Lehetne még rosszabb is, de ez már tényleg a leg…

(Ljubiša Ristić az Atelje élén)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A nem oly rég alapított, nálunk itt még viszonylag újnak számító belgrádi RADAR független politikai-társadalmi hetilap egyik július végi, sajnos elavultnak aligha mondható cikke szerint, amelynek szerzője Suzana Sudar újságírónő, a már rég nyugalmazott rendező, Ljubiša Ristić lett a belgrádi Svetogorska utcában található közkedvelt színház, az ATELJE 212 vezetője.

Pontosan: annak a megbízott igazgatója. Ezzel kapcsolatban a szerb kulturális élet eminens szereplői közül többen is epésen megjegyzik: uralmon lévő kormányuk még a halottakat is kinevezné, hiszen ők hallgatnak, nem tiltakoznak. (Durvábban: szemernyit se pofáznak…)

Valaki pedig azt teszi még ehhez hozzá: ne érjen meglepetésként bennünket, ha hamarosan meg Branko Kockica ül bele a Jugoszláv Drámai Színház igazgatói székébe. (Branko Kockica egy gyermekeknek szóló múltbéli, naftalinban őrzött tévéműsor mára már fiatalnak ugyancsak aligha mondható műsorvezető sztárfigurája volt anno.)

Ez, ami történik ma, sajnos már nem is számít újdonságnak – írja a továbbiakban cikkszerző –, már régebbről ez a mi szomorú valóságunk Szerbiában.

Írja azzal kapcsolatban, amiről szó van: hogy a legutóbbi belgrádi városi közgyűlésen az amúgy régtől fogva, csak éppen túl régtől fogva ismert és elismert rendezőt nevezték ki az Atelje élére.

Kapcsolódó cikk

A Fehér Sasok berepültek a Nemzeti Színházba

Írja még, hogy minden jel erre mutatott már attól a pillanattól kezdve, hogy Ljubiša tanítványát, Filip Gajićot nevezték ki a BITEF igazgatójává. Ristić ezután újraindította a Shakespeare-fesztivált, és a „2.0” nevet adta neki, ami siheder viccnek talán jó, de amúgy… Lehet, hogy ő egyébként komolyan gondolta, büszkén vállalva a „Ćacit”.

Miért van szüksége az Ateljének Ristićre, ráadásul épp a rendező nyolcvanadik életévében? – hangzik in concreto a kérdés, és mindjárt olvasható a válasz is: talán azért, mert nincs megfelelő szakemberállományuk, a választások pedig közelednek.

TIHOMIR STANIĆ színész mindezzel kapcsolatban így nyilatkozott a Radarnak:

– Nem is tudom, mit mondjak, azon kívül, hogy a hatalmon lévők teljesen megőrültek, fogalmuk sincs, mit csinálnak. Ez is csak azt bizonyítja, hogy elvesztették kapcsolatukat a valósággal. Fél évszázaddal ezelőtt ez még jó hír lehetett volna, Ljubiša Ristić azonban ma már idős ember, és így aztán igazán nincs rendjén a kinevezése. Egyenest szégyenletes. Rendkívül fontos alkotó volt, tény, emlékszem a grandiózus előadásaira, de az már mind: csak volt. Annyi volt, ennyi lett.

Stanić szerint Ristić egyébként hosszú évek óta furcsán viselkedik, személy szerint nem is szeretném minősíteni. Már az is elég baj, hogy túlontúl idős, de az már tényleg tragikus, ahogy a hatalom vonzásában domborít. Remélem, hamarosan választások lesznek, és a kormány minden döntése érvénytelenné válik (Forrás: Radar)

A sokak által nyíltan „vén törleszkedőnek” tekintett Ljubiša Ristić ugyanakkor nem hajlandó tudomást venni az életkoráról, és úgy véli, a megfelelő helyen van (természetesen megfelelő időben). Ahogy elmondta, gondoskodik arról, hogy a színházak és a főiskolák ne zárjanak be.

