Brüsszel 15 évre előre bebiztosítaná magát Montenegró esetében?

Brüsszel a következő Orbánt előzné meg, de a montenegrói politikához tizenöt év próbaidő sem ad feltétlenül garanciát

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Montenegró EU-csatlakozása után is biztosítékokat követelne Brüsszel: az Európai Unió olyan szabályokat tervez, amelyekkel megakadályozhatná, hogy az új tagállamok szembeforduljanak az uniós alapértékekkel, vagy vétójogukkal akadályozzák a közös döntéshozatalt.

A tervezett 15 éves próbaidő Montenegrót is érinthetné, amely jelenleg az uniós csatlakozási folyamat egyik legelőrehaladottabb országa. De mi történne, ha a tagság megszerzése után Podgoricában olyan politikai erők kerülnének fölénybe, amelyek másként viszonyulnak Brüsszelhez, Szerbiához vagy Oroszországhoz?

Montenegró EU-csatlakozás: Brüsszel nem kér még egy Orbánt

Marta Kos uniós bővítési biztos a Guardiannek nyilatkozva beszélt azokról a biztosítékokról, amelyekkel az Európai Unió a jövőben megakadályozná, hogy az új tagállamok kormányai aláássák a demokratikus normákat vagy megbénítsák az uniós döntéshozatalt.

A Guardian cikke „retroaktívan” azt a címet viseli, hogy „Nincs többé Orbán Viktor”: az EU 15 éves próbaidőt tervez az új tagállamok számára.

A címből azonnal kiderül, hogy a tervek között szerepel a csatlakozást követő 15 éves próbaidő, amelynek során bizonyos jogsértések esetén a tagállamok szavazati joga vagy uniós forrásokhoz való hozzáférése is korlátozható lenne.

Kapcsolódó cikk

Szólásszabadság vagy szerb propaganda Montenegróban?

A kezdeményezés hátterében ott van a magyar tapasztalat: az Orbán-kormány és az uniós intézmények konfliktusai megmutatták, milyen nehéz fellépni egy olyan tagállammal szemben, amely a közös intézmények részeként rendelkezik a döntéshozatal befolyásolásának lehetőségével.

A tervezett rendszer azonban nem kizárólag Magyarországról szól. Az Európai Unió a következő bővítési hullám előtt szeretné elkerülni, hogy a tagság megszerzése után olyan politikai fordulat történjen, amelyre a jelenlegi szabályok között nehezen tudna reagálni.

Montenegró különösen érdekes eset. Az ország mind a 33 csatlakozási fejezetet megnyitotta, közülük 21-et ideiglenesen le is zárt. A tárgyalások 2026 októberében újabb három fejezet lezárásával haladtak előre. Podgorica célja, hogy 2028-ra elérje az uniós tagságot. De vajon milyen politikai helyzetben csatlakozna az ország?

Mi történne, ha a szerbbarát erők határoznák meg Montenegró politikáját?

Montenegró jelenlegi kormányát Milojko Spajić, az Európa Most Mozgalom (PES) vezetője irányítja. A kormánykoalícióban az uniós integrációt támogató szereplők mellett olyan pártok is helyet kapnak, amelyek nem csak a szerb nemzeti identitást hangsúlyozzák, és egy részük Oroszországgal szemben is finoman szólva megengedőbb álláspontot képvisel.

Andrija Mandić, aki 2007-ben kapta meg a csetnikvajda címet, fehér virágcsokorral fogadta a szerdán Montenegróba látogató Marta Kos bővítési biztost. Az X-en több montenegrói hozzászóló is bírálta Mandićot, hogy saját pártirodájaként kezeli a parlamentet, és Marta Kost is úgy fogadta, mintha a biztos az Új Szerb Demokrácia (Nova srpska demokratija, NSD) vendége lenne, a helyi delegációban ugyanis csak párttársai ültek. Az állítást nem tudjuk ellenőrizni, de nem tartjuk elképzelhetetlennek (Forrás: X platform)

Közéjük tartozik az Új Szerb Demokrácia (NSD), amelynek vezetője, Andrija Mandić, akit a BALK olvasóinak nem kell bemutatni, a montenegrói parlament elnöke. A párt a korábbi Demokratikus Front politikai örökségéhez tartozik, és hagyományosan szorosabb kapcsolatokat támogat Szerbiával.

