A Nyugat-Balkán a bányabéka segge alatt van Európában

IMF-adatok szerint a Nyugat-Balkán országai még mindig messze vannak az uniós életszínvonaltól

Európa egyszerre ad otthont a világ leggazdagabb gazdaságainak és olyan államoknak is például a Nyugat-Balkánról, amelyeknek az egy főre jutó GDP-je a Világbank besorolása alapján csak közepes vagy alsó-közepes jövedelmi szintet ér el.

A WorldAtlas elemzése a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2025-ös Világgazdasági Kilátások (World Economic Outlook) adatbázisára épül, és a gazdasági teljesítményt vásárlóerő-paritáson (PPP) számolt egy főre jutó GDP alapján vizsgálja. Ez a módszer figyelembe veszi az egyes országok eltérő megélhetési költségeit, így pontosabban mutatja meg az életszínvonalat.

A 2025-ös lista két fontos változást tükröz a korábbi évekhez képest. Az egyik Ukrajna drámai visszaesése, amelyet az Oroszország által 2022-ben indított teljes körű invázió idézett elő. A másik Koszovó helyzete, amelyet az IMF külön kezel Szerbiától, és amely ma Európa legszegényebb gazdaságai közé tartozik. Ezzel párhuzamosan Bulgária és Görögország az elmúlt évek növekedésének köszönhetően kikerült a kontinens tíz legszegényebb országa közül.

A legalsó fertály

A negatív rangsort Moldova vezeti mintegy 19 700 dolláros egy főre jutó PPP-alapú GDP-vel. Az ország gazdasága főként mezőgazdaságra épül, vagyis ha nincs bor, akkor gyakorlatilag nincs export sem. A moldovai bor pedig tényleg mindenhol ott van, valószínűleg azért, mert a lakosság jelentős része külföldön dolgozik.

A helyzet odáig fajult, hogy a munkaképes moldovaiak körülbelül negyede már nem is Moldovában él, hanem Romániában, Olaszországban, Oroszországban vagy Izraelben próbálja összeszedni azt a pénzt, amiből az odahaza maradt családtagokat eltartja. A hazautalások gyakorlatilag az ország második központi bankjává váltak: a családok fogyasztásának 12–15 százaléka származik abból, amit a külföldre távozott rokonok küldenek haza. Moldova tehát részben mezőgazdasági állam, részben pedig egy gigantikus Western Union-projekt.

Közben Maia Sandu elnök próbálja Európa felé tolni az országot, reformokkal, EU-csatlakozási tárgyalásokkal és minden olyan dologgal, amit Brüsszel szeret hallani. Az ország 2022-ben megkapta az EU-tagjelölti státuszt, 2024-ben pedig hivatalosan is megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Moldova belépett abba a hosszú európai váróterembe, ahol a Balkán országai már évtizedek óta vesztegelnek.

Persze a történet nem lenne teljes Transznyisztria nélkül, amely olyan Európa közepén ragadt posztszovjet időgép, ahol még mindig erős az orosz ritmusra ketyeg. A szakadár régió folyamatosan megnehezíti az ország gazdasági és energetikai működését, különösen mióta Oroszország elkezdte elzárni a gázt. 2022 végén az infláció 34 százalék fölé emelkedett, ami már nem egyszerű drágulás, hanem egyenesen magasugrás. Azóta ugyan visszaesett egy számjegyűre, de a moldovaiak továbbra sem érzik úgy, hogy hirtelen Luxemburgban ébredtek volna.

Rendeletben könnyítette meg Vlagyimir Putyin elnök pénteken Moldova Dnyeszter menti régiójában élőknek az orosz állampolgárság felvételét. A rendelet első két pontjának a szövege: A Dnyeszter Menti Köztársaság lakosainak
orosz állampolgárságba történő felvételéről
Az emberi és állampolgári jogok és szabadságok védelme érdekében, az általánosan elismert nemzetközi jogi elvek és normák alapján, az Orosz Föderáció állampolgárságáról szóló, 2023. április 28-i 138-FZ számú szövetségi törvény 14. cikkének 3. része, valamint 16. cikkének 4. pontja szerint
elrendelem:
Megállapítom, hogy azok a külföldi állampolgárok és hontalan személyek, akik betöltötték 18. életévüket, cselekvőképesek, és a jelen rendelet hatálybalépésének napján állandó lakóhellyel rendelkeznek Transznisztriában, jogosultak az Orosz Föderáció állampolgárságának megszerzésére irányuló kérelem benyújtására az Orosz Föderáció állampolgárságáról szóló 2023. április 28-i 138-FZ számú szövetségi törvény 16. cikkének 9. része alapján, anélkül, hogy teljesíteniük kellene az említett törvény 15. cikke 1. részének 1–3. pontjaiban meghatározott követelményeket.
Az árva gyermekek és a szülői felügyelet nélkül maradt gyermekek, valamint a cselekvőképtelen személyek, akik a jelen rendelet hatálybalépésének napján állandó lakóhellyel rendelkeznek Transznisztriában, jogosultak az Orosz Föderáció állampolgárságának megszerzésére az Orosz Föderáció állampolgárságáról szóló 2023. április 28-i 138-FZ számú szövetségi törvény 16. cikkének 9. része alapján.

