RÖVID TÖRTÉNELEM: Van-e értelme a Koszovóról szóló újabb találkozónak, avagy a süketek párbeszéde

 
Ma tartják a koszovói tárgyalások újabb fordulóját, hosszú idő óta most ülnek először asztalhoz a belgrádi és a pristinai vezetés képviselői. A több mint két évtizede tartó tárgyalásokon már boldog és boldogtalan közvetített, de változtak a tárgyalópartnerek is. A mostani találkozónak a legnagyobb jelentősége az, hogy egyáltalán sor kerül rá, és nem reked el a folyamat.

Magyarokat Koszovóba

Koszovó a volt Jugoszlávia idejében is problémás terület volt, egyrészt nyelte a pénzt, másrészt már akkor sem találtak rá politikai megoldást. Dobrica Ćosić, a szerb nacionalizmus egyik főideológusa már a múlt évszázad hatvanas éveiben a terület felosztását javasolta a szerbek és az albánok között, és ez az elképzelés lényegében a mai napig fennmaradt, csak a „kondíciók” változtak.

De nem ez volt a legvadabb terv a koszovói válság megoldására, mert válság mindig volt, Koszovó ugyanis sem a második világháború után, sem előtte nem akart jugoszláv ellenőrzés alatt maradni. Tito az ötvenes években akkori belügyminiszterét, Aleksandar Rankovićot bízta meg azzal, hogy tegyen rendet Koszovóban.

Ranković – aki az akkori titkosszolgálat, az OZNA-ból lett UDBA vezetője is volt – ezt szó szerint érteltette, miközben ellenezte, hogy a koszovói albánok bármiféle autonómiát kapjanak.

Ranković úgy látta, hogy Koszovó veszélyt jelent a volt Jugoszláviára, és annak egységére, ezért a titkosszolgálatok bevonásával rendőrterrort vezetett be az albánok lakta területen, ahol az 1948-as szovjet-jugoszláv szakítást követően sztálinizmus vádjával börtönözték be az akkori albán értelmiséget, de abban az időben hasonló sorsra jutottak a vajdasági magyarok és a szandzsáki muzulmánok is.

Tito jugoszláv elnök és az akkori török külügyminiszter 1953-ban megállapodott abban, hogy jugoszláv részről engedélyezik a koszovói albánok kivándorlását Anatóliába, aminek következtében nagyszámú koszovói albán és szandzsáki muszlim hagyta el otthonát, helyükbe pedig montenegrói és szerb családokat telepítettek be. A koszovói albánok a második világháború előtt is emigráltak Törökországba.

Állítólag az is szóba került, hogy a vajdasági magyarokkal népesítik be Koszovót.

Ranković ellen azonban felmerült a vád, hogy bepoloskázta Tito hálószobáját, ami vagy igaz volt, vagy nem, – az viszont egyértelmű volt, hogy a belügyminiszter és titkosrendőrsége túl nagy hatalomra tett szert, ezért kivonták a forgalomból, amit viszont a szerbek nem vettek jó néven.

A jugoszláv kommunistáknak a Ranković-érát követően ugyan valamelyest sikerült pacifikálniuk Koszovót, de a testvériség-egység érzését arrafelé végképp nem tudták elültetni.

Egyes vélemények szerint a kilencvenes években Slobodan Milošević éppen az előbb említett rankovići módszerekhez tért vissza, aminek az lett a következménye, hogy a szerbek 1999-ben albánok tömegeit űzték el Koszovóból, és ez okozta a Kis- Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokat.

A koszovói válság tehát nem tavaly kezdődött, de nem is a kilencvenes években. Folyamatosan jelen volt a múlt évszázadban, sőt még előbb is, és nagyon meglepődnék, ha ma végérvényesen megoldódna.

Az elmúlt húsz év

A bombázást követően kezdetben a négy állandó ENSZ BT-tag – az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Oroszország – valamint a Németország és Olaszország által alkotott „Összekötő Csoport” próbált közvetíteni, kisebb-nagyobb, illetve általában kisebb, és nem nagyobb sikerrel, vagy éppen sikertelenséggel.

A koszovói-szerb tárgyalások első állomáshelye a franciországi Rambouillet volt 1999-ben, ahol bizonyos átmenet után felkínálták a népszavazást Koszovónak, így az albánok ezt végük elfogadták, a szerbek viszont nem.