– Szellemileg fiatalabb vagyok mindenkinél, aki emiatt aggódik – mondja és vallja. – Majd beszélünk róla, ha eljön az ideje. Most nyár van, mindenki szabadságon, nincs semmi. Az Atelje 212-t ugyanakkor meg kell őrizni, fontos helyről van szó. Lassan majd annak is eljön az ideje, hogy elmeséljem az egész történetet. Töviről-hegyire, elejétől a végéig.

(Például azt is, hogy konkrétan mit kellene csinálni? – vetődik fel bennünk.)

Az ellenzék részéről tehát úgy summázódik a rázós kérdés, hogy a kormány asztalánál ülőknek rendre elment az a kis sütnivalójuk is. Fogalmuk sincs, mi okosat tehetnének. Ez is csak azt bizonyítja, hogy teljesen elvesztették kontaktusukat a realitással. Ötven évvel ezelőtt még jó hír lett volna a fenti, tényleg, a mai napra azonban már totál az ellenkezőjébe fordult a dolog. – Meglátjuk… /?/ Ősszel a folytatást.

RÖVID EMLÉKEZTETŐ: Lj. R. 1947-ben született Pristinában. A belgrádi Színművészeti Akadémián végzett Hugo Klein és Vjekoslav Afrić osztályában. Diplomamunkája Georges Feydeau Bolha a fülbe c. darabjának színpadra állítása volt, egyben ez lett a Jugoszláv Drámai Színház leghosszabb ideje műsoron lévő előadása. A hetvenes évek vége felé (1977) Nada Kokotovictyal és több más kimagasló jugoszláv színházi szakemberrel, hírességgel megalapította a KPGT ősváltozatát. Azt a Jugoszláviában legendássá vált avantgárd, intézményen kívüli színházi társulást és kulturális központot, amelynek szülővárosa is Belgrád volt, azonban legjelentősebb előadásait rendezőnk Szabadkán hozta létre.

Ljubiša Ristić továbbra is vezethetné azt a színházat, amelyet maga alapított, ám Milena Dragićević Šešić szerb kultúrakutató, egyetemi professzor és kulturális politikai szakértő szerint ott nem bizonyult különösebben sikeres, még kevésbé újító igazgatónak. Ristić ezért átadta a KPGT-t a városnak, amikor már nem tudta tovább működtetni. A színház 2021 óta városi kulturális intézménye volt. A hatóságok közben eladták a Régi Cukorgyárat és Ristić KPGT-jét egy befektetőnek, a veterán rendező pedig ajándékba kapta az Atelje 212 irányítását a „vezér” kívánságainak megfelelően (Forrás: Danas)

1985 őszén ugyanis ott elindította azt a „Nagy Kulturális Bummot”, amely a vajdasági és a jugoszláv színháztörténet egyik legizgalmasabb, azzal együtt legvitatottabb és leginkább megosztó korszaka volt. A szűk évtizednyi időszak radikálisan átformálta Szabadka kulturális életét. Úgy, hogy amíg az avantgárd művészet szempontjából egy virágzó, nemzetközi hírű korszakot eredményezett, addig a helyi magyar közösség számára súlyos törést jelentett.

Ljubiša Ristić összes rendezését, színházirányítását itt reménytelen dolog lenne mind felemlíteni és megvitatni. Tény, hogy a politikával örökké szoros összefüggésben munkálkodó direktor úr a délszláv kulturális élet egyik legellentmondásosabb alakja volt és maradt öreg korára is.

Kapcsolódó cikk

Elmecirkusz – nem félünk a farkastól?

Karrierje hibátlan példája annak, hogyan fonódott össze a művészi avantgárd a legkeményebb politikai hatalommal az egykori Jugoszláviában, ahogy később magában Szerbiában is. (Lásd pl. a Slobodan Milošević felesége, Mira Marković alapította Jugoslovenska Levica, azaz a JUL elnevezésű újbaloldali párt és Lj. R. kapcsolatát; ama „pártét”, amely a szerb elnök korrupt hatalmi gépezetének egyik fontos csavarjaként működött, szoros összefüggésben a titkosszolgálatokkal meg a háborús nyerészkedésekkel.)

