Olvasási idő: 5 perc
Nagy-Szerbia vagy Nagy-Albánia? Az elsőnek a gondolata megbukott, a másik lehetőség viszont a levegőben lebeg. Koszovóban február 14-én választásokat tartanak, aminek az eredménye nyilvánvalóan kihat a fenti kérdés alakulására.
A kudarc
Koszovónak tizenhárom év után sem sikerült elismertetnie függetlenségét Szerbiával. Igénye állandó ellenállásba ütközött Belgrádban, a szerbek ugyanis „érzelmileg és történelmileg kötődnek” a térséghez, amelyet meggyőződésük szerint a Nyugat illegálisan kobozott el tőlük. A helyzetet bonyolítja, hogy a koszovói albánok nem hajlandók érdemi engedményeket tenni Szerbiának az elismerés fejében, mert úgy vélik, hogy az 1999-es tisztogatás miatt Szerbia erkölcsileg köteles elfogadni Koszovó függetlenségét.
Az Egyesült Államokban csalódottan figyelték az EU kudarcát Koszovó függetlenségének megteremtésében.
A tárgyalások szünetelése akadályozta a washingtoni célok megvalósítását Szerbia és Koszovó integrálására a nyugati szövetségbe. A Koszovó státuszával kapcsolatos nyitott kérdések egyúttal belépési pontot jelentettek a Balkánon Oroszország és Kína számára, amelyek támogatják Szerbia Koszovóval kapcsolatos álláspontját az ENSZ-ben.
A titkos tárgyalások
Ennek eredményeként a Trump-adminisztráció még 2017 végén titkos tárgyalásokat indított a két ország elnöke, Aleksandar Vučić és Hashim Thaçi között, amelyeken arra a kérdésre keresték a választ, hogy Vučić miként tudná elfogadtatni a szerb néppel a Koszovó függetlenségről szóló megállapodást. Majd egy évvel később, 2018 augusztusában jelentések láttak napvilágot arról, hogy Vučić az egyértelmű uniós perspektíva mellett a szerbek által lakott észak-koszovói enklávét kérte cserébe.
Thaçi az elismerés fejében elfogadta az északi enklávé elvesztését, amelyet Pristina egyébként sem tud teljes mértékben ellenőrizni. Ez lehetővé tette volna Koszovó függetelnségének legalizálsát, az ország jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok felszámolását, valamint a csatlakozást olyan nemzetközi intézményekhez, mint az ENSZ, az EU és a NATO.
A két elnök beleegyezett abba, hogy ennek alapján folytassák a tárgyalásokat, és ezzel a Trump-adminsiztráció is egyetértett.
Koszovó felosztásának gondolata a „külvilággal történő érintkezés során” azonban elbukott. A koszovói szavazók és politikusok többsége elutasította „a terület feláldozását”, ami Thaçi marginalizálódásához vezetett, a Haradinaj-kormány pedig a maga kezébe vett a Belgrádhoz fűződő kapcsolatok irányítását, és büntető vámokat vetett ki a szerb importra.
Nemzetközi szinten leginkább Németország ellenezte a felosztás gondolatát, mert attól tartott, hogy az destabilizáló precedenst teremt Bosznia-Hercegovina és Észak-Macedónia esetében. Közben Emmanuel Macron üzenetet küldött Belgrádnak, miszerint az EU nem bővülhet az intézményi reform előzetes folytatása nélkül, decemberben pedig felfüggesztette minden új tárgyalási fejezet megnyitását Szerbiával, ugyanakkor viszont intenzív tárgyalásokat kezdett Vučićtyal a francia gazdasági érdekek védelmében.
A Washingtoni szerződés
Az amerikai elnökválasztás előtt, 2020. márciusban az Egyesült Államok úgy döntött, hogy végső lépést tesz egy megállapodás kidolgozására: megdönti a Haradinaj-kormányt, és rugalmasabb partnert keres Pristinában a Szerbia és a Koszovó között elakadt párbeszéd újraindításához.
Ez akkor vált világossá, amikor Szerbia és Koszovó szeptemberben a Fehér Házban aláírta a Washingtoni szerződést, amely bár nagy lépés volt, de szinte minden valódi tartalmat nélkülözött, és messze elmaradt az eredeti céltól, vagyis Koszovó függetlenségének elismerésétől.
Vučić ekkor jelentette ki, hogy mindaddig nem ismeri el Koszovót, amíg elnök marad, amire Joe Biden levére válaszolva a napokban hivatkozott is. Ez a pozíció megfelel azoknak a szerbnek, akik be akarják fagyasztani a koszovói kérdést.
Két út
Koszovó szempontjából ezzel a függetlenség elismertetésének lehetősége belátható időn belül lezárult, ami után Pristina mozgástere két lehetőségre szűkült.