Koszovó a második legszegényebb európai gazdaság, körülbelül 20 400 dolláros egy főre jutó GDP-vel. A 2008-ban függetlenné vált ország Európa legfiatalabb államaként próbálja elmagyarázni a világnak, hogy igenis létezik. Ez részben sikerül, részben nem, mert még mindig akad néhány ország, amely úgy tesz, mintha nem látná. Koszovó korlátozott nemzetközi elismertsége – mivel több nagy ország, köztük Oroszország, Kína és Spanyolország sem ismeri el – tovább nehezíti a külföldi befektetések és a nemzetközi integráció erősödését.

A gazdaságot itt is főként a diaszpóra tartja életben: Svájcból, Németországból és Ausztriából érkeznek a pénzek, a külföldön élő koszovói közösségek által küldött összeg a GDP mintegy 15 százalékát teszi ki, ami világviszonylatban is rendkívül magas arány. A GDP ugyan az elmúlt öt évben évi négy százalék körül növekedett, de közben a fiatalok munkanélkülisége továbbra is harminc százalék körül mozog. A koszovói fiatalok egyharmada ráadásul sem nem dolgozik, sem nem tanul, semmilyen képzésben nem vesz részt, inkább csomagol Zürich felé.

A koszovói albánok szívesebben csatlakoznának az Egyesült Államokhoz, mint az Európai Unióhoz. Bill Clinton szobra Pristinában

Ukrajna gazdasági helyzete a háború következtében zuhant a lista alsó részére. A GDP csak 2022-ben körülbelül 28 százalékkal esett vissza, ami Európában a legdurvább éves gazdasági összeomlás volt a kilencvenes évek óta: a kontinensen ilyet utoljára akkor láttunk, amikor még Jugoszlávia és a Szovjetunió hullott darabokra.

Azóta ugyan van némi növekedés – 2023-ban nagyjából öt, 2024-ben három százalék körüli –, de ezt nehéz valódi fellendülésnek nevezni, amikor közben rendszeresen rakéták verik szét az energiahálózatot és az infrastruktúrát. Az infrastruktúrát ugyan folyamatosan javítják, majd az oroszok újra szétlövik, így az ukrán gazdaság jelenleg leginkább egy mókuskerékre hasonlít, már ami a helybenjárást illeti.

Közben körülbelül tizennégy millió ember hagyta el otthonát: egy részük külföldre menekült, mások az országon belül próbálnak új életet kezdeni. A keleti és déli ipari régiók elvesztése, valamint a kikötők körüli bizonytalanság különösen fájdalmas, hiszen Ukrajna korábban Európa egyik legfontosabb gabonaexportőre volt. Most viszont az ország egyszerre próbál háborút vívni, gazdaságot működtetni és meggyőzni a világot arról, hogy még mindig érdemes oda befektetni.

A reménytelen középmezőny

Bosznia-Hercegovina immár harminc éve próbál működő országként üzemelni egy olyan politikai rendszerben, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy véget vessen a háborúnak – nem pedig arra, hogy hatékonyan mozgasson egy államot. Az 1995-ös daytoni békemegállapodás létrehozott két félig önálló entitást, a Bosznia-hercegovinai Föderációt és a Republika Srpskát, valamint mellé egy háromtagú államelnökséget, amelynek működése néha inkább emlékeztet egy végtelenített balkáni valóságshow-ra, mint modern kori közigazgatásra. A rendszer stabilitást ugyan biztosított, csak közben sikerült konzerválnia a teljes politikai bénultságot.

