Amikor azt hisszük, hogy valamiről, valakiről mindent tudunk, könnyen kiderülhet, hogy tévedésben élünk. E sorok írója pl. puszta véletlenségből a minap itt, a Petőfi centenárium írásai között találkozott azzal, amely arról szól, hogy leghíresebb költőnket – akinek hírneve egészen Kínáig eljutott, meg a „Márs bolygóig” akár, nem dzsidások szúrták le, hanem félelmetes ollójukkal a segesvári ütközetben harcoló kozákok. Mármost nem mintha ez bármit is változtatna immár a dolgok állásán, azonban mindenképp érdekes feltételezés. – Persze, valójában ez is csak egy a sok közül.

Azon a történeten alapszik, amelyet a romániai Rugonfalván élő idős Jeddi Tamás mesélt el még a kétezresek elején újságíróknak. Ő a dédapjára hivatkozott, aki anno látta Petőfit Fehéregyházánál – ugyanis az egy napig tartó véres, magyar vereséggel végződő csata Segesvár és Fehéregyháza között zajlott –, látta őt, ismerős cingár alakját egy udvarban a sütőkemence tetején ülni. Ott azon a kakasülőn sebesen jegyzetelni. A szemtanú állítása szerint a költőn nem volt egyenruha, kihajtott ingnyakkal írt valamit. Mentét viselt, kard nem volt a kezében, csak az az egyetlen fegyvere: a pennája.

Állítása szerint Sándor az elsöprő kozák roham elől is egymagában menekült, ahogy előtte, mert egyébként minden segítséget önfejűen visszautasított. Így aztán futott, amíg szusszal bírta, amikor már nem maradt más hátra. Futott: lótlan és szótlan. Az úgynevezett buni eltérőig szaladt, ott egy pillanatra megállt kifújni magát (kiköpni a tüdejét akár), majd az erdő felé vette az irányt, oda azonban már nem tudott eljutni. Az eltérőtől mintegy százötven méterre leszúrták az őt beérő kozákok. Magyarul beszélő román szemtanúk állították később, hogy az elveszejtői ún. kozákollóval végeztek vele. Az egy félelmetes fegyver, amit talpukon viseltek a harcosok, és ahogy beledöfték az ellenfél lovába vagy magába az ellenfélbe, az olló szétnyílt, azzal az elért belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfinket jobb oldalán érte a szúrás, mellette hatalmas vértócsa vöröslött, iratcsomó meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutatták a kozákok, az iratokat pedig értéktelennek (a verseket ízléstelen klapanciának?) ítélve: sebtében szanaszét dobálták.

Petőfi Sándor közszereplő a Facebookon

Ennyi történt emberi szem láttára. A testről tudjuk jól, hogy eltűnt, mielőtt bárki rendesebben megvizsgálhatta volna. Jegyzőkönyvbe vette volna a kozákolló okozta szörnyű sérülést. A fegyverét, amely puskapor nélkül, ám hajmeresztő hatásában némiképp a mai dumdum golyóéra emlékeztet. A dumdumot ugyan utóbb betiltották, de kérem szépen, betiltották rég-rég a taposóaknákat is, aztán mi van? Egykori Jugoszlávia némely területén pl. ma sem tanácsos autóval megállni, majd beszaladni a bokrok közé.
Szenvedélyes poétánk halálát utóbb többen is megénekelték, köztük a Cseh Tamás/Bereményi Géza kettős. Ők azt kérdezték dalban, vajon a menekülő költő visszafordult-e abban az utolsó pillanatban farkasszemet nézni a halállal? A kérdés elénekelve is nyitott maradt. Mi meg itt azon töprengünk, vajon mi az anyám tyúkjáért kellett ilyen elszántan üldözőbe venni egy civil menekülőt, hacsak nem az volt, hogy egyszerűen nem sikerült időben kikerülnie az akció hatósugarából.

