Megszálltság és megszállottság (FEST ’26)

Usztasa múlt, bojkott és életműdíj: Lordan Zafranović újabb aligátort engedett a balkáni mocsárba

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Ugyanazon történetben adva van három, nem túl vékony pénztárcájú dubrovniki fiatalember: a horvát Niko, az olasz Toni és a zsidó Miho. Ők hárman kitűnő barátok. Ott valahol, közvetlenül a II. világégés előtti időkben, időben, amikor is vívással, zenehallgatással és különféle karneváli szórakozásokkal múlatják a múlandót. Nem mellékesen Toni szerelmi kapcsolatban áll Niko húgával, s úgy tűnik, sorsuk alakulásába nem szólhat bele semmi, amikor is megérkezik a háború, hogy minden megváltozzon.

A fasiszta megszállás teljesen átszab mindent: Toni behódol a náci ideológiának, Niko beáll a partizánok közé, míg Miho szökéssel próbálja menteni azt az egy darab árva életét. Messze száll hát a boldogság amúgy is kissé kusza tollú madara, a laza, majdnem komikus hangnem helyébe a tragikus lép – abban a Megszállás 26 képben (Okupacija u 26 slika) címet viselő filmben, amelyet a horvát LORDAN ZAFRANOVIĆ rendezett még a távoli 1978-ban.

Alkotása messze nem maradt visszhangtalan az akkor még nagyon is létező, sok összetevős Jugoszláviában. Az a fajta nyers, expresszív naturalizmus, amellyel Zafranović mintegy odavarázsolta az usztasa terror kegyetlenségeit a filmvászonra, szinte mindenki idegeit felborzolta. Régi sebeket tépett fel, amelyek igazából rendesen be sem nőttek soha. – Főszerepben egymás torkának ugorhatott ismét a szerb és a horvát fél, hogy a többi se csak úgy, békésen statisztáljon. Nagy kalamajka lett belőle.

Hogy mennyire lehet hasznos, milyen fokig az ilyesmi, arra most nem térnénk ki. A művészet autonóm dolog. Ha sok pénztől függ is, a filmrendező ugyancsak szuverén figura, se anyagiakat, se szellemieket nem szabadna a valóság eltaknyolására fordítani, fordítania, ám néha megfontolandó ama kendőzetlen igazság megmutatása. Olyan fokig leplezetlen, a saját kegyetlen vízióinkban való totál-brutál feltárása, amilyenre épült az a szóban forgó Okkupáció.

– Már csak azért se, mert biztosak lehetünk benne, ellenfelünk (legyen az amúgy akár a honfitársunk) ugyanezt a dolgot, mérget vehetünk rá, egészen másképp látja. Saját meztelen igazát vetíti, mintegy „projektálja” rá.

Inkább és jobbára.

A film a második világháborús usztasa rémtettekről szól. Tehát súlyos témát vet fel, ami új lendületet adhat a nemzeti gyűlölködésnek a A film a második világháborús usztasa rémtettekről szól. Tehát súlyos témát vet fel, ami új lendületet adhat a nemzeti gyűlölködésnek a Balkánon, különösen a jelenlegi politikai pillanatban. Hiába teszi fel a kezét Zafranović, az ő felelőssége is tetten érhető (Forrás: X platform, Radio Beograd 2)

Mármost mindezt azért vetettük így, sebtében és úgyszint’ felettébb vitathatóan ide, mert Zafranovićnak – sok év után – sikerült ismét jól felkavarnia az állónak éppenséggel amúgy sem mondható, könnyen háborúba, vagy legalábbis háborúskodásba, minimum viszálykodásba torkolló vizet.

Az évente megrendezésre kerülő belgrádi nemzetközi filmfesztivál háza táján különben nélküle is áll a bál, akárcsak a színházi seregszemle, a BITEF esetében. Sokan úgy vélik, a FEST-re ugyancsak teljes egészében rátenyerelt a hatalom, benyomta oda a saját embereit, ezért mindenképp kellene egy hasonló, ám független valami. Addig is egyetlen fegyver a BOJKOTT!

A rendező, aki úgy véli, hogy 1991 óta Horvátországban az usztasák uralkodtak el, ami egybevág a jelenlegi szerbiai narratívával

Ezen a téren – mutatja a helyzet bonyolultságát – sok neves szerb és horvát, zömmel ellenzéki filmes ember hibátlanul, különösebb nehézség nélkül egyetért. A maga módján sajátos paradoxont jelent ez, azonban így van. Eredményeként a dolognak olyan rendezői nagyságok, kollégák, barátok és felebarátok szólították fel nyíltan Zafranovićot, hogy vonja vissza alkotását a belgrádi rendezvényről, amilyen pl. Goran Marković, többek közt a Tito és én, vagy Srđan Dragojević, a Szép falvak szépen égnek c. film atyja-teremtője. – Zafranović azonban nem hallgatott rájuk, a fesztivál folyó hónapunk második napján – művével együtt ünnepélyes fanfárszóra – elkezdődött, hogy 11-én vasárnap este díjkiosztással érjen véget.