Az egyik soha be nem gyógyuló seb, Szarajevó a kilencvenes években

A lakosság körülbelül 19 százaléka hivatalosan a szegénységi küszöb alatt él, miközben a felmérések szerint a népesség további fele bármikor könnyedén lecsúszhat oda. Vagyis Boszniában a gazdasági biztonság sokszor inkább hangulat kérdése, mint a fejlődés garantálója. A túlélésben itt is kulcsszerepet játszanak a külföldön dolgozó rokonok: a hazautalások a GDP 11–12 százalékát adják, ami azt jelenti, hogy a boszniai gazdasági tőke jelentős része Münchenből, Bécsből és Malmöből érkezik banki átutalás formájában.

Az Európai Unió közben próbálja életben tartani a reményt: Bosznia 2022 decemberében megkapta a tagjelölti státuszt, 2024 márciusában pedig hivatalosan is megnyitották a csatlakozási tárgyalásokat. Ez jól hangzik, csak közben a két entitás politikusai továbbra is olyan lelkesedéssel blokkolják egymást, mintha külön olimpiai szám lenne a reformok lassítása.

Albánia az elmúlt évek egyik legjobban teljesítő gazdasága volt a listán szereplő országok között. A gazdaság 2022 és 2025 között átlagosan évi négy százalék körül nőtt, főként annak köszönhetően, hogy Európa hirtelen felfedezte, hogy Albániának van tengerpartja, ráadásul jóval olcsóbb, mint Horvátország vagy Görögország. 2024-ben körülbelül 11,7 millió külföldi látogató érkezett az országba, ami több mint négyszerese a teljes albán lakosságnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nyáron minden albánra jut négy turista és legalább egy német influencer drónkamerával.

Kapcsolódó cikk

Az albán fővárosban 42%-os az inaktív lakosság aránya, Tirana ezzel listavezető lett

Az olaszok és a németek különösen ráharaptak az albán riviérára, ahol még mindig lehet úgy mediterrán életérzést kapni, hogy közben nem kell eladni a vesédet egy hotelszobáért. Albánia így lassan Európa „titkos nyaralóhelyéből” átkerül a „mindenki által felfedezett titkos nyaralóhely” kategóriába.

Persze az albán képeslap mögött továbbra is ott vannak a régi balkáni problémák. Az ország népessége gyorsan öregszik, a munkaképes fiatalok tömegesen emigrálnak, az informális gazdaság pedig továbbra is olyan természetes része a mindennapoknak, mint a kávé és a cigaretta. A jogállamiság állapota sem feltétlenül az a dolog, amivel Brüsszelben dicsekedni szoktak.

Albánia 2014-ben kapta meg az EU-tagjelölti státuszt, a csatlakozási tárgyalások pedig 2022-ben hivatalosan is megindultak. Az uniós illetékesek rendszeresen úgy beszélnek az országról, mint az egyik „legígéretesebb” balkáni tagjelöltről, ami a diplomácia nyelvén nagyjából azt jelenti, hogy „még mindig messze vannak, de legalább próbálkoznak”.

Észak-Macedónia az az ország, amely szó szerint még a saját lánykori nevét is kénytelen volt lecserélni azért, hogy közelebb kerüljön Európához. A görögökkel folytatott, évtizedes identitásháború után 2019-ben megszületett a Preszpa-megállapodás, amelynek értelmében a sima „Macedóniából” hivatalosan „Észak-Macedónia” lett. Görögország erre végre levette a vétót az ország NATO- és EU-közeledéséről, vagyis Szkopje lényegében geopolitikai belépőjegyet vásárolt magának a nevének az előtagjával.

A NATO-tagság 2020-ban megérkezett, az EU-csatlakozási tárgyalások pedig 2022-ben hivatalosan is elindultak. Ez persze a Balkánon nem azt jelenti, hogy holnap már euróval fizetnek mindenhol, inkább azt, hogy megkezdődött az a hosszú procedúra, amelyben Brüsszel végtelen Excel-táblákon keresztül próbálja rávenni az országot arra, hogy jobban működjön.

A gazdaság közben csendesen, de nem túl látványosan növekszik: az elmúlt években átlagosan két százalék körüli bővülést produkált. Ez nem robbanásszerű fejlődés, inkább afféle balkáni „legalább nem omlik össze” tempó. A munkanélküliség ugyanakkor jelentősen csökkent: a 2010-es évek elején még harminc százalék fölött volt, 2024-re viszont már 13 százalék alá esett. Ez továbbra is az egyik legmagasabb arány Európában, de legalább már nem kell minden második embernek kávézóban üldögélve geopolitikáról vitatkoznia munkaidő helyett.

