Tatárszombat, Rimavasárnap & Csorba-tó (képes úti-firka)

A magyar Faust nyomában, a Tátra egyetlen éjszaka alatt született

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Egyszer rég, réges-rég – így szól a legenda – a kutyafejű tatár arra a síkságra is eljutott, ahol ma a Tátra áll. Azon a területen aztán véres csatározásokra került sor a könyörtelen hódítók és az otthonaikat védők között, amely összecsapások összesítésében utóbbiak kezdtek rosszabbul állni. Dzsingisz kán katonái ugyanis lendületben voltak; jó formában az óriástrupp, nem lehetett elképzelni sem, ki bír velük. Kezdett szörnyen kinézni a dolog.

Ekkor valakinek a honi vezérek közül – utolsó kétségbeesésükben, kétségbeesésében – eszébe jutott földöntúli hatalmak segítségét kérni. Ennek érdekében egy kis sebtében megalakított küldöttség nyomban felkeresett egy híres öreg vajákost, de nem ám poroszkálva! Odavágtatva, galoppon alább nem adva: egy igazi varázslóhoz, aki ott élt valamelyik falu szélén, majd rontásért könyörgött neki a veszett kutyaugatásban.

Az egész hódító hadsereget sújtóért, mire a vénember csak vakarászta a fejét, húzgálta a fülét, valahová a távolba meredt. Utána az égre pislantott, majd érthetetlen szavakat kezdett mormolni a szélbe. Időnként elhallgatott, fülelt, hogy végül azt a tanácsot adja: mindenáron bírják ki hajnalig, amikor is majd meglátják…

Úgy is lett. Azon az éjjelen egy titokzatos üstökös szelte át az eget felettük, valamiféle furcsa fényt vonszolt maga után, mint valami dunyhát, és az a fény a sötétben váratlanul a tatár tábor fejére hullt. Korabeli szemtanúk szerint annak ellenére, hogy fény volt az a valami, nem lehetett látni pontosan, mi történik. Csak holmi iszonyatos lármát, ordítozást, velőtrázó sikolyokat lehetett hallani onnan a nagy kavargásban, hogy napfelkeltére tovább ott egy szál kutyafejűt se lehessen tapasztalni.

Soha, de soha többé.

Nem.

Úton a mesék nyomában (Fotó: LAFFERTON & BAB)

A szemlélők döbbenetére az egész síkság eltűnt. Köddé vált, köddé alakult. Egy óriási, csúcsaival a felhőkbe nyúló komor hegység állt ott a helyében, eget karmolászó félelmetes sziklatömbjeivel, amelyek mintegy magukba szippantották, sziklatestükbe építették az egész elvetemült, q-rva pogány tatár hordát, hogy annak írmagja-hírmagja se maradjon. – Aztán hát így volt ez, nem másképp.

ÁMEN.

(Aki nem hiszi, járjon utána…)

– Úgy tudni – mi sem tudjuk másként –, így kapta a tatárok nyomán híres nevét a Tátra.

A Hegy a titokzatos üstökös becsapódása után (Fotó: LAFFERTON & BAB)

Elsősorban a Magas-Tátra. Utána lehet járni, tényleg. Ugyanis a mi mélyen tisztelt IV. Béla királyunk okleveleiben többek közt ott van ennek bizonyítékául a TATUR elnevezés, amely az ünneprontó szlovák testvérek szerint tkp. TITRI, s meredek sziklát jelentő ős v. ószláv kifejezés.

Ahhoz meg már végképp nincs mit hozzáfűznünk, ami önmagukat tudósoknak képzelő, kóros fantáziátlansággal megvert embertársainktól származik, és valamiféle paleozoikumi magmás tevékenységről hadovál. Al(pes)i hegységképződésről meg jégkorszaki gleccserekről. – Kész katasztrófa. Totál fiaskó. A képzelet lesújtó abszenciája, hogy kínosan hosszú időre leessen az ember álla.

– Hogy néz ki, hát így néz ki: szomorú egy dolog.

Más, de nem egészen: az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában, az Úr 2019. évében Penovác Endre illusztrációival megjelent, Magyarfauszt című vaskos prózakötetben olvasható az egyik főszereplőről, hogy róla gyakran mesélik, bizony látták. Legsűrűbben Debrecenben tűnik fel, de találkoztak már vele Szegeden is, Sopronban, Miskolcon, Baján, Békéscsabán, Ózdon, Ondódon, Keszthelyen, egy ízben tán Kelebián is.

Bolygó egy lélek.