Okvetlenül megjegyzendő, hogy L. Z. szóban forgó eseménysor keretében ÉLETMŰDÍJAT vehet át. A latban nagyot nyomó alkotásai között természetesen e legújabbal, az ARANYMETSZÉS 42 – KOZARA GYERMEKEI című filmdrámával, amelyet szóban forgó 53. FEST-en vetítettek le első alkalommal az egykor közös fővárosban. Itt rukkolt elő a horvát rendező azzal az újabb „feketemozival”, amelyet a második világháborús jasenovaci haláltábor gyermekáldozatainak szentelt, és amelynek leforgatására állítólag – megszállottságnak is nevezhető emberfeletti kitartással – oly nagyon sokáig várt. (Utóbbit egyébként nem nehéz elképzelni.)

Anica Dobra mint a gyerekmentő Diana Budisavljevic vöröskeresztes ápolónő (Forrás: Screenshot)

Röviden a filmbeli cselekmény történelmi hátteréről annyit, hogy a néhai Jugoszlávia területén folyó második világháborús véres harcok egyik legborzasztóbb színtere volt szerb területen a Kozara hegység. Ott vetették meg lábukat Tito partizánjai, ám minden hiábavalónak bizonyult. Joja, a géppuskás legenda és társai nem tudták végleg visszaverni a rohamozó fasisztákat.

Több partizánfilm is készült erről régebben, azonban nem ez itt a lényeg. A Kozara gyermekei azokról a zömmel szerb gyerekekről szól, akiket a nácik, főleg horvát usztasák a Kozara-környéki tisztogatások alkalmával ejtettek foglyul, majd hurcoltak a már említett horvát táborba. Ahol mi más várhatott rájuk, mint a halál.

Nagyon rossz marketingfogás, hogy a kozarai szerb gyerekekről szóló filmet egy olyan fotóval igyekeznek népszerűsíteni, amely az egyiptomi El Shattba telepített horvát gyerekeket ábrázolja. Beszámolók szerint a szerbiai és boszniai szerb finanszírozásban készült filmben a képen látható Rene Bitorajac alakítja Vjekoslav Maks Luburićot, aki a második világháború idején működő horvát usztasa mozgalom egyik vezetője, a Független Horvát Állam (NDH) koncentrációs táborainak irányítója volt

Jó részüknek, mintegy tizenvalahány ezrüknek azonban sikerül megmenekülni. Ugyanis ebben a rémtörténetben felbukkan egy – akárha a jóságos ég küldte volna – figura, hogy kimenekítse őket a halál torkából. Egy a valóságban is létezett, egyébként osztrák származású vöröskeresztes ápolónő, bizonyos Diana Budisavljević. (Tito feleségének, Jovankának a családneve…) Diana nem csupán kiötli az akció mikéntjét, hanem aktívan részt is vesz benne.

Kapcsolódó cikk

El Shatt: Jugoszláv falanszter az egyiptomi sivatag kellős közepén

A dolog lényege, hogy magasabb hatalmi pozíciókban is fellelhető ismerőseit mozgósítva, esetenként írott formában kiadott parancsokat hamisítva, mintegy csoportos átvezényléssel elviszi őket, azokat a szegény kis foglyokat Jasenovactól messze, ahol ők a jobb érzésű nép körében befogadókra lelhetnek. – Itt sem célunk tovább mesélni a filmet, mert mesélhetnénk is sokáig azt, amit most végtelenül leegyszerűsítettünk. Maradjunk ennyiben.

(STOP! FOGYÓBAN A TEKERCS. VÁGÁS/BEFEJEZÉS.)

A vasárnap este lezajlott, a megnyitóhoz hasonlóan ünnepélyes fesztiválzáráson kihirdetettek szerint amúgy az idei Belgrádi Győztes nem más, mint a spanyol Huan Pablo Salat: VÖRÖS HANGÁR c. alkotása. A legjobb európai mozi pálmáját a CSENDES MÉHÉSZ című svéd film vitte el Magnus Carlsson rendezésében. A legjobb szerb filmért járó elismerést – másképp „nagyszerb díjat” – pedig ugyan ki kapta? A Milutin Čolićról elnevezett díjat Lordan Zafranović érdemelte ki fent bogozgatott filmjéért.