*Minden adat egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson (PPP) alapul, nemzetközi dollárban kifejezve (IMF Világgazdasági Kilátások, 2025. októberi kiadás)

Az ország gazdaságát főként a fémipar, a textilipar és az európai autóipari beszállítói láncok tartják mozgásban. Emellett egyre fontosabb szerepet kap a turizmus is, különösen az Ohridi-tó környékén, ahol a balkáni nosztalgia és az olcsó nyaralás romantikus elegye várja a látogatókat. Szkopje pedig továbbra is próbálja eldönteni, hogy modern európai főváros akar-e lenni, vagy inkább egy gigantikus történelmi tematikus park rengeteg szoborral.

Belarusz az elmúlt években lényegében hivatalosan is átkerült az „Európához földrajzilag közel, politikailag viszont távol” kategóriába. A 2020-as elnökválasztás, az azt követő tüntetések és a brutális hatósági fellépés után az Európai Unió és a Nyugat nagyjából befagyasztotta kapcsolatait Minszkkel. Aztán jött az ukrajnai háború, Fehéroroszország pedig készséges háttérszereplőként segítette Oroszország invázióját, amire válaszul újabb szankciók érkeztek.

Különösen nehezen viselte az ország a káliumexport korlátozását, pedig Belarusz a világ harmadik legnagyobb káliumtermelője. Ez azért fontos, mert a kálium nem valami egzotikus technozenei irányzat, hanem a műtrágyagyártás egyik alapanyaga, vagyis konkrét pénz. A finomított kőolajtermékek exportját is keményen megvágták, így a belarusz gazdaság szépen elkezdett Moszkva felé sodródni. Olyannyira, hogy ma már az export körülbelül 60 százaléka Oroszországba megy. Röviden: Belarusz gazdaságilag lassan inkább orosz megye, mint önálló ország.

Pedig volt idő, amikor Minszket a posztszovjet térség egyik meglepően sikeres IT-központjaként emlegették. A belarusz techszektor kifejezetten erős volt, startupokkal, programozókkal és nemzetközi projektekkel. Aztán 2020 után a rendszernek sikerült elérnie azt, amit kevés HR-osztály tudna: tízezrével győzte meg a magasan képzett munkaerőt arról, hogy ideje külföldre költözni. Becslések szerint 15–20 ezer IT-szakember hagyta el az országot, főként Lengyelország, Litvánia és Grúzia felé.

A gazdaság 2024-ben ugyan papíron növekedést mutatott, de ez inkább a korábbi szankciós sokk utáni technikai visszapattanás volt, mint valódi fellendülés. A bérek és a vásárlóerő továbbra is a 2019-es szint alatt maradt, vagyis a statisztikák szerint lehet, hogy nő a gazdaság, csak ezt a boltokban állva valahogy senki nem érzi. Belarusz így jelenleg egy olyan ország, amely hivatalosan még Európában van, de gazdaságilag és politikailag egyre mélyebben csúszik vissza az orosz gravitációs mezőbe.

Szerbia gazdagabb Koszovónál, de ez nem dicsőség

Szerbia a volt Jugoszlávia gazdasági örököseinek legnagyobb és iparilag legerősebb szereplője, vagyis a Balkánon nagyjából ő az a rokon, aki még mindig gyárakat próbál működtetni, miközben a többiek már rég apartmanokat adnak ki a turistáknak. Az ország gazdaságát az autóipari beszállítók, a háztartási gépgyártás, a gyógyszeripar, a mezőgazdasági export és az egyre hangosabban növekvő IT-szektor tartja életben.

Belgrád az elmúlt években ügyesen játszotta a „mindenkivel jóban lenni” geopolitikai játékot: jöttek a kínai befektetések, az orosz kapcsolatok megmaradtak, közben pedig német és olasz cégek is szorgalmasan építették a gyáraikat. Szerbia így lassan olyan lett, mint egy balkáni bevásárlóközpont, ahol Kelet és Nyugat egyszerre bérel üzlethelyiséget.

A probléma csak az, hogy az Európai Unió nem különösebben rajong azért, amikor egy tagjelölt ország egyszerre próbál Brüsszel felé mosolyogni és Moszkvával barátkozni. Az ukrajnai háború után Szerbia ugyanis nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az Oroszország elleni uniós szankciókhoz, ami finoman szólva sem gyorsította fel az EU-csatlakozási folyamatot. Belgrád továbbra is azt az ősi balkáni diplomáciai művészetet gyakorolja, amelynek lényege: mindenkihez közel maradni, de senkinek sem teljesen igazat adni.

