DÉLSZLÁV PÁRHUZAMOK: A május 9-i dísz- és gyászszemle tanulsága, hogy Oroszország agresszióval állította meg a „csendes agressziót”

Vlagyimir Putyin szerint Oroszország az ukrajnai katonai fellépésével agressziót akadályozott meg. Az orosz elnök a náci Németország felett aratott győzelem 77. évfordulóján a Vörös téren rendezett katonai dísz- és gyászszemlén elmondott beszédében megvádolta az „Egyesült Államokat és társait”, hogy támogatta a neonácikat és a banderistákat. Az oroszok elnök beszédéből az derült ki, hogy Putyin sokat tanult a délszláv válságból, és nem csak Koszovó vonatkozásában.

Történelmi földek

Május 9-i beszédében Putyin orosz „történelmi földekről beszélt”, amelyek elfoglalására nyílt előkészületek történtek egy újabb büntetőművelet keretében: így került veszélybe a Donyec-medence és a Krím, amelyet Moszkva többé-kevésbé, de inkább többé, mint kevésbé, már orosz területnek tart.

– Kijev bejelentette nukleáris fegyverek beszerzésének lehetőségét, a NATO-blokk pedig aktív katonai fejlesztésbe kezdett a velünk szomszédos területeken

– mondta Putyin, aki szerint „teljesen elfogadhatatlan fenyegetés” keletkezett közvetlenül Oroszország határainál. Putyin szerint „minden arról szólt, hogy elkerülhetetlen az összecsapás a neonácikkal, a banderistákkal”, akiket az Egyesült Államok és a hasonszőrűek támogattak.

Az orosz elnök beszédében hangsúlyozta, hogy a Donyec-medencei milícia és az orosz hadsereg katonái „a saját földjükön harcolnak, ahol őseik legyőzték az ellenséget”. Elmondta azt is, hogy a felvonuláson olyan katonák is részt vesznek, akik közvetlenül a harci övezetből érkeztek, ahol ma Oroszország különböző nemzetiségű katonái „testvérként fedezik egymást” a harcban, azt védve, amiért apáik és dédapáik harcoltak.

Putyin május 9-e alkalmából mondott beszédében kísértetiesen tértek vissza a miloševići idők szólamai. Az orosz elnök a „történelmi jog” érvényesítése révén ugyanúgy formált igényt Ukrajna bizonyos területeire, mint Szerbia a kilencvenes években a horvátországi és boszniai szerb határőrvidékre vagy éppenséggel Koszovóra.

Szinte ugyanolyan formában köszönt vissza az „ősi földdel” kapcsolatos szólam is, amely szerint a néven nem nevezett Ukrajnában az oroszok is azt védik, amiért őseik, vagyis apáik és dédapáik harcoltak. A kilencvenes években ezt a szerb nacionalista, szocialista és radikális vezetők úgy fogalmazták meg, hogy a „szerb földek ott vannak, ahol a szerb sírok domborulnak”.

Ha ezt az analógiát vesszük alapul, akkor az orosz földek is ott vannak, ahol az orosz sírok domborulnak, és ezekből – éppen Putyinnak hála, illetve éppenséggel nem hála – egyre több lesz.

Ukrajna nem létezik

A Times észrevétele szerint az orosz elnök beszédében egyetlen egyszer sem nevezte nevén Ukrajnát, ehelyett arra törekedett, hogy Oroszországot a NATO és a „neonáci” partnerei által indított titkos támadás áldozatává tegye. Vagyis tudomást sem vett róla, hogy ilyen ország még létezik, amiből mások azt olvasták ki, hogy Putyin beszédében nem számolt már Ukrajna szuverenitásával.

– Megismétlem, láthattuk, hogyan bontakozik ki a katonai infrastruktúra, hogy külföldi tanácsadók százai kezdték meg a munkát, és hogy a NATO-országok rendszeresen szállítják a legmodernebb fegyvereket. A veszély napról napra nőtt. Oroszország megelőző választ adott az agresszióra. Ez egy kényszerű, időszerű és az egyetlen helyes döntés volt – egy szuverén, erős, független ország részéről

– mondta az orosz elnök, aki nem tehette meg, hogy ne beszéljen a második világháborús győzelemről, amit azonban a mostani háborús események szolgálatába állított.

– Büszkék vagyunk a legyőzhetetlen, bátor nemzedékre, és arra, hogy a leszármazottjaik vagyunk, és nekünk kötelességünk, hogy életben tartsuk a nácizmus legyőzőinek emlékét, akik ránk hagyták, hogy ébernek legyünk és mindent megtegyünk azért, hogy a globális háború borzalma soha többé nem ismétlődjön meg

– mondta a Szputnyik orosz és minden más hírügynökség szerint az orosz elnök.

