El Shatt: Jugoszláv falanszter az egyiptomi sivatag kellős közepén

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A második világháború idején, 1944 és 1946 között mintegy 30 000 dalmát menekült élt a sivatagi El Shattban, a brit hadsereg Sínai-félszigeten található egykori táborában. Az ott élők hazájuktól távol, ebben a táborban vázolták fel egy jugoszláv szocialista utópia körvonalait. Ivan Ramljak horvát dokumentumfilm-rendező ezt a történetet dolgozta fel a „El Shatt – nacrt za utopiju” (El Shatt – egy utópia tervezete) című filmjében, amelyet a Rab Filmfesztiválon (RAFF) mutattak be.

Hogyan kerültek a dalmátok Egyiptomba?

A történet 1943 nyarán kezdődött, amikor Olaszország kapitulációja után számos dalmát csatlakozott a partizán hadsereghez. Ezt követően néhány hónapig viszonylagos nyugalom honolt, de a partizánok attól tartottak, hogy a náci Németország inváziót indít.

Ezért úgy döntöttek, hogy a frontvonalon kívül maradó lakosságot, különösen a nőket, gyermekeket és időseket biztonságba helyezik. Összesen mintegy 40 000 embert evakuáltak.

A menekültek egy része, mintegy 10 000 fő, az Adriai-tenger Vis szigetére került, ahol akkoriban a partizánok főhadiszállása volt, és amely elsősorban a brit erők bázisául szolgált.

A leginkább sebezhető népességet Olaszországba szállították, Bariba és Tarantóba. A maradék 30 000 embert viszont, mivel Olaszországban nem volt elegendő logisztikai kapacitás, 1943 decemberében Egyiptomba, a Sínai-félszigeten található El Shatt táborba irányították.

De miért pont El Shatt? A választás nem volt véletlen, egy évvel korábban ugyanis az Egyesült Királyság az el-alameini csata során legyőzte a tengelyhatalmak erőit, a Szuezi-csatorna közelében található El Shatt tábor pedig rendelkezett a szükséges infrastruktúrával a menekültek fogadására.

Winston Churchill brit miniszterelnök eközben elismerte a partizánokat, mint a náci Németország elleni szövetséges ellenállási mozgalmat, bár továbbra is bizalmatlanul tekintett a térségre a jugoszláv kommunisták és a royalisták közötti folyamatos rivalizálás miatt, és akkor szépen fogalmaztunk.

Josip Broz Tito, a jugoszláv partizánok vezetője, ugyanakkor meg akarta mutatni a nyugati hatalmaknak, hogy lehetséges egy emberközpontú kommunista társadalom létrehozása, és El Shatt ennek az előképévé vált.

A tábor lakói a szocialista eszméket követve szervezték meg az életüket, amely az egyenlőség és a szolidaritás elvei alapján működött.

A sivatagi éghajlat rendkívül zord volt, de a lakók igyekeztek elviselhetővé tenni a mindennapokat: megküzdöttek a nappali forrósággal és az éjszakai dermesztő hideggel, valamint a súlyos bélrendszeri betegségekkel, amelyek komoly veszteségeket okoztak nekik.

Balett a homokban (Forrás: Screenshot, YouTube)

Minden család katonai sátrakban élt, és iskolákat, műhelyeket, újságokat hoztak létre. A szabadidőben futballoztak, színházi előadásokat tartottak, és balettet táncoltak.

Az interjúk során megkérdezettek 99%-a, akik akkoriban gyerekek voltak El Shattban, pozitív emlékeket őriztek erről az időszakról, bár ezek az emlékek néha a képzelet szüleményei.

Nehézségek és boldogság a sivatagban

A „El Shatt – nacrt za utopiju” című filmben bemutatott fekete-fehér fényképek egyszerre tükrözik a nehézségeket és a boldogságot, amelyet a tábor lakói megtapasztaltak.