Az egyik a status quo fenntartása abban a reményben, hogy valami végül megváltoztatja Szerbia helyzetét, például az amerikaiak komoly politikai szankciókat érvényesítenek Belgráddal szemben. Ez a lehetőség azonban bonyolult, és nincs reális kilátás arra, hogy az USA ilyen nyomásra szánná rá magát.
A második lehetőség valamiféle egyesülés a szomszédos Albániával, amely alternatív kiutat kínál Koszovó jelenlegi nehéz helyzetéből. Végérvényesítené Koszovó elszakadását, védelmet szavatolna Albánia által, és biztosítaná Koszovó „hozzáférését a külvilághoz”.
A koszovóiak albán útlevelekkel utazhatnának, a kereskedelem nemzetközi szinten folyhatna, és külföldön Albánia képviselné Koszovót, akár az ENSZ-ben, akár a sportversenyeken. Röviden: Koszovó többé-kevésbé normalizálhatná nemzetközi helyzetét Szerbia jóváhagyása nélkül is.
Albán-albán egyesülés
Ez nem új ötlet.
A nemzeti egyesülés célját széles körben megvitatták, és erős támogatást élvez Albániában és Koszovóban az emberek körében, akik egyetlen albán nemzet részének tekintik magukat. Egy 2019-es közvélemény-kutatás szerint a koszovói albánok 64%-a, és az albániai albánok 75%-a a nemzeti egyesülésre voksolna egy esetleges népszavazáson.
Az elképzelést támogatják mind Albánia, mind Koszovó politikai vezetői, akik az elmúlt évtizedben különféle nyilvános nyilatkozatokat tettek a nemzeti egyesülés mellett. Albánia miniszterelnöke, Edi Rama számára a közös állam „elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen”.
Ennek szellemében Albánia és Koszovó különféle megállapodásokat írt alá a két állam integrálása érdekében, beleértve a vámunióról szóló elképzeléseket, a közös külpolitikát és a közös követségeket.
Mindazonáltal az integráció a gyakorlatban eddig nem volt erőteljes, aminek két oka van. Koszovóban az albán lakosság túlnyomórészt arra törekszik, hogy megpróbálja létrehozni a teljes függetlenséget Szerbiától, ami 1990 óta az alapvető politikai cél. Ez nem zárja ki az Albániával való egyesülést hosszabb távon, de eddig ez csak másodlagos, vagy „pót lehetőségként” merült fel.
Eközben Albánia túlnyomórészt az EU-hoz való csatlakozásra összpontosított, amely nem fogadja el az albán nemzeti egyesítés gondolatát. Ehelyett a belső határok nélküli EU-n belül folytatná az „albán összeborulást”, ami biztonságosabb, és kevésbé bonyolult megoldás, feltételezve, hogy Albánia és Koszovó is csatlakozik az unióhoz.
Ebben a kontextusban a politikai vezetők spekulációi Albánia és Koszovó egyesítésével kapcsolatban mindeddig többé-kevésbé függőben voltak. Haradinaj még nemrégiben tett nyilatkozata is azt vázolta, hogy inkább az „euro-atlanti Koszovót, az EU és a NATO” választja.
A fordulat
Mindez azonban már nem érvényes. Koszovó a közeljövőben biztosan nem szerezheti meg Szerbia jóváhagyását a függetlenséggel kapcsolatban, és Albánia uniós csatlakozási terve is kilátástalanná válik, amíg Franciaország és mások akadályozzák a további bővítést.
Ennek megfelelően annak, aki a közelgő választások után átveszi Koszovó vezetését, nem lesz más választása, mint elindulni a Koszovó és az Albánia integrációja felé vezető úton.
Itt most persze felmerül a kérdés, hogy ez a Nagy-Albánia létrejöttének következő állomását jelenti-e? Nem egészen, mert vannak akadályok ezen az úton, nevezetesen Szerbia, amely éppúgy ellenzi Koszovó Albániával való egyesülését, mint Koszovó függetlenségét, és különösen aggódik Koszovó szerb lakosságának helyzete miatt egy esetleg létrejövő albán nemzeti államban.
Ha Koszovó gyakorlati lépéseket tesz az Albániával való egyesülés felé, a belgrádi kormányt bizonyára erős hazai nyomás éri majd a folyamat leállítása érdekében. És ha ezt nem tudja elérni diplomáciai úton, akkor felmerülhet az is, hogy egyoldalúan, más eszközökkel állítsa le az ügyet.
Az egyoldalú döntések a térségben aligha zárhatók ki, hiszen Koszovó is egyoldalúan kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától 2008-ban.
Sokatmondó, hogy egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás szerint a szerbek fele hajlandó vállalni, hogy akár fegyvert is fog Koszovó megtartása érdekében, és az sem mellékes körülmény, hogy éppen most került szóba a kötelező katonai szolgálat visszaállítása Szerbiában.
