NEOOSZMÁN HATALOM: Ankara háborúi, avagy újabb törökjárás a Balkánon és mindenfelé

A cikk meghallgatása

Törökország azon kevés országok közé tartozik, amelynek sikerült valódi középhatalommá válnia pár évtized alatt. Noha az uniós csatlakozás a közeljövőben kizárható, – ami kiszüremlik az Európai Bizottság legújabb jelentéséből is – Törökország az EU szempontjából fontos kereskedelmi és biztonságpolitikai partner, melynek érdekeit nem érdemes figyelmen kívül hagyni. A gazdaság jelenlegi gyengélkedése ellenére a G20 tagja, fontos energiaelosztó, elég a Török Áramlatra vagy a Transzanatóliai Gázvezetékre gondolni.

Törökjárás + Ankara háborúi

Az ankarai kormány hatalmas forrásokat invesztált a nemzetközi jelenlét erősítésébe. Több tucat új nagykövetség nyílt világszerte az utóbbi tizenöt évben (főleg Afrikában). A “softpower” jegyében a Török Fejlesztési Ügynökség számos irodát nyitott, s jelen van a Balkánon és Magyarországon is. A Yunus Emre Kulturális Intézetek hálózata pedig az egész világon igyekszik bemutatni a török kultúrát és nyelvkurzusokkal növelni a törökül beszélők számát. A vallási ügyekért felelős intézmény, a Diyanet az alapítványán keresztül pedig több mecsetet is épített vagy épít. A Balkánon például Tiranában.

A kétség kívül “láthatóságot biztosító” puha képességeken túlmenően  a katonai képességek fejlesztése növelte meg Törökország regionális mozgásterét . Török csapatok állomásoznak különböző missziókban a Balkánon (Bosznia- Hercegovina, Koszovó), bilaterális egyezmények alapján Katarban, Líbiában, Azerbajdzsánban és Szomáliában, s érdemes észben tartani az Észak- Cipruson állomásozó 35 ezres kontingenst is. A török hadiipar komoly eredményeket ért el, a nagy dróngyártó cégek termékeire (TUSAŞ, BAYKAR) növekszik a nemzetközi kereslet.

A 2011-ben kezdődő Arab Tavasz ráadásul megfelelő geopolitikai környezetet teremtett a török beavatkozásra a polgárháborúba süllyedő Líbia és Szíria esetében, a szíriai kurdok és a PKK megerősödése pedig biztonságpolitikai kényszert is szült a katonai erő alkalmazására.

Így 2016 óta Szíriában Ankara négy katonai intervenciót is végrehajtott vagy támogatott. A 2020-as év különösen aktívan telt: februárban szír-orosz erők ellen a szíriai Idlibben vetettek be török csapatokat, Líbiában a GNA erői támogatása érdekében (igaz, itt főleg szíriai zsoldosokat), Azerbajdzsánban pedig a 2. karabahi háborúban vettek részt – igaz, inkább csak a háttérben – , miközben egész évben folyt a PKK állásainak támadása Irakban.

Húzd meg, ereszd meg!

Mindeközben Ankara felvette a kesztyűt NATO-szövetségesével, Görögországgal is, amellyel 2019 őszén került (újra) konfliktusba, miután a Tripoliban lévő Líbiai Egységkormánnyal aláírt egy közös tengeri határról szóló memorandumot, amely zárójelbe tette a görög (és ciprusi) Földközi-tengeri területek jó részét.

A felháborodott görög kormány mindent megtett regionális szövetségi rendszer létrehozására – ennek keretében még 2020 nyarán tengeri delimitációs egyezményt írt alá Egyiptommal, amely 2013 óta kifejezetten rossz viszonyban van Törökországgal -, illetve az EU-n belül sikeresen megnyerte magának Franciaországot, amely a törökökkel szintén ellenérdekelt fél Líbiában.

Míg a tavalyi év erődemonstrációval és háborús retorikával telt, addig 2021 jórészt a megegyezés kereséséről szólt. Újraindultak a török-görög tárgyalások, amelyek eredménytelenségük ellenére legalább viszonylagos nyugalmat hoztak a két fél között. Ankara más régiós ellenfeleivel is tárgyalóasztalhoz ült, így az Egyesült Arab Emirátusokkal és Egyiptommal is.

A török harciasság okai

Mi az oka a törökök harciasságának? Ezt a legtöbben a neooszmanizmussal írják le, amelynek lényegét a volt birodalmi nagyság jelenkori nagyhatalmi ábrándjában látják.

A neooszmanizmus – amelyet a török kormány kategorikusan elutasít – ennél több.

A 2010-es évek elején a törökök még inkább a közös múlt és az azonos vallás jegyében kampányoltak a Közel- Keleten és a Balkánon – már amennyire erre volt fogadókészség – de amióta, a kormánypárt 2016 óta szövetségre lépett az egyik nacionalista párttal, a Nemzeti Mozgalom Pártjával (MHP) a török külpolitikában is nagyobb teret nyert a nemzeti érdekek és területi követelések hangsúlyozása.

Ennek kiváló példája a még 2006-ban felvázolt Kék Haza (Mavi Vatan) doktrína térnyerése az utóbbi években: ennek alapján követeli a török kormány a Földközi-tenger ciprusi és görög felségvizeinek jelentős részét.

A hatalmi ambíciók és a sikeres akciók ellenére Törökországnak megvannak a maga korlátai: a földközi-tengeri követelésekkel szemben számos államot, köztük Franciaországot, Görögországot, Ciprust és Egyiptomot egyesítő blokk jött létre, miközben a kaukázusi vagy balkáni előrenyomulást sem nézik jó szemmel a szomszédos hatalmak.

Az Egyesült Államokkal számos kérdésben (de főleg az orosz S-400-as rakétavédelmi rendszer megvásárlása miatt) kialakult konfliktusok miatt Ankara mozgástere szűkült; Oroszországgal szemben pedig kifejezetten kevés, főleg Szíriában, ahol az Idlib tartományt illetően szinte kiszolgáltatott helyzetben van az esetleges orosz-szír támadások miatt meginduló menekültáradat miatt.