Illegális lakótelep, magyarán putri Belgrád egyik kijáratánál, alig néhány kilométerre a Belgrade Waterfronttól

Az ország 2012-ben kapta meg az EU-tagjelölti státuszt, a csatlakozási tárgyalások pedig 2014-ben indultak el. Azóta viszont a folyamat látványosan lelassult. Az egyik legnagyobb akadály továbbra is Koszovó kérdése, amelyet Brüsszel rendre úgy próbál kezelni, mint egy kellemetlen családi konfliktust: mindenki tudja, hogy meg kellene oldani, csak senki nem akarja kimondani az utolsó mondatot.

Közben a szerb gazdaság egész stabilan működik, legalábbis balkáni mércével mindenképpen. A probléma inkább az, hogy az ország még mindig valahol félúton áll Kelet és Nyugat között: gazdaságilag már erősen kötődik Európához, politikailag viszont továbbra sem döntötte el teljesen, melyik történelmi vonatra szeretne végleg felszállni.

Montenegró jelenleg a Nyugat-Balkán EU-tagjelöltjeinek mintadiákja: ő az az ország, amelyik mindig elsőként jelentkezik, beadja a házi feladatot, majd reménykedve nézi Brüsszelt, hogy most már tényleg kap-e végre valami jutalmat. A legtöbb csatlakozási tárgyalási fejezetet már ideiglenesen lezárták, az Európai Bizottság pedig 2028-at lebegteti lehetséges tagsági dátumként. Ez a Balkánon nagyjából olyan, mint amikor valakinek azt mondják: „mindjárt jövünk”, csak geopolitikai méretben.

Kapcsolódó cikk

Egyre kevesebb a turista Montenegróban, fogynak a törökök és az oroszok

A montenegrói gazdaság közben szinte teljes egészében a turizmus naptejillatú vállán nyugszik. A GDP az idegenforgalom körülbelül negyedét adja, vagyis ha jó a szezon és sok a német turista a tengerparton, akkor mindenki boldog. Ha viszont esik az eső, világjárvány van, vagy Európa éppen recesszióba csúszik, akkor hirtelen az egész ország rájön, milyen veszélyes dolog egyetlen iparágra építeni a jövőt. Nemrégiben számoltunk be arról, hogy a montenegrói turizmus évek óta alulteljesít.

Montenegró ráadásul már rég euróval fizet, annak ellenére, hogy hivatalosan nem csatlakozott az eurózónához. Ez lényegében olyan, mintha valaki meghívás nélkül beköltözne egy luxushotelbe, aztán teljes természetességgel elkezdené használni a wellnessrészleget. Jól hangzik, csak közben az országnak nincs saját monetáris politikája, vagyis ha gazdasági probléma van, Podgorica nagyjából annyit tud tenni, hogy reménykedve figyeli az Európai Központi Bank sajtótájékoztatóit.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az államadósság továbbra is magas, a GDP mintegy 65 százaléka körül mozog. És mivel Montenegró lakossága kisebb, mint sok európai nagyvárosé, a belső piac lehetőségei is erősen korlátozottak. Magyarul: ha nincs turista, nincs pénz, ha pedig nincs külföldi befektető, akkor mindenki ugyanazt a három apartmant próbálja kiadni a nyári szezonban.

Montenegró így jelenleg egy különös balkáni paradoxon: az ország papíron közelebb van az EU-hoz, mint szinte bárki a térségben, gazdaságilag viszont továbbra is erősen függ attól, hogy hányan akarnak júliusban koktélt inni a budvai strandon.

Bulgária az Európai Unió hivatalos „szegény rokona”, az a családtag, aki ugyan már rég bent ül az uniós vacsoraasztalnál, de még mindig ő nézi a legóvatosabban az étlap jobb oldalán az árakat. Az ország 2007 óta EU-tag, mégis továbbra is a blokk legalacsonyabb egy főre jutó GDP-jével rendelkezik. A lakosság körülbelül 22 százaléka a nemzeti szegénységi küszöb alatt él, ami az egész Európai Unióban a legrosszabb arány. Röviden: Bulgária már bent van Európában, csak Európa még nem teljesen érkezett meg Bulgáriába.

