Connect with us

Albánia

KÉTISMERETLENES EGYENLET: Nagy-Albánia vagy Nagy-Szerbia, ez itt a kérdés

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

rama vucic
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 5 perc


Nagy-Szerbia vagy Nagy-Albánia? Az elsőnek a gondolata megbukott, a másik lehetőség viszont a levegőben lebeg. Koszovóban február 14-én választásokat tartanak, aminek az eredménye nyilvánvalóan kihat a fenti kérdés alakulására.

A kudarc

Koszovónak tizenhárom év után sem sikerült elismertetnie függetlenségét Szerbiával. Igénye állandó ellenállásba ütközött Belgrádban, a szerbek ugyanis “érzelmileg és történelmileg kötődnek” a térséghez, amelyet meggyőződésük szerint a Nyugat illegálisan kobozott el tőlük. A helyzetet bonyolítja, hogy a koszovói albánok nem hajlandók érdemi engedményeket tenni Szerbiának az elismerés fejében, mert úgy vélik, hogy az 1999-es tisztogatás miatt Szerbia erkölcsileg köteles elfogadni Koszovó függetlenségét.

Az Egyesült Államokban csalódottan figyelték az EU kudarcát Koszovó függetlenségének megteremtésében.

A tárgyalások szünetelése akadályozta a washingtoni célok megvalósítását Szerbia és Koszovó integrálására a nyugati szövetségbe. A Koszovó státuszával kapcsolatos nyitott kérdések egyúttal belépési pontot jelentettek a Balkánon Oroszország és Kína számára, amelyek támogatják Szerbia Koszovóval kapcsolatos álláspontját az ENSZ-ben.

Titkos tárgyalások

Ennek eredményeként a Trump-adminisztráció még 2017 végén titkos tárgyalásokat indított a két ország elnöke, Aleksandar Vučić és Hashim Thaçi között, amelyeken arra a kérdésre keresték a választ, hogy Vučić miként tudná elfogadtatni a szerb néppel a Koszovó függetlenségéről szóló megállapodást. Majd egy évvel később, 2018 augusztusában jelentések láttak napvilágot arról, hogy Vučić az egyértelmű uniós perspektíva mellett a szerbek által lakott észak-koszovói enklávét kérte cserébe.

Thaçi az elismerés fejében elfogadta az északi enklávé elvesztését, amelyet Pristina egyébként sem tud teljes mértékben ellenőrizni. Ez lehetővé tette volna Koszovó függetlenségének legalizálását, az ország jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok felszámolását, valamint a csatlakozást olyan nemzetközi intézményekhez, mint az ENSZ, az EU és a NATO.

A két elnök beleegyezett abba, hogy ennek alapján folytassák a tárgyalásokat, és ezzel a Trump-adminisztráció is egyetértett.

Koszovó felosztásának gondolata a “külvilággal történő érintkezés során” azonban elbukott. A koszovói szavazók és politikusok többsége elutasította “a terület feláldozását”, ami Thaçi marginalizálódásához vezetett, a Haradinaj-kormány pedig a maga kezébe vette a Belgrádhoz fűződő kapcsolatok irányítását, és büntető vámokat vetett ki a szerb importra.

Nemzetközi szinten leginkább Németország ellenezte a felosztás gondolatát, mert attól tartott, hogy az destabilizáló precedenst teremt Bosznia- Hercegovina és Észak-Macedónia esetében. Közben Emmanuel Macron francia elnök üzenetet küldött Belgrádnak, miszerint az EU nem bővülhet az intézményi reform előzetes folytatása nélkül, decemberben pedig felfüggesztette minden új tárgyalási fejezet megnyitását Szerbiával, ugyanakkor viszont intenzív tárgyalásokat kezdett Vučićtyal a francia gazdasági érdekek védelmében.

A Washingtoni szerződés

Az amerikai elnökválasztás előtt, 2020. márciusában az Egyesült Államok úgy döntött, hogy végső lépést tesz egy megállapodás kidolgozására: megdönti a Haradinaj-kormányt, és rugalmasabb partnert keres Pristinában a Szerbia és a Koszovó között elakadt párbeszéd újraindításához.

Ez akkor vált világossá, amikor Szerbia és Koszovó szeptemberben a Fehér Házban aláírta a Washingtoni szerződést, amely bár nagy lépés volt, de szinte minden valódi tartalmat nélkülözött, és messze elmaradt az eredeti céltól, vagyis Koszovó függetlenségének elismerésétől.

Vučić ekkor jelentette ki, hogy mindaddig nem ismeri el Koszovót, amíg elnök marad, amire Joe Biden levelére válaszolva a napokban hivatkozott is. Ez a pozíció megfelel azoknak a szerbeknek, akik be akarják fagyasztani a koszovói kérdést.

Két út

Koszovó szempontjából ezzel a függetlenség elismertetésének lehetősége belátható időn belül lezárult, ami után Pristina mozgástere két lehetőségre szűkült.

Az egyik a status quo fenntartása abban a reményben, hogy valami végül megváltoztatja Szerbia helyzetét, például az amerikaiak komoly politikai szankciókat érvényesítenek Belgráddal szemben. Ez a lehetőség azonban bonyolult, és nincs reális kilátás arra, hogy az USA ilyen nyomásra szánná rá magát.