A másik pedig Milan Knežević, aki nem csak a Szerb Haladó Párt rendezvényein vesz részt, hanem Aleksandar Vučić szüleihez is bejáratos, miközben a montenegrói parlamentben bomlaszt, és már most a 2027-es montenegrói parlamenti választásokra melegít.

A Berane Online Instagram-oldalán július 10-én közzétett felvételen Andrija Mandić, a montenegrói parlament elnöke Marta Kos uniós bővítési biztossal és Johann Sattlerrel, az Európai Unió montenegrói küldöttségének vezetőjével emeli poharát. A hozzászólók sem hagyták szó nélkül a szívélyes jelenetet. „Bravó, ez a politika! Csak előre! Üdvözlet Szerbiából!” – lelkendezett egyikük. Más már a csatlakozási tárgyalások folytatását vélte felfedezni a poharazgatásban: „Marta még egy fejezetet akar nyitni.” Akadt azonban, aki Mandić korábbi politikai szólamaira emlékeztetett: „Hahaha, most már nem ellenségek és megszállók!” (Forrás: Instagram)

A jelenlegi kormány tehát már most is olyan politikai kompromisszumra épül, amelyben az uniós integráció és az egymástól eltérő nemzeti-politikai elképzelések egyszerre vannak jelen.

Mi történne, ha az egyensúly a csatlakozás után felborulna?

A probléma Montenegróban nem feltétlenül egy későbbi politikai fordulattal kezdődne. A szerbbarát pártok már a jelenlegi hatalmi viszonyok között is képesek lehetnek arra, hogy koalíciós pozíciójukat alkupozícióvá alakítsák, és engedményeket kényszerítsenek ki a kormány többi szereplőjéből.

Mi történne, ha ugyanez a politikai mozgástér a csatlakozás után az uniós döntéshozatalban is megjelenne?

Aleksandar Vučić tavaly decemberben a Facebookon köszönte meg Milan Kneževićnek, hogy felutazott Zetából, és részt vett az általa tartott szlaván. A „szlava” a legfontosabb szerb családi ünnep, a képen Knežević a szerb elnök szüleivel látható (Forrás: Facebook, Aleksandar Vučić)

Montenegró teljes jogú tagállamként részt venne a közös döntések meghozatalában, az egyhangúságot igénylő ügyekben pedig lehetősége lenne blokkolni az uniós álláspont kialakítását.

Ha egy kormánykoalíció valamelyik pártja a belpolitikai alkupozícióját uniós ügyekben is érvényesíteni próbálná, a konfliktus már nem csupán Podgorica belügye lenne. Az Oroszországgal szembeni szankciók, a Szerbiához fűződő viszony vagy Koszovó kérdése akár az egész EU döntéshozatalát érintő vitává válhatna.

Éppen ez adhatna értelmet a tervezett 15 éves próbaidőnek Brüsszel szemszögéből. De vajon egy ilyen mechanizmus valóban megakadályozhatná a politikai zsarolást?  Aligha teljesen. A próbaidő legfeljebb növelhetné a politikai következmények kockázatát, de önmagában nem szüntetné meg a vétójogból fakadó alkupozíciót. Ha egy montenegrói kormány az uniós döntéshozatalban blokkolna egy számára fontos ügyet, Brüsszelnek továbbra is különbséget kellene tennie a legitim politikai érdekérvényesítés és a közös szabályok megsértése között.

És mi lenne, ha a DPS térne vissza a hatalomba?

A másik forgatókönyv éppen az ellenkező irányba mutatna. Mi történne, ha a korábban három évtizeden át meghatározó Demokratikus Szocialisták Pártja (DPS) ismét a kormány vezető erejévé válna?

A DPS Milo Đukanović korábbi elnök és miniszterelnök pártja, amely hagyományosan a montenegrói államiság és a nyugati integráció mellett állt ki. Ugyanakkor a párt hosszú kormányzása alatt korrupciós és hatalomkoncentrációs vádak is érték, ezért az uniós orientáció önmagában nem jelentené azt, hogy minden demokratikus és jogállamisági probléma megoldódna.

Kapcsolódó cikk

Félelnöki rendszer és önjáró házelnök Montenegróban?

