Az autonómia a háborúk ellenszere

1984 és 86 között a Kaliforniai Egyetemen, Santa Barbarában voltam Fulbright-ösztöndíjas vendégtanár. Az akkor már sok váratlan fejleményt produkáló Közép-Európa történelmét tanítottam. Az érdeklődéssel és barátsággal fogadó történész-kollégák között kiemelkedett a nemzetközileg is jegyzett, pár évvel korábban Jugoszláviából emigrált szerb történész, Dimitrije „Mita” Đorđević. Felmenői között voltak az egykori Obrenović-dinasztia hívei, kaliforniai barátai között az oroszországi bolsevik fordulat elől Belgrádba menekült fehéroroszok leszármazottai. Tartottunk egy közös szemináriumot is a közép-európai „etnikai mozaik” nemzetiségi konfliktusairól. Remekül megvilágította e problematikát Mita egykori katonatársának a családtörténete: „Az 1920-as években családom neve Omerović volt. Azután jött a háború és a bolgár megszállás, a hatóság nevünket Omerovra változtatta. Most, Tito alatt, Omerovszki lettünk. De Te a barátom vagy, elárulom Neked, hogy a valódi nevünk Omer, törökök vagyunk.”

Bizony, nemcsak egy kárpátaljai, mondjuk tiszaújlaki magyar család volt egykor magyar, 1920 után csehszlovák, 1938-tól újból magyar, 1944-től szovjet, 1991-től pedig ukrán állampolgár lett. 1991-ben fölrobbant a jugoszláv etnikai mozaik, véres háborúk során vált független állammá öt tagköztársasága. A jogilag Szerbián belüli autonómiával rendelkező, döntően albán nemzetiségű Koszovó függetlenségi törekvését Milošević szerb elnök addig akadályozta, sőt megkezdte az albánok elűzését, míg a demokratikus országok, élükön az Egyesült Államokkal és köztük az Orbán-kormánnyal, 1999-ben fegyverrel akadályozták meg az „etnikai tisztogatást.

Kapcsolódó cikk

PUTYIN A KOLBÁSZOK FELETT: Koszovó függetlenségi emlékműve a következő egy évben a nők szerepére hívja fel a figyelmet (+VIDEÓ)

Koszovó nemzetközi ellenőrzés mellett gyakorlatilag független állam lett. 2008-ban ezt az albánok kikiáltották, amit eddig a 193 független ország közül 93 ismert el, köztük Magyarország is. A terület közel 2 milliós lakosságának ma kevesebb mint 10%-át kitevő szerbek döntő többsége az ország északi részén, Mitrovica város környékén él, ők azonban továbbra is Szerbiához akarnak tartozni.

– Ha az albánok önrendelkezését a világ egy része elismerte, miért tagadja meg ezt a jogot a koszovói szerbektől? – hangzik el a nem is alaptalan kérdés. Még érdekesebbé teszi a vitát, hogy Szerbia legdélibb részén, Koszovóval határosan, a Preševo-völgyben mintegy 80 ezer albán él. Logikus lenne, és minden érintett örülne, ha a két terület gazdát cserélne: Észak-Koszovó tartozzon Szerbiához, a Preševo-völgy pedig Koszovóhoz. Szerbia talán hajlana erre a megoldásra, de az ún. „nemzetközi közösség” ezt elutasítja, és Koszovó albán vezetése sem kész lemondani a szerbek lakta területről.

Persze, a világ a precedenstől tart, ha valahol az önrendelkezés alapján megváltozna a nemzetközi határ, ezzel kinyílna Pandora-szelencéje, és mindenfelé szeparatista mozgalmak jönnének létre. Tovább erősödne a Katalónia függetlenségét követelő mozgalom, újra népszavazást követelne a Skót Nemzeti Párt, egyes szomszédjaink pedig a magyar revizionizmus rémével riogatnák a világot. Ez utóbbi az 1920 óta radikálisan megváltozott – megváltoztatott – etnikai viszonyok, a magyar határ túloldalára került városokban kisebbségbe szorult magyar népesség okán irreális veszély – vagy óhaj – volna, de a Balkánon és máshol is, pl. Kelet-Ukrajnában, komolyan fölmerülhetne, persze éles, esetleg véres vitákat váltva ki.

Hadd idézzem föl, hogy 1991/92-ben, a balkáni válság és háború tetőpontján, a határváltozás lehetősége valóban fölmerült. Erről így írtam 2016-ban az Osiris Kiadónál megjelent, „Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben” című könyvemben.

