jugoszláv/szerb diktátor között.

Belgrádban aligha örülnek Christopher Hill visszatérésének a Balkánra, bár a daytoni szerződés miatt akár még hálásak is lehetnének neki (ennek kifejtése szintén hosszabb elemzést igényelne), viszont a szerb politikai szereplők, és nem csak ők, azt sem felejtették el, hogy a Clintoni-adminisztráció, amely szankciókat vezetett be a Kis- Jugoszlávia ellen, végül 1999-ben elrendelte az ország elleni NATO-bombázásokat. Ezzel kapcsolatban az amerikaiak úgy érvelnek, hogy a problémákat nem Hill, hanem Milošević okozta, ráadásul annak idején a koszovói albánok nem független országot, hanem köztársasági státuszt követeltek.