Félrevezető következtetés lenne most arra hivatkozni, hogy éppen Putyin az, aki a globális háború felé sodorja a világot, mert ebben vannak segítői a nyugati féltekén is bőven. Itt inkább arra érdemes fókuszálni, hogy ami most a „nevenincs Ukrajnában” történik, az a második világháború folytatása a fennmaradt náci és „banderista” erőkkel szemben, legyenek azok bárkik is, ahogy a kilencvenes években a délszláv térségben az usztasák küzdöttek a csetnikekkel, és fordítva, miközben közösen vagy külön-külön irtották a csak „törököknek” csúfolt bosnyákokat.

A horvátok és a szerbek tehát második világháborús fogalmakkal bélyegezték meg egymást, ahogy most az ukránok és az oroszok kölcsönösen nácizzák és fasisztázzák le egymást, ami senkinek sem válik sem lelki, sem testi egészségére, ráadásul hosszú háborúhoz vezet, és évtizedek alatt sem gyógyuló traumákat okoz.

A hasonlóság hiánya

Az orosz elnök a május 9-i „dísz- és gyásszemlét” arra használta fel, hogy megvádolja a nyugatot, hogy külföldi tanácsadók százait „állította hadrendbe”, és hogy a NATO-országok rendszeresen szállítják a legmodernebb fegyvereket, ne mond ki, hogy hova.

Az orosz elnök május 9-i beszédben tehát átvitt értelemben azt mondta, hogy „nem Ukrajna megy a NATO-ba, hanem a NATO megy Ukrajnába”, ahogy ezt egy BALK-nak nyilatkozó szakértő már január végén megfogalmazta.

– Az oroszok értelmezése szerint amikor brit katonai tanácsadók építenek bázisokat Ukrajnában, azok brit bázisok, akkor is, hogy ha harminc darab brit katonai tanácsadóról beszélünk, tényleg csak tanácsadóról, de az egyik dologból következik a másik, vagyis hogy a nyugati katonai integráció már zajlik

– jelentette ki Radnóti András, aki szerint növekszik az instabilitás egész Európában, de ezzel már aligha mondtunk újat.

Sokan gondolhatnak most arra, hogy a kelet-európai rendszerváltlásnak nevezett „politikai infrastrukturális átállás” idején a Nyugat csak áltatta az oroszokat, akiknek azt ígérte nekik, hogy a nyugati katonai szervezet nem mozdul el kelet felé, de az mind a mai napig vitatott, hogy ez az ígéret milyen formában hangzott el, és hogy vannak-e ezzel kapcsolatban megbízható, netalán perdöntő bizonyítékok.

Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy 2008-ig, vagyis a koszovói függetlenség kikiáltásáig, vagy inkább a grúziai válságig visszamenőleg beszélhetünk a „csendes agresszió” felerősödéséről, amely által a NATO az utóbbi években „fizikai értelemben” mind közelebb és közelebb került Oroszországhoz vagy szövetségeseihez, ami nyilván irritálta Moszkvát, de az orosz vezetés erőtlennek érezhette magát ahhoz, hogy direkt összetűzésbe kerüljön az Egyesült Államokkal, így folyamatosan azokon „verte el a port”, akik barátkoztak vele.

Ezekkel az esetekkel kapcsolatban azt is el kell mondani, hogy a Nyugat nem mért egyforma mércével a két háború idején, amit horvát és szerb részről egyaránt felvetnek, más-más szemszögből, viszont teljesen jogosan.

A horvátok azt fájlalják, hogy annak idején a Nyugat fegyverembargót vezetett be, emiatt nem tudtak teljes erőből szembe szállni az általuk agresszornak nevezett szerbekkel, akik a saját narrációjuk szerint „ősi földjeiket” védték. Horvát állítások szerint, ha nem lett volna fegyverembargó, akkor Vukovár nem esik el. Magyar részről sokan bírálják a Nyugatot azért, mert a fegyverembargó idején Magyarországot ostorozta a horvátoknak adott kalasnyikovok miatt, viszont ma is Magyarországot kritizálja, de most azért, mert nem akar fegyvert szállítani Ukrajnának.

A szerbek ugyanakkor arra panaszkodnak, hogy a Nyugat a kicsiken veri el a port, ha azok nem teljesítik az utasításait, például a szankciók bevezetésének elutasítása miatt. És a szerbek nem is tudják, hogy mennyire igazuk van, mert a Nyugat 1999-ben lebombázta Belgrádot és nemcsak Belgrádot az általuk végrehajtott koszovói vérengzések miatt, most viszont nem torolja meg a jóval több áldozatot követelő orosz ámokfutást Moszkva bombázásával, mert ugyanúgy nem meri, mint ahogy az oroszok sem mernek nekimenni a NATO-nak. Így viszont marad a proxy-háború, amelyen mindkét nagyhatalom jól keres fegyveren, olajon, miegymáson.