Tegyük fel, hogy a DPS egy választási győzelem után visszatérne a kormányba, és következetesen támogatná az uniós külpolitikát, valamint a közös döntéshozatalt. Vajon ez automatikusan mentesítené az országot a próbaidő alatti korlátozások lehetősége alól?

A tervezett rendszer logikája szerint nem a kormány politikai címkéje, hanem a tényleges magatartása lenne a döntő. Egy Brüsszel-barát kabinet sem kerülhetné el a szabályokat pusztán azért, mert külpolitikai kérdésekben közelebb áll az uniós intézményekhez.

Ha a demokratikus normák vagy a jogállamiság sérülne, ugyanúgy felmerülhetne a fellépés lehetősége. Ez a forgatókönyv arra is rámutatna, hogy a lex Orbánként emlegetett kezdeményezés nem lehetne egyszerűen a Brüsszellel szemben kritikus kormányok büntetőeszköze. Ha valóban jogi garanciákra épülne, akkor a politikai szövetségesekkel szemben is alkalmazhatónak kellene lennie.

Mi történne, ha a próbaidő maga válna politikai fegyverré?

A tervezett biztosítékok nemcsak a tagjelöltek, hanem az EU számára is kockázatokat hordoznak. Ha az új tagállamok a csatlakozás után 15 évig különleges feltételek mellett gyakorolnák bizonyos jogaikat, felmerülne a kérdés: ki döntené el, mikor sértették meg ezeket a feltételeket?

Kapcsolódó cikk

Montenegró EU-tag lehet 2028-ban, de előbb túl kell élnie 2027-et

Képzeljük el, hogy egy montenegrói kormány vitatja az Oroszországgal szembeni szankciók szigorítását, de közben minden demokratikus és jogállamisági követelménynek megfelel. Ez önmagában indokolná a szavazati jogának korlátozását? Vagy csak akkor lehetne beavatkozni, ha a kormány konkrétan megsértené a szerződésben rögzített kötelezettségeket?

A két helyzet között alapvető különbség van. Az EU-tagállamok között természetesek a külpolitikai viták, és a közös álláspont elutasítása nem minden esetben jelent jogsértést. Ha a próbaidő szabályai nem határoznák meg világosan a beavatkozás feltételeit, a rendszer maga is újabb konfliktusok forrásává válhatna.

Montenegróban ez különösen érzékeny kérdés lehetne, hiszen a belpolitikai versengésben a szerb identitás, a Szerbiához fűződő viszony és a külpolitikai orientáció régóta meghatározó témák. Egy vitatott uniós intézkedés így könnyen a belpolitikai mozgósítás eszközévé válhatna: a kormány az EU beavatkozásáról beszélhetne, Brüsszel pedig arra hivatkozhatna, hogy a közösen elfogadott feltételeket védi.

Montenegró lehet a próba, de nem feltétlenül úgy, ahogy Brüsszel gondolja

A 15 éves próbaidő egyelőre javaslat, nem elfogadott uniós szabály. Montenegró azonban jól mutatja, milyen politikai helyzetekben válhatna relevánssá a kezdeményezés. Mi történne, ha az ország a csatlakozás után fokozatosan eltávolodna az uniós külpolitikától?

Mi lenne, ha egy kormány a tagsággal járó vétójogot belpolitikai vagy regionális célokra használná? És mi történne akkor, ha Brüsszel egy vitatott ügyben olyan kormány ellen lépne fel, amely saját álláspontja szerint nem sértett meg semmilyen szabályt?

Ezekre a kérdésekre a jelenlegi javaslat még nem ad minden részletre kiterjedő választ. Az viszont látható, hogy az EU a következő bővítési hullámot már nem kizárólag a belépés előtti reformok felől közelíti meg, a tagság utáni politikai kockázatokat is igyekszik beépíteni a folyamatba.

A montenegrói csatlakozás így akár annak próbája is lehetne, hogy a rendszer képes-e különbséget tenni egy legitim politikai nézetkülönbség és az uniós kötelezettségek tényleges megsértése között. Mert ha a kettő összemosódik, a lex Orbánnak szánt biztosítékok éppen azt a bizalmi válságot mélyíthetik el, amelynek megelőzésére létrehoznák őket.