A másik lehetőség valamiféle egyesülés a szomszédos Albániával, amely alternatív kiutat kínál Koszovó jelenlegi nehéz helyzetéből: végérvényesítené Koszovó elszakadását, védelmet szavatolna Albánia által, és biztosítaná Koszovó “hozzáférését a külvilághoz”.

A koszovóiak albán útlevelekkel utazhatnának, a kereskedelem nemzetközi szinten folyhatna, és külföldön Albánia képviselné Koszovót, akár az ENSZ-ben, akár a sportversenyeken. Röviden: Koszovó többé-kevésbé normalizálhatná nemzetközi helyzetét Szerbia jóváhagyása nélkül is.

Albán-albán egyesülés

Ez nem új ötlet.

A nemzeti egyesülés célját széles körben megvitatták, és erős támogatást élvez Albániában és Koszovóban is az emberek körében, akik egyetlen albán nemzet részének tekintik magukat. Egy 2019-es közvélemény-kutatás szerint a koszovói albánok 64%-a, és az albániai albánok 75%-a a nemzeti egyesülésre voksolna egy esetleges népszavazáson.

Az elképzelést támogatják mind Albánia, mind Koszovó politikai vezetői, akik az elmúlt évtizedben különféle nyilvános nyilatkozatokat tettek a nemzeti egyesülés mellett. Albánia miniszterelnöke, Edi Rama számára a közös állam “elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen”.

Ennek szellemében Albánia és Koszovó különféle megállapodásokat írt alá a két állam integrálása érdekében, beleértve a vámunióról szóló elképzeléseket, a közös külpolitikát és a közös követségeket.

Mindazonáltal az integráció a gyakorlatban eddig nem volt erőteljes, aminek két oka van. Koszovóban az albán lakosság túlnyomórészt arra törekszik, hogy megpróbálja létrehozni a teljes függetlenséget Szerbiától, ami 1990 óta az alapvető politikai cél. Ez nem zárja ki az Albániával való egyesülést hosszabb távon, de eddig ez csak másodlagos, vagy “pót lehetőségként” merült fel.

Eközben Albánia túlnyomórészt az EU-hoz való csatlakozásra összpontosított, amely nem egyeztethető össze az albán nemzeti egyesítés gondolatával. Ehelyett a belső határok nélküli EU-n belül folytatná az “albán összeborulást”, ami biztonságosabb, és kevésbé bonyolult megoldás, feltételezve, hogy Albánia és Koszovó is csatlakozik az unióhoz.

Ebben a kontextusban a politikai vezetők spekulációi Albánia és Koszovó egyesítésével kapcsolatban mindeddig többé-kevésbé függőben voltak. Haradinaj még nemrégiben tett nyilatkozata is azt vázolta, hogy inkább az “euro-atlanti Koszovót, az EU-t és a NATO-t” választja.

A fordulat

Mindez azonban már nem érvényes. Koszovó a közeljövőben biztosan nem szerezheti meg Szerbia jóváhagyását a függetlenséggel kapcsolatban, és Albánia uniós csatlakozási terve is kilátástalanná válik, amíg Franciaország és mások akadályozzák a további bővítést.

Ennek megfelelően annak, aki a közelgő választások után átveszi Koszovó vezetését, nem lesz más választása, mint elindulni a Koszovó és az Albánia integrációja felé vezető úton.

Itt most persze, felmerül a kérdés, hogy ez a Nagy-Albánia létrejöttének következő állomását jelenti-e? Nem egészen, mert vannak akadályok ezen az úton, nevezetesen Szerbia, amely éppúgy ellenzi Koszovó Albániával való egyesülését, mint Koszovó függetlenségét, és különösen aggódik Koszovó szerb lakosságának helyzete miatt egy esetleg létrejövő albán nemzeti államban.

Ha Koszovó gyakorlati lépéseket tesz az Albániával való egyesülés felé, a belgrádi kormányt bizonyára erős hazai nyomás éri majd a folyamat leállítása érdekében. És ha ezt nem tudja elérni diplomáciai úton, akkor felmerülhet az is, hogy egyoldalúan, más eszközökkel állítsa le az ügyet.

Az egyoldalú döntések a térségben aligha zárhatók ki, hiszen Koszovó is egyoldalúan kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától 2008-ban.

Sokatmondó, hogy egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás szerint a szerbek fele hajlandó vállalni, hogy akár fegyvert is fog Koszovó megtartása érdekében, és az sem mellékes körülmény, hogy éppen most került szóba a kötelező katonai szolgálat visszaállítása Szerbiában.

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása




BALK könyvek Balkán

Európai Unió

Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?

Közzététel:

a megjelenés dátuma

bővítés
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 7 perc

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.

Hogyan került elő a bővítés?

Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.

Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.

Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.

bővítés

SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)

A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.

Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.

Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.

A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.

Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.

Szegényházi vásár

Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.

A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.

Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.

Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.

A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.

bővítés

Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.

A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.

Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon

A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.

Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.

bővítés

Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.

Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.

Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!

(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása

KÖVETÉS

A BALK Hírlevele


Azonnali értesítés

Meteorológia

A szerző cikkei

Könyvek kedvezménnyel

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Könyvek kedvezménnyel

Tíz nap legjava