A kudarcot követően az ENSZ nevében Martti Ahtisaari próbált közvetíteni, lehet hogy nem függetlenül az általa korábban anyagilag is megtámogatott Kríziscsoporttól. Ahtisaari Bécsben nyitott irodát, innen koordinálta a „békefolyamatot”.

Ennek lett az eredménye a 2006-ban nyilvánosságra hozott Ahtisaari-terv, amely „korlátozott önállóságot” biztosított Koszovónak, ahol multietnikus, demokratikus, önkormányzatisággal rendelkező társadalomnak kellett volna létrejönnie.

A koszovói albánok 2007-ben elfogadták a tervet, a szerbek viszont természetesen nem, mert annak végkifejlete a függetlenség megadása lett volna Koszovónak. A terv szerb részről történt elutasítása a gyakorlatban az ENSZ-közvetítés végét jelentette.

Még abban az évben – 2007-ben létrejött az úgynevezett Trojka, amelyet az Egyesült Államok, az Európai Unió és Oroszország alkotott, ebben Moszkvát Alekszandr Bocan- Harcsenko képviselte, aki ma Oroszország belgrádi nagykövete.

A Trojka három hónap után befejezte tevékenységét, nem sokkal később pedig Koszovó kikiáltotta függetlenségét, és ezzel új helyzet keletkezett.

Az új helyzet

A függetlenség kikiáltását követően az ENSZ átadta a közvetítő tevékenységet az Európai Uniónak, aminek legkevésbé a szerbek örültek, mert a közvetítői tevékenység ezáltal teljes mértékben nyugati kézbe került, vagyis a nyugatiak ezzel a huszárvágással kizárták belőle Oroszországot.

Így már uniós közvetítéssel került sor 2013-ban a brüsszeli szerződés aláírására, amelyet mostanában szerb részről gyakran emlegetnek a szerb községek szövetségének létrehozásával kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy elvben az Európai Unió közvetít, az Egyesült Államok gyakran megjelenik a tárgyalásokon, hogy támogassa a résztvevőket.

A felállás jelenleg is ez, Matthew Palmer, az amerikai külügyminisztérium nyugat-balkáni megbízottja a mai tárgyalás előtt úgy nyilatkozott, hogy nem az USA tárgyal, hanem Szerbia és Koszovó az Európai Unió közvetítésével, és az Egyesült Államok támogatásával.

Ez nem vonatkozott Donald Trump elnökségére, amikor Németország ás Franciaország próbált ügyködni a koszovói rendezés érdekében, és az Egyesült Államok csak a Trump-elnökség végén szállt be a tárgyalásokba, de akkor két lábbal.

Ami jelenleg az alaphelyzetet illeti, egyelőre nem látni elmozdulást a korábbi tárgyalásokhoz képest, vagy ha mégis lenne, akkor az inkább csak visszafelé irányba történt.

Az előrejelzések alapján várható, hogy a szerbek elismétlik követelésüket a koszovói szerb községek szervezetének létrehozására, majd elutasítják Koszovó függetlenségének elismerését.

A koszovói vezetés ugyanakkor nem egyezik bele egy monolit, vagyis egy tisztán szerb intézményrendszer létrehozásába, mert tudják, hogy ez hova vezet, maguk is ezt csinálták „a hőskorban”, viszont követelik majd Koszovó függetlenségének elismerését, és itt megáll a tudomány.

Nem csak azért, mert két végletről van szó, hanem mert nem történt elmozdulás egyik irányba sem.

A szerb elnök mindössze fél nappal a brüsszeli tárgyalások előtt úgy nyilatkozott, hogy nem vár semmit Albin Kurti koszovói miniszterelnöktől, és akkor sem írja alá Koszovó függetlenségét, ha egy ember a kezét, egy másik pedig a nyakát csavargatja.

Albin Kurti ugyanakkor azt mondta, hogy nekik nem sürgős, és egyébként is szeretnének minden eddigi megállapodást újratárgyalni, vagyis lényegében újraindítani, restartolni a tárgyalásokat, aminek a szerbek egyáltalán nem örülnek.

A szerb elnök ugyanis mostanában úgy fogalmaz, hogy nem akar egy „befagyasztott konfliktust” a következő generációkra hagyni, mert azt bárki, bármikor kifagyaszthatja, amint az nemrégiben Izraelben történt.

A mostani találkozónak a legnagyobb jelentősége tehát leginkább az, hogy egyáltalán sor kerül rá, és nem reked el a folyamat.