Úgy tudni, Budapesten ugyancsak gyakori vendég. Egyesek szerint olyankor a budai Bimbó utca elején rögtön balra található libazöld paneltömbben húzódik meg, azonban erre persze nincs megdönthetetlen bizonyíték. Mindössze pár csipkés káposztafoszlány a lépcsőházban, annyi utalna arra, hogy ott kotyvasztaná titkos varázsitalait, gyógyleveseit a maga rejtett laborjában.

Egyik postaládán, egyik elszórt levélen, drámai mozdulattal elhajított befizetési felszólításon sincs hasonló név, neki tulajdonítható álnév. Persze, attól még ő valahol ott lehet. Ott bújhat meg, hogy leginkább úgy éjfél előtt tűnjön fel valamelyik kihalt utcán. Amikor a Hold elé felhők tolulnak, a harangok pedig kondulni készülnek. – Persze, csakis dr. HATVANI ISTVÁN professzor urunkról lehet szó. Akiről az a hiedelem terjedt el, akárcsak egykor a goethei Faust prototípusáról, hogy rég lepaktált az ördöggel, azóta képtelen meghalni.

Az öreg túrázó (a nagy mesemondó) és a tó, amelyről majd később hall az olvasó. Vajon mit látott a kukkerrel a ködön innen és a ködön túl a szerző? (Fotó: LAFFERTON & BAB)

Aztán meg hogyan is állunk a halállal? Fene (vagyis ördög) tudná pontosan megmondani, megint csak, viszont kész tény, hogy Hatvani tanár úr nem Debrecenben, hanem Rimaszombaton született. Pontosan 1718. nov. 21-én. Rimán, ami szlovákul Rimavská Sobota, németül pedig Gross-Steffelsdorf, és olyan 150 kilométerre van a Tátra aljától, falu szélétől. Stara Lesnától, azaz Felsőerdőfalvától, ahol kis csapatával e sorok írója a legtöbb időt töltötte.

– Azzal a szombati napjával együtt, amikor első ízben találkozott a Tátra keletkezésének dzsingiszkános verziójával. (!)

Nem mellékesen Hatvaniról tudni lehet, hogy a tizennyolcadik századi magyar művelődéstörténet kimagasló alakja. A debreceni kollégium messze földön híres polihisztor tanára, fizikus, orvos, csillagász és lelkész. Nem utolsósorban a MI AZ OKA ANNAK, HOGY A HALLGATÓSÁG GYAKRAN SZUNYÓKÁL A TEMPLOMBAN? c. híres elaborátum szerzője. Tiszteletére a rimaszombati cserkészek emléktáblát állítottak azon a házon a város központjában, amely ház az a ház helyén áll, melyben anno a legendás doktor úr született.

Ördögtől való Hatvani prof emlékére a cserkészek (Fotó: LAFFERTON & BAB)

A táblát megnéztük. Megörökítettük, miközben lágy vasárnapi orgonaszó ömlött ki a centrum terére az egykor Keresztelő Szent János tiszteletére épült katolikus templomból. (Ahol odabenn éppen szlovákul énekeltek.)

Ha pusztán a mesevilág felől közelítünk egy harmadik helyhez, a híres Csorba-tóhoz – amely tárgyilagosan nézve olyan 25-km-re van Stara Lesnától –, okvetlenül meg kell említeni, hogy a tátrai tavak és vízesések máig tele vannak jóságos tündérekkel, daliás hercegekkel, ahogy ronda, pikkelyes-szőrös, pszichopata vízi manókkal is.

Többségük roppant veszélyes a véletlenül netán arra vetődő magányos nőkre nézve. Az abúzus szinte elkerülhetetlennek látszik. Ilyen veszélyes hely pl. a Kriván alatti Zöld-tó, míg a Csorba-tó sokkal békésebbnek tűnik.

A szerelmes elragadtatás konkrét helye (Fotó: LAFFERTON & BAB)

Róla azt mesélik, hogy hol volt, hol nem volt, egyszer egy szépleány elaludt a tó partján. Észrevette azt a víz mélyén lakó daliás herceg – meghallotta volna a kis csilingelő szoprán horkolást? –, majd tüstént felnyalábolta és magával vitte a mélyben fekvő pazar palotájába.

Odalenn a leány tündérré változott, a herceg felesége lett örömében, hogy nem a tatár ragadta el. És máig élnek boldogan, mert esetükben a halál hatalma fenn nem maradt. (Vagy valami ilyesmi. /Lásd Dylan Thomas angol költő megfelelő versét!/)