P.S. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról – bármiféle elmélet létezik is róla –, hogy a szabadkai színházi életben és munkában a ’80-as években ő szorított helyet az újvidéki Új Symposion folyóirat tartományi komcsi-hatalmilag eltávolított szerkesztőségéből pl. a munka nélkül maradt, „főbűnös” Sziveri Jánosnak. Meg például a palicsi Shakespeare-feszten és azon kívül e sorok írójának. Persze itt akár shakespeare-i értelemben is elkezdhetünk a hatalom szétszakadásáról beszélni, azonban most egyelőre és inkább: BEREKESZTJÜK SZAVUNKAT. (Függöny! /Taps vagy van, vagy nincs, vagy sincs/.)

English Summary

The return of veteran Serbian theatre director Ljubiša Ristić to a prominent position in Belgrade’s cultural scene has reopened a much broader debate about the relationship between art, political power, public institutions and real-estate interests in Serbia. Ristić, once one of the most influential and controversial figures of Yugoslav theatre, has been entrusted with the management of another city-run theatre, despite criticism surrounding both his recent record and the political circumstances of his appointment.

Cultural policy expert Milena Dragićević Šešić points to a striking contradiction. Ristić founded the KPGT Theatre and later transferred it to the City of Belgrade when he was no longer able to manage it himself. Yet when the Stara šećerana complex was privatized — a transaction involving 18 properties, including the building housing KPGT — Ristić did not emerge as a prominent public opponent of the sale or campaign visibly against the investor-led privatization of the theatre he had created.

The result is a peculiar reversal: the theatre most closely associated with Ristić became part of a real-estate transaction, while Ristić himself was subsequently given another municipal theatre to manage. Dragićević Šešić also questions whether his historical artistic reputation alone can justify such an appointment today. Ristić undoubtedly directed important productions, but his most celebrated theatrical achievements belong largely to an era some half a century ago.

His career, however, also provides an almost textbook example of the complicated relationship between artistic avant-garde and political power in former Yugoslavia and later Serbia. Ristić’s trajectory eventually intersected with the Yugoslav Left (JUL), the party founded by Mirjana “Mira” Marković, the wife of Slobodan Milošević. JUL became an important component of the Milošević-era power structure, which was widely associated with patronage networks, corruption and links between politics, security structures and wartime profiteering.

Yet reducing Ristić simply to a cultural representative of political power would also distort the historical record. During the 1980s, when he was a major force in Subotica’s theatrical life, he provided space and opportunities for artists and intellectuals who had themselves fallen victim to communist political intervention. Among them was Hungarian poet János Sziveri, who lost his position after the editorial team of the Novi Sad-based Új Symposion literary magazine was removed under political pressure. Others who found a place within this theatrical environment likewise benefited from Ristić’s willingness to accommodate figures who had become inconvenient to the establishment.

That contradiction may be the most revealing aspect of Ristić’s story. At one moment he could provide refuge for artists pushed aside by political authority; at another, his own career became closely entangled with some of the most controversial structures of political power in Serbia. In almost Shakespearean terms, patronage, rebellion, loyalty and power repeatedly change places.

The controversy surrounding his latest appointment is therefore about considerably more than one director or one theatre. It raises questions about who controls Belgrade’s cultural institutions, how their directors are selected, why valuable cultural properties can disappear into commercial redevelopment projects, and why personalities associated with earlier political and cultural eras repeatedly return to positions of influence.

Ristić consequently remains difficult to fit into a simple category of hero, victim, collaborator or avant-garde rebel. His biography contains elements of all these roles. Perhaps that is precisely why his return has provoked such a strong reaction: it forces Serbian cultural life to confront not only the survival of old networks, but also the uncomfortable ambiguities of its own history.

And at that point, borrowing the theatrical language of the original commentary, perhaps the most appropriate conclusion is simply: curtain. Whether there is applause or not is another matter.

English Keywords

Ljubiša Ristić, Serbian theatre, Yugoslav theatre, Belgrade culture, KPGT Theatre, Stara šećerana, Milena Dragićević Šešić, cultural politics, Serbian cultural policy, art and politics, Slobodan Milošević, Mira Marković, Yugoslav Left, JUL, János Sziveri, Új Symposion, Subotica theatre, political patronage, theatre and power, Serbia