Ivan Ramljak, horvát rendező (Forrás: Internet, feldolgozás: BALK)

Ivan Ramljak egy interjúban elmagyarázta, hogy ezek a menekültek, akik többségében szegény és írástudatlan katolikus dalmátok voltak, vonzónak találták a szocializmus ígéreteit, különösen az oktatás és a nők emancipációja terén, akiket a férfiakkal egyenrangúként kezeltek.

A táborban működő műhelyek és iskolák új lehetőségeket nyitottak meg számukra. Egy fiatal festő például a táborban fedezte fel a maga tehetségét a rajzműhelyeknek köszönhetően, míg a zenéhez értők a táborban működő vegyes kórusban bontakoztathatták ki képességeiket, Josip Hatze zeneszerzőnek és karmesternek köszönhetően.

A vallásszabadság szintén biztosított volt El Shattban, ahol az egyház és a partizánok olyannyira együttműködtek, hogy a tábor utolsó vezetője egy katolikus pap volt, ami jól mutatja a vallási tolerancia jelenlétét a közösségben.

A filmben látható fényképek többsége Ljubomir Garbin, egy split-i származású fényképész munkája, akit a partizánok küldtek El Shattba, hogy dokumentálja a tábor életét.

A jelek szerint a táborban a férfiak számára kötelező viselet volt a vöröscsillagos partizánsapka, az úgynevezett „titovka” (Forrás: Screenshot, YouTube)

Garbin a táborban fényképész műhelyt alapított, ahol a menekültek maguk készítettek fényképeket a temetőben, a hozzátartozóik sírjánál. További fényképek származnak a washingtoni Kongresszusi Könyvtárból, valamint magánalbumokból.

Néhány menekült magával hozta a fényképezőgépét, és családi fotókat készített a sátrak előtt. Azonban ezek a gyűjtemények szétszóródtak, egyes darabjaikat például a jasenovaci emlékmúzeumban őrzik.

Visszatérés Jugoszláviába

Az El Shatt-i menekültek visszatérése Jugoszláviába lassú folyamat volt, amely 1944 és 1946 között öt-hat szakaszban zajlott. A háború a végéhez közeledett, de a hajókat rekvirálták, és nem volt elég jármű a menekültek hazaszállításához. Ráadásul nem ez volt az elsődleges prioritás az Egyesült Királyság számára.

Helena Klakočar képregénye (Forrás: Internet)

Churchill például ellenezte a menekültek visszatérését Jugoszláviába az 1945-ös novemberi választások előtt, mivel attól tartott, hogy a menekültek többsége kommunista szavazó lesz. És igaza volt: Ramljak találkozott mintegy harminc El Shatt-i túlélővel, köztük egy 102 éves személlyel is, és mindannyian lelkes kommunisták voltak.

Az El Shatt története mintegy harminc éve azonban a polcra került. Egész egyszerűen azért, mert ez egy jugoszláv szocialista történet az egységről és a szolidaritásról, egy pozitív tanúságtétel, amelyet a nacionalisták a történelem szemétdombjára szeretnének dobni.

Mostanában azonban újraéledt az érdeklődés El Shatt iránt: Branko Radonić könyvet írt „El Shatt – Dalmatinci u pustinji” (Dalmátok a sivatagban) címmel, Helena Klakočar egy grafikus képregényt készített El Shatt – Fragmenti (El Shatt – Fragmentumok) címmel, és Vladimir és Kalafat zenés albumot adott ki „El Shatt” címmel.

Ezek az új kezdeményezések fontos szerepet játszanak abban, hogy El Shatt története ne merüljön feledésbe, és tovább éljen a horvát nemzeti emlékezetben, mint a szocialista jugoszláv történelem pozitív tanúsága a Sínai sivatagban, ahol a háború borzalmait túlélve egy falanszter létesült egy jobb és igazságosabb társadalom érdekében, de ma már tudjuk, hogy ez is csak egy utópia maradt.