LESZ-E ULTIMÁTUM? Megköveteli-e a Nyugat Szerbiától, hogy vezessen be szankciókat Oroszország ellen?

Ahhoz képest, hogy a tálibok tavalyi kabuli térhódítása meglepetés volt az egész világ számára, és a globális közvélemény figyelmét Afganisztánra irányította, az ukrajnai háború igazi sokknak számít. A médiában, főleg a nyugati féltekén, előre jelezték ugyan az inváziót, február 24-én hajnalban azonban mégis „szinte bombaként” robbant a hír, hogy az orosz hadsereg megkezdte a bevonulást Ukrajnába.

A szerbek „up start” ruszofilek

A konfliktus alig több, mint tíz napja tart. Még mindig nem világos azonban, hogy az oroszok elérték-e a céljaikat (ha valaki egyáltalán tudja, hogy valójában mik is az orosz célok), és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az egyetlen ami biztos, hogy egyre több ember hal meg, és hogy a pusztítás folytatódik.

A háború okainak és hátterének elemzését azokra bízom, akik részletesebb információkkal rendelkeznek, a geopolitika ugyanis nagyon komoly tudományág. Az talán egyszer majd kiderül, hogy a Nyugat provokálta-e Putyint, vagy az orosz elnök mutatott nekik fügét, miközben még az sem kizárt, hogy mindez egy orosz-amerikai titkos megállapodás eredménye, amelynek fő célja az Európai Unió meggyengítése, ami a BREXIT-tel már megkezdődött. Amíg ez nem derül ki, addig nem tehetünk mást, minthogy figyelemmel kísérjük azoknak a lépéseit, akik ennek a különös kelet-európai háborúnak a résztvevői.

Ami Szerbiát illeti, a reakciók meglehetősen kiszámíthatóak voltak: a szerbek többsége ugyanis „közmondásosan arról ismert” hogy elhanyagolja a hazai témákat, hogy követni tudja a világ eseményeit, történelmi inerciákból kifolyólag pedig Oroszország politikáját támogatja.

Szerbiában a legtöbben ruszofilek és Putyin szimpatizánsai, aminek semmi köze sincs Ukrajnához, bár néhány ukrán félkatonai szervezet „náci ikonográfiája” erős nyomot hagyott a szerb közvéleményben. Másrészt viszont a szerbek jó része ösztönösen nem örül túlságosan a szlávságon belüli konfliktusoknak, miközben az Oroszország elleni nyugati (európai és amerikai) médiaoffenzíva meglehetősen sötét végkifejletet sejtet.

A szerb kormány nincs abban a kiváltságos helyzetben, hogy következmények nélkül csatlakozzon bármelyik oldalhoz is. Nagyon bonyolult és igencsak kényelmetlen a helyzet, mert egyik-másik nagyhatalom, vagy talán egyik is, másik is, komoly döntési nyomást gyakorol a belgrádi vezetésre. A szerbek számára érzelmi kérdésnek számító Koszovó esetében Oroszország és Ukrajna is támogatja Szerbiát, Szerbia ugyanakkor Ukrajna szerves részének ismeri el a Krímet és a Donbaszt.

A krími válság 2014-ben történt kirobbanása óta Szerbia elég jól kezelte viszonyát mindkét országgal. Ez különösen igaz a szerb-orosz kapcsolatokra, és ebből kifolyólag Oroszország határozott álláspontot mutatott Koszovóval kapcsolatban, de itt említhetjük a gazdaság megállapodásokat is, különösen az energiapolitika terén.

A háború kezdete óta a szerb államigazgatást az is gyötri, hogy elmaradnak az európai befektetések, adományok és segélyek, ha a belgrádi kormány támogatja az orosz fellépést Ukrajnában.

Február 25-én a szerb kormány diplomáciailag kiegyensúlyozott döntést hozott, támogatva Ukrajna területi integritását, ellenezve a fegyveres konfliktust, de megtagadta az Orosz Föderáció elleni szankciók bevezetését. Ezzel szemben Szerbia képviselője március 2-án az ENSZ Biztonsági Tanácsában megszavazta az orosz agressziót elítélő határozatot.

Kap-e Szerbia nyugati ultimátumot?

Vučić elnök azt állítja, hogy rá és az egész államvezetésre rettenetes nyomás nehezedik a Nyugat részéről annak érdekében, hogy az ország csatlakozzon a Moszkva elleni szankciókhoz, bár ilyen nézeteket a nyilvánosság előtt (egyelőre) csak Viola von Cramon európai parlamenti képviselő fejt ki.

Ha a Nyugat úgy dönt, hogy Oroszország és az őt támogatók ellen kemény és pusztító szankciókat vezet be, akkor aligha kétséges, hogy ultimátumot intéz Belgrádhoz, ahogy azt már korábban tette, amikor arra kényszerítette a szerb kormányt, hogy szankciókat vezessen be Fehéroroszországgal szemben, amely évtizedekig támogatta őt számos nemzetközi kérdésben.

Aleksandar Vučić számára minden bizonnyal az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy meg kell felelnie az Oroszországgal fűződő kapcsolataira vonatkozó európai elvárásoknak, miközben kevesebb mint egy hónappal az április 3-án sorra kerülő választások előtt nem csorbíthatja saját jó hírét a választók körében, akik között nagy számúban vannak ruszofilek. Az utóbbira utalnak az Oroszországot támogató megmozdulások, mint amilyen a március 4-én tartottak a hatóságok nyilvánvaló beleegyezésével.

Az eddigi tapasztalatok alapján nem valószínű, hogy a jelenlegi belgrádi rezsim ellenáll a nyugati nyomásnak, ha valóban lesz ilyen nyomás. Azt nem tudhatjuk, hogy az elutasításnak milyen következményei lehetnek, abban viszont biztosak lehetünk, hogy Szerbia álláspontjától függetlenül emelkednek az energiaárak. Nemcsak Szerbia, hanem az egész Európa attól retteg, hogy megszűnik az orosz gáz beáramlása, ami az árak emelkedését vonja maga után minden és bármi esetében.

Itt felvetődik a kérdés, hogy Szerbia tud-e olyan sziget maradni Európa közepén, amely továbbra is kiváltságos kapcsolatokat ápol Moszkvával, miközben a kontinens többi része Amerikától vagy annak arab szövetségeseitől lesz kénytelen energiát vásárolni.

Miközben a háború még tart, már mindenki a várható következményeket latolgatja. A jelekből ítélve arra lehet következtetni, hogy a háború márciusban befejeződik, a szerbiai helyzet pedig április 4-én reggel némileg tisztul, amikor a választások véget érnek. Addig viszont elkerülhetetlenül növekszik az áldozatok és a menekültek száma.