Olvasási idő: 5 perc

A már több mint egy éve fogságban tartott ellenzékieknek kiosztott súlyos börtönbüntetésekkel vigasztalja magát Aljekszandr Lukasenka fehérorosz elnök, aki a jelek szerint igencsak felsült a litván, majd a lengyel határon szított menekültválsággal. A litvánok és a lengyelek ugyanis kitartóan visszaverték a fehérorosz határörök által segített migránsok rohamait, s közben az EU egysége sem ingott meg. Az 1994 óta hivatalban lévő Lukasenka viszont még inkább elszigeteltségbe szorult.

Kegyetlen büntetések

Szjárhej Cihanouszkij, aki az eredeti tervek szerint Lukasenka ellenfeleként indult volna a tavaly augusztusi – a hatóságok által alaposan elcsalt – elnökálasztáson, 18 éves börtönbüntetést kapott, míg öt munkatársa és segítője 14-16 évre került a rácsok mögé. A hivatalos vád minden esetben ugyanaz volt: zavargások szítása, a közrend megzavarása, illetve a választási bizottságok munkájának a megzavarása. A valós ok pedig az volt, hogy Ciihanouszkij felesége, Szvjatlana Cihanouszkaja indult végül a megméretésen, s a tanárból lett “kényszerjelöltnek” a kedvezőtlen előjelek ellenére sikerült egységessé kovácsolnia az ellenzéket, s a csalások után ő is meghatározó szerepet játszott abban, hogy az ellenzékiek hónapokon át tíz- és százezer számra tüntettek Lukasenka ellen.

Cihanouszkaján nem tudtak teljes bosszút állni a minszki hatóságok: a tüntetések csúcspontján átlökték őt Litvániába, s valószínűleg megfenyegették, hogy ha a száműzetésben is túl hangosan folytatja politikai pályafutását, akkor annak a levét a már börtönben ülő férje issza meg. Nem csak a most elítélt ötök kaptak súlyos büntetést: Marija Kalesznyikovát szeptemberben ítélték 11 évre, s valószínűleg hosszú börtön vár arra a Raman Prataszevicsre is, akit májusban úgy fogtak el, hogy egy hamis bombariadóval Minszkben leszállásra kényszerítették a Ryanair Vilniusba tartó gépét, és lerángatták a fedélzetről az ellenzéki bloggert.

Egyébként közvetve ez a májusi “légikalóz akció” indította be a migránsválságot. Az EU és az USA újabb – ezúttal súlyos – szankciókkal, egyebek mellett a legfontosabb exportcikkek bojkottjával, illetve a légiforgalom korlátozásával – válaszolt, s a Nyugat megerősítette, nem ismeri el legitimnek Lukasenka 2020-as augusztus választási győzelmét, így nem is tekinti őt a volt szovjet tagköztársaság államfőjének. Lukasenka pedig egy elhíresült nyilatkozatában bejelentette: “eddig mi etettük a migránsokat és mi fogtuk el a drogcsempészeket, ezután ez a nyugatiak feladata lesz”.

A migránsfegyver bevetése

A szavakat tettek követték, már júniusban megjelentek a fehérorosz-litván határon az első, Irakból és Szíriából érkezett menekültek, akik hivatalos vízummal, orosz és fehérorosz chartergépek fedélzetén érkeztek Minszkbe, majd onnan többé-kevésbé szervezetten vitték őket a határra.

A litvánok gyorsan reagáltak, és szinte azonnal elkezdték felépíteni a magyar-szerb határról ismert kerítés balti változatát. Minszk ekkor még nem hátrált, a következő, augusztusban indult hullámot már Lengyelország felé irányította, s kevesebb mint negyed év alatt közel negyvenezer migráns próbált meg bejutni az EU területére. A lengyelek is gyorsan válaszoltak, ők is megkezdték a maguk határzárának az építését, és közben több mint tízezer rendőrt és katonát vezényeltek a határ térségébe.

A litvánok és a lengyelek nagyon sokat tanultak a 2015-ös európai migránsválságból: nem engedtek újságírókat a határra, így nagyon kevés olyan kép és videó került fel a közösségi oldalakra, amelyeken síró gyermekek és anyák néznek farkasszemet az állig felfegyverzett határőrökkel. E helyett a hírek elsősorban a többé-kevésbé agresszív migránsokról és az őket segítő fehérorosz határőrökről szóltak, akik civilruhába öltözve, éjjellátó készülékekkel kísérték a menekülőket, és megmutatták nekik, hol a leggyengébb a határvédelem.

Irracionális várakozások – kiszámítható eredmény

Lukasenka alighanem arra számított, hogy a migránsáradattól megrettent európai vezetők tárgyalni fognak vele, és ezzel gyakorlatilag elismerik őt államfőként. A remény leginkább ábránd maradt, egyedül Angela Merkel távozófélben lévő német kancellár beszélt vele, de komoly eredményt nem sikerült elérni. Sőt, a migránsakciót mindenki úgy értékelte, hogy azt Minszk szította, s emiatt még inkább páriává vált az állami gazdasági elnökből lett politikus. Lukasenka azon esetleges számítása sem jött be, amely szerint a Nyugat majd pénzt ajánl neki, hogy távol tartsa a menekülni vágyókat a határtól.

A reményeiben csalatkozott minszki diktátor mostanra gyakorlatilag feladta a harcot: már támogatja, hogy a migránsok visszatérjenek hazájukba – Irak a napokban mintegy ezer polgárát szállította vissza – s egyelőre nem tudni, mi lesz a még a lengyel határ közelében raktárakban elszállásolt migránsok sorsa. Az biztos, hogy komoly határáttörési kísérletek nem lesznek: A térségben már -10 foknál is hidegebb van éjszakánként, ilyen időjárási viszonyok között a legelszántabb menekültek sem vágnak neki az útnak.

Persze, az is biztos, hogy a migránsutaztatást nem egyedül találta ki Lukasenka, az értelmi szerzők és a lebonyolítók között ott voltak Oroszország képviselői is: Moszkva érdekelt abban, hogy az EU-ban minél több és minél súlyosabb válság alakuljon ki, hiszen egy egységes unió túl erős tárgyalópartner lenne a Kreml számára. Lukasenka pedig kénytelen azt csinálni, amit Vlagyimir Putyin orosz elnök diktál neki: a tavalyi tiltakozási hullámot orosz segítséggel apasztották el – orosz hitelek, újságírók és titkosszolgálati szakemberek érkeztek – s Lukasenka addig maradhat hatalmon, amíg azt a Kremlben neki engedik.

Elhúzódó patthelyzet

Most, hogy az ellenzéki hullám elült, a migránsválság is enyhül, Lukasenka pedig teljesen behódolt Moszkvának, elhúzódó “agónia” várható. Ami azzal érhet véget, hogy a fehérorosz diktátor ugyancsak Moszkva-hű utódját kereső Kreml megtalálja jelöltjét, és az új politikus úgy kerül majd hatalomra, hogy Lukasenka arcvesztés nélkül távozhat. Például úgy, hogy az alkotmány módosítása után új elnökválasztást írnak ki, amelyen Lukasenka – korára és egészségi állapotára hivatkozva – már nem indult.

Már csak az kérdéses, hogy a Lukasenka-utód mennyire lesz képes tartósan hatalomban maradni: a fehéroroszok nagy részének már elege van a szovjetmintájú politizálásból, s ha távozik a diktátor, a helyzet ismét gyorsan instabillá válhat.