Connect with us

B A Balkanac

F@ck This Job – 19. Verzió

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

@ gigapixel standard scale
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 3 perc

Üdvözletem. Szeretünk filmeket mesélni? Szeretünk. Nos, az egyik jeles alkotás arról szól így dióhéjban, hogy egy sikeres, férje révén gazdag orosz nő úgy dönt, független televíziós csatornát indít szeretett hazájában. Ehhez egy lelkes partnernőt is talál, majd még több embert, miközben nem is sejti, hogy eleve veszett fejsze nyele a dolog. Illetve hát sejtheti, ám nem akarja elhinni. 2008-at írnak ekkor Oroszországban is, ahol Putyin elnök életének további nagy, nem kevésbé emlékezetes lépéseire készül.

A pénzes hölgy, neve szerint Natalia Szindejeva vállalkozása vészesen közelgő vesztére ellenzéki riportereket, velük együtt – benne a világtrendben – LMBTQ munkatársakat vesz fel. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rövidhullámú rádiózásból kinövő tévéállomása, a TV Dozsgy, azaz TV Rain, azaz Eső TV – egy darabig dacolva minden ellenszéllel – a politikai és szexuális szabadság, egyáltalában a szólásszabadság magányos kis óriásává váljék abban a jobb sorsra érdemes hazájában (ha egyáltalán érthető így ez a legjobb reményeink szerint megragadó, sőt netán kacagtató kis banális szójáték?). Mindenesetre félelmetes zátonyok felé száguldó hajóvá lesz ez az egyedülálló létesítmény, színültig olyan rakománnyal a fedélzete alatt, amely régtől fogva tiltott gyümölcsnek számít oroszhonban. Majd számít annál is jobban a legújabb beköszöntével. Mondhatni: totális tabunak a „putyinizálódott” Oroszországban. – Nos, épp erről készített brit és német közreműködéssel legutóbb filmet Szindejeva társnője, a Litvániába menekült Vera Kricsevszkaja rendezőnő, méghozzá a fenti, figyelemkeltő F@CK THIS JOB címmel. – Látható volt 9-én, szerdán, lombhullató októberünk kulturálisan jól megpakolt, amúgy ijesztően inflációs havában, méghozzá a 19. Verzió filmfesztiválon, Budapesten. Ami itt a legfőbb hírérték is egyben, de mi fán terem ez a bizonyos 19. VERZIÓ?

Kérem, máris. Az egyik, magára a rendezvény nevére alapozó beszédes magyarázat szerint ez egy ÉGETŐ TÉMÁK-kal foglalkozó nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál. Méghozzá olyan, amely afféle kérdéseket vet fel, hogy például mit tehetünk egy-egy elnyomó rezsim, vagy éppenséggel a diszkrimináció ellen. Ennek keretében pedig: hogyan állnak és egyáltalán állhatnak adott körülmények között az újságírók a cenzúrához? Hogyan élik túl – már az, aki – napról napra a háborút? De egyáltalában túlélhető-e a klímaváltozás, amelyik ha nagyon akarja, az egész fegyverropogtató társaságot is magával sodorhatja, mint az egymásba csimpaszkodó, birkózó kanmajmokat a könyörtelen áradat. A fesztivál egyébiránt a napokban kezdődött és nevezett hónap huszadikáig tart. Több helyszínen, így például a Trafóban és a Kino Caféban, továbbá a Toldi, a Művész, a CEU és más renomés helyek vetítőtermeiben. Ugyanakkor ezzel párhuzamban mind a hetvenöt szóban forgó film öt vidéki városban is lemegy.

(Megjegyzendő: nem ártott volna biztonság kedvéért regisztrálni e jeles eseményre, azonban vélhetően van még sansz mindazok számára is, akik ezt elmulasztották megtenni. Netán valamiféle dacból, vagy feledékenységből akár, nem csupán értesületlenségből.)

Szó, ami szó, nagyon szép számban vannak itt jelen női alkotók, elsősorban nőket érintő témákkal. Közöttük a háborús nemi erőszak sajnálatos módon örökös topikjával. Ilyen például a horvát Vedrana Pribačić dokumozija, amely három éven át követ három asszonyt, akik a horvát függetlenségi háborúban szexuális erőszakot éltek túl. Hogyan próbálják feldolgozni az eseményt, és milyen a viszonyuk egymáshoz már csak azért is, mert közülük az egyik szerb. Vagy ott van még a nemzetközi mezőnyben például a Sinjar angyalai, amelyben három jezidi nő igyekszik kiszabadítani lánytestvérüket az Iszlám Állam fogságából. Vagy a Nelly és Nadine, két nő valószínűtlen története, akik 1944 karácsonyán szerettek egymásba a ravensbrücki koncentrációs táborban… Nem mesélnénk tovább.

Nota bene! Bihari Ágnes idevágó interjújában a Dajer.hu weboldalán („Nem mondod?! De durva!”) az Eső egyik volt munkatársa, az immár Budapesten élő Anasztaszija Csukovszkaja producer és médiatréner szólal meg. Beszél bővebben arról, milyen elképesztő a média hatása a jelen Oroszországában. Milyen arcátlanul lehet tényeket másítani, meséket kitalálni, egyáltalában uszítani, gyűlöletet szítani. Közben elhallgatni, elhallgatni és elhallgatni, a többséget mintegy párhuzamos valóságban léteztetni. Döbbenetes, hogy az ukránok, egyáltalában az ukrajnaiak hiába mondják a propaganda által átmosott fejű ismerőseiknek, rokonaiknak, hogy háború van, igazi véres háború. Hogy az orosz katonák bombázzák őket, hogy romok és halottak, leszakadt végtagok… az anyaországi oroszok nem hisznek nekik. („Moszkva nem hisz a könnyeknek”.) Főleg a vidéki egyszerű népet könnyű megvezetni. – Innen a címadó rimánkodás: PAPA, HIGGY NEKEM! (A felvétel valós: egy férfi Ukrajnából könyörög koros édesapjának, hogy nyíljon már ki a szeme, de utóbbi ezt semmiképp se hajlandó megtenni, s ami a legszomorúbb: még csak megkísérelni sem.)

B A Balkanac

Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

politikai korrektség, műtét
Rushdie szerint tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 5 perc

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.

– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.

politikai korrektség

Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.

Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás át életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.

– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

politikai korrektség, műtét

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.

Végezetül a témát így zárta Rushdie:

– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.

– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.

Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)

Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

politikai korrektség, műtét

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Nahát: FUSS EL VÉLE!

Az olvasás folytatása



Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


Utazás

A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Líra-könyvek

Letöltések


Google-hirdetés

Tíz nap legjava