A szerb fegyveres erők föllépése véget vetett Jugoszláviának. Érdemes fölfigyelni arra, hogy a belgrádi vezetés retorikájában nem a horvátok önrendelkezési jogát vitatta, hanem azt követelte, hogy a Horvátország különböző területein tömbben vagy szórványban élő, mintegy félmilliós — a horvátok lakta területek közé beékelődő — szerb közösség válhasson ki az országból, s maradjon Jugoszlávia (azaz Nagy-Szerbia) része. Ennek jegyében, a jugoszláv hadsereg védelme alatt, létrehozták az úgynevezett Szerb Krajinákat, ahol a nem szerb lakosság (köztük a kelet-szlavóniai és dél-baranyai magyarok) szisztematikus üldözésnek, „etnikai tisztogatás”-nak nevezett gyilkosságoknak és elűzetésnek volt kitéve. Lord Carrington és az EK soros elnökségét betöltő Hollandia külügyminisztere, Hans van den Broek, [1991] október 18-án a probléma megoldására a kiválni akaró köztársaságok elismerését javasolta, azzal a feltétellel, hogy a területükön élő kisebbségek messzemenő területi és/vagy kulturális autonómiát, „speciális státus”-t kapnak. Ezt már hónapokkal korábban javasolta Gianni de Michelis olasz külügyminiszter.

A jugoszláviai kisebbségek problémáját, amely a legfőbb oka az országban dúló etnikai összetűzéseknek, meg lehet oldani úgy, ahogyan ezt Dél-Tirol olasz tartományban megoldották, ahol egy külföldi állam (Ausztria) ellenőrizheti a német kisebbség jogainak védelmét. Hasonló elvet alkalmazva Jugoszláviában a szerbek ellenőrizhetnék a Horvátországban élő szerb kisebbség jogainak tiszteletben tartását, s mint Ausztria Dél-Tirol esetében, Szerbia is az ENSZ-hez vagy az EBEÉ-hez fordulhatna, ha a szerb kisebbség jogai veszélybe kerülnének. Hasonló módon ellenőrizhetné a Vajdaságban élő magyar kisebbség jogainak tiszteletben tartását Magyarország, illetve a koszovói albánok jogainak tiszteletben tartását Albánia.¹

Kapcsolódó cikk

KÉTISMERETLENES EGYENLET: Nagy-Albánia vagy Nagy-Szerbia, ez itt a kérdés

A Carrington–Van den Broek tervben a speciális státusok mellett az is szerepelt, hogy a köztársaságok egymásközti határai kölcsönös megegyezéssel módosíthatók. Eredetileg, értelemszerűen, a terv Jugoszlávia minden kisebbségére, így a koszovói albánokra és a vajdasági magyarokra is vonatkozott, de érzékelve a belgrádi tiltakozást, a javaslat az autonómiát végül csak a horvátországi szerbekre korlátozta és a határváltozás lehetőségét kizárta. Magyarország üdvözölte a javaslatot, de rámutatott, hogy a valódi rendezésnek az egész térségben biztosítania kell a nemzeti kisebbségek jogait.²

A valódi autonómia Európa nyugati felében sokfelé jól működik, Dél-Tiroltól a Finnországhoz tartozó svéd-lakta Aland szigetekig. Földrészünk keleti felében viszont az államok az ördögtől valónak tekintik. A jelenlegi szerb-koszovói albán vitában a területcsere egyetlen elfogadható alternatívája a megvalósult autonómia lenne Mitrovica környékén és a Preševo-völgyben. Koszovóban saját választott vezetőik irányítanák a szerb kisebbség életét, Szerbiában pedig az albán mellett a Vajdaságban a magyar, szlovák, ruszin kisebbség jövőjét ez garantálná.

Harminc éve ez elérhetőnek látszott.

_____________

¹ Erre szinte rímelt az ellenzéki demokrata [a 2000-es fordulat után meggyilkolt] ZoranĐinđić gondolata. „Az egyetlen megoldás az elkülönülésben van. Ott, ahol a szerbek többségben élnek, mint pl. Krajinában, engedélyezni kell saját köztársaságuk megalakítását. Szlavóniában és Banijában viszont széleskörű autonómiát kell bevezetni.” Véleménye szerint ugyanennek érvényesnek kellene lennie a Szerbiában élő horvátok és magyarok, a kosovói siptárok, meg a Bosznia és Hercegovinában élő egyes népcsoportok számára is. Đinđić nyilatkozata az osztrák APA hírügynökség számára, Magyar Szó, 1991. október 18.

² A magyar Külügyminisztérium Nyilatkozata, 1991. október 18. Magyar Külpolitikai Évkönyv 1991, 347-349.