Item.

A Petőfi-versek legnevesebb megzenésítői közé tartozott – nem árt tudni pluszban – a szerb anyanyelvű, pomázi születésű, Szentendréhez kötődő Vujicsics Tihamér zeneszerző is, akinek élete ugyancsak tragikus végbe torkollott. Már jócskán emerre az időben, a hetvenes évek derekán, azon a végzetes damaszkuszi úton. Sokat írtak Tihamérról, akiről nehéz eldönteni, hogy muzsikusként több hangszeren tudott-e játszani remekül, mint ahány nyelven beszélt flottul. Vujicsics a magyar Rákóczi induló gyökereit kutatni repült Teheránba, amikor Damaszkusznál a teli utasgép lezuhant. Hárman élték túl, Tihamér nem volt közöttük. A katasztrófát állítólag a pilóta hibája okozta, ám később egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a repülőt lelőtték. Egész pontosan itt sem derült ki soha, hogy mi történt, pedig még szemtanú is akadt, aki látta a rakéta húzta csíkot.

Van egy angyali felvétel, amelyen Hofi Géza egykori kedvenc céltáblája, Harangozó Terike énekli A falu végén kurta kocsma elegy változatát, felében szerbül, fúvós hangszeren kíséri többek között Vujicsics Tihamér. Érdemes legalább belehallgatni. Ugyancsak egy szusszanás erejéig, mielőtt lassan befejeznénk.

Íme!

Nos, ugye: a tudomány jelenlegi állása szerint Petőfi Sándorunk édesapja Petrovics volt, egy szlovák származású férfiú, nem pediglen szerb. Nem vagyunk névszakértők, de a mi fülünk számára máshonnan ismerős ez a név, nem a Felvidékről. Ugye a fő érv a kutatók részéről, hogy az apa evangélikus vallású nyájhoz tartozott, ami a felvidéki szlovákokra utal, ellenben Tihamér édestestvére, Vujicsics Sztoján önéletírását olvasva belebotlunk abba, hogy volt olyan szakasz az életében, amikor bezzeg – szerb társaival együtt – sokáig evangélikus templomba járt, mert olyat tudott találni használható közelségben. – Ergo, erre alapozva nem egy abszolúte szilárd lábakon álló valami a szlovák származás.

A barguzini Petőfi sírja (Forrás: HVG)

Végére annyit, hogy sok Petőfi-szobor létezik Magyarországon. A fentebb elmondottak ismeretében is értelemszerűen bajban van az, aki folyó évünk valamelyik napján virágot szeretne vinni a költő „igazi sírjára”. Ezen igyekezett volna tán segíteni gazdag Morvai Ferenc „kazánkirály” a maga Petőfi-szakértőivel, akik azt az elképzelést hangoztatták, hogy Petőfi nem halt meg az ütközetben – már milyen izé, olló, dzsida vagy egyéb! –, hanem foglyul ejtették, aztán a szibériai Barguzinba cipelték orosz kezek, és ő később ott lehelte ki örökforrongó lelkét. Ott is temették el, jóval később Morvaiék exhumálták, majd sikerült kalandos úton hazacsempészniük a maradványokat. Bár bebizonyosodni látszott, hogy tévedés van a dologban, MEGAMORV-ék féltitokban mintegy – a szemet hunyó hatóságoktól nem zavartan – eltemették a csontokat a fővárosi Fiume úti sírkertben. Ám így, aki ott akarja leróni kegyeletét, annak számítania kell arra, nagy valószínűség szerint egy szerencsétlen, megbolygatott barguzini nő sírhelyét koszorúzza. – De hát hogy nő? Kérem. Mit számít az végeredményben ezekben az LMBTQ, transgender és ki tudja még, milyen időkben? Nyugodtan gondoljunk csak bele, részrehajlás nélkül.

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.

Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.

Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.

Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.

Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.

Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.

– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.

Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.

P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.