Persze a kép ennél valamivel árnyaltabb. Az ország gazdasága a 2010-es évek óta gyorsabban nőtt az uniós átlagnál, így Bulgária lassan, de biztosan elkezdett kimászni a a gazdasági szakadékból. Annyira, hogy hivatalosan már jóvá is hagyták az euró bevezetését: 2026. január 1-jén a leva nyugdíjba vonult, és átadta a helyét az eurónak. Ez egyszerre történelmi pillanat és kollektív nemzeti pánikroham, mert a Balkánon mindenki pontosan tudja, hogy a valutaátváltás után a kávé ára mágikus módon mindig drágább lesz.

A bolgár gazdaság központjában főként a gyártás áll, különösen a német autóipari beszállítói láncokhoz kapcsolódó termelés. Magyarul: Nyugat-Európában valaki megvesz egy autót, annak legalább egy alkatrésze jó eséllyel Bulgáriában készült. Emellett erősödik az IT-szektor is, ami különösen Szófiában kezdett európai startup-hangulatot teremteni, még ha a kátyúk néha emlékeztetnek is arra, hogy továbbra is a Balkánon járunk.

És persze ott a turizmus. Nyáron a Fekete-tenger partja telik meg napernyőkkel és német turistákkal, télen pedig Banszko és Borovec síközpontjai próbálják elhitetni Kelet-Európával, hogy az Alpok valójában túl van értékelve. Bulgária így egyszerre ipari beszállító, olcsó nyaralóhely és feltörekvő technológiai piac – csak közben továbbra is az az ország az EU-ban, amelynek a lakói még mindig gyakran érzik úgy, hogy a nyugati életszínvonal valahol egy másik kontinensen kezdődik.

Három tényező

A rangsor külön érdekessége, hogy több olyan ország is létezik, amely földrajzilag egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, így attól függően, ki hogyan húzza meg a térképen a civilizációs határvonalat, néha európainak számít, néha nem. Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia például valahol félúton lebegnek Brüsszel és a Kaukázus között, miközben gazdaságilag nagyjából ugyanabban a ligában játszanak, mint a Balkán szegényebb államai. Ha teljes jogú „európai” országként vennék őket figyelembe, Örményország és Azerbajdzsán valahol az ötödik és hetedik hely között landolna a kontinens szegénységi listáján.

Oroszország és Kazahsztán eközben külön kategória: földrajzilag részben európaiak, gazdaságilag viszont már jóval a balkáni mezőny fölött vannak. Törökország pedig továbbra is ugyanaz a geopolitikai Schrödinger-macska, amely egyszerre európai és nem európai attól függően, hogy éppen ki beszél róla Brüsszelben.

Az egész rangsort alapvetően három dolog magyarázza. Az első a posztszovjet és posztjugoszláv örökség. Azok az országok, amelyek a kilencvenes években központilag tervezett gazdasággal, gyenge intézményekkel és erősen politikai alapú államszerkezettel indultak neki a kapitalizmusnak, máig nehezebben zárkóznak fel. Röviden: a kommunizmusnak ugyan vége lett, csak a papírmunka és a nepotizmus maradt.

A második tényező a konfliktusok és az instabilitás. Ukrajna gazdasági összeomlása gyakorlatilag a háború közvetlen számlájára írandó, Bosznia pedig három évtizeddel Dayton után is annak a bizonyítéka, hogy néha könnyebb lezárni egy háborút, mint működőképes államot építeni utána. A Balkán és a posztszovjet térség több országában még mindig olyan politikai rendszerek működnek, amelyeket eredetileg tűzoltásra terveztek, nem hosszú távú fejlődésre.

A harmadik – és talán legfontosabb – tényező az Európai Unió. Azok az országok, amelyek 2004 után csatlakoztak az EU-hoz, szinte kivétel nélkül látványosan közelebb kerültek az uniós átlaghoz. Lengyelország, Románia vagy a balti államok egy generációval ezelőtt még ugyanebben a „szegény európai országok” klubban üldögélt, ma pedig már egészen más gazdasági szinten vannak. Bulgária továbbra is benne maradt az alsó tízben, de inkább azért, mert mások gyorsabban fejlődtek, nem azért, mert visszafelé haladt volna.

A Nyugat-Balkán országai – Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia, Bosznia és Koszovó – jelenleg nagyjából az EU átlagos egy főre jutó GDP-jének 40 százalékán áll. Az OECD jelenlegi növekedési előrejelzései alapján ebben a tempón valamikor 2074 környékén érhetnék utol az uniós átlagot. Magyarul: ha minden jól megy, a mai huszonéves balkáni fiatalok nyugdíjasként talán már tényleg úgy élhetnek majd, mint az átlagos nyugat-európaiak. Feltéve, hogy addigra még nem költöztek mind Németországba.