A szerb és az albán válság közös nevezője

Annyira eltérő a két eset, mégis ugyanoda lyukadunk ki

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A Balkánon gyakran előfordul, hogy két ország egészen más történelmi, kulturális és geopolitikai pályán mozog, mégis ugyanabba a falba ütközik. Most valami ilyesmi történik Szerbiában és Albániában is.

Első pillantásra nehéz lenne két ennyire különbözőbb politikai rendszert találni. Szerbiában Aleksandar Vučić épített ki egy erősen centralizált hatalmi struktúrát, amelyben a politikai, gazdasági és médiaközpontok fokozatosan egyetlen gravitációs mezőbe kerültek.

Albániában Edi Rama immár több mint egy évtizede uralja a politikai teret, miközben országát Brüsszelben még mindig a Nyugat-Balkán egyik legsikeresebb uniós aspiránsaként emlegetik.

A felszín alatt azonban mindkét országban ugyanaz a kérdés merül fel: meddig lehet egy rendszert stabilnak nevezni, ha a társadalom egyre nagyobb része nem bízik az intézményeiben?

A kiváltó okok különböznek, a tünetek ugyanazok

Szerbiában a jelenlegi válságot az újvidéki vasútállomás előtetőjének 2024-es leomlása robbantotta ki, ami tizenhat ember életét követelte. Az esemény hamar túlnőtt önmagán: a tragédia a korrupció, a felelőtlenség és az elszámoltathatatlanság szimbólumává vált.

Az egyetemisták által vezetett tiltakozások rövid idő alatt országos mozgalommá alakultak, és az elmúlt évtized legkomolyabb kihívását jelentik Vučić rendszerére nézve.

Már 44 napja tart a Flamingó-forradalom Albániában (Facebook: AOS-Albanian Ornithological Society)

Albániában más volt a kiváltó ok. Ott a Jared Kushner amerikai befektetői köréhez kapcsolódó zverneci luxusberuházás ellen indult tiltakozás nőtte ki magát szélesebb rendszerkritikává. A tüntetők egy része már nem egy tengerparti projektet kifogásol, hanem az oligarchikus viszonyokat, valamint a korrupciót és a hatalom túlzott koncentrációját.

A különbségek ellenére mindkét mozgalom ugyanarról szól: az állam működésébe vetett bizalom megrendüléséről.

A bizalom elfogyott

A modern állam legfontosabb erőforrása nem a hadsereg, nem a költségvetés és nem is a média, hanem a bizalom.

A szerbiai tiltakozások egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy az intézményekbe vetett bizalom látványosan összeomlott.

A válságról készült elemzések szerint a rendszer ma már olyan állapotban van, hogy a döntéshozatal egyre inkább egyetlen politikai központ köré szerveződik, miközben a társadalom jelentős része úgy érzi, hogy az intézményi csatornák megszűntek vagy teljesen kiüresedtek.

Szabad, mint a madár (Forrás: X platform, Tirana Report)

Albániában ugyanez a probléma más formában jelenik meg.

A tiltakozók szerint a döntések túl gyakran születnek társadalmi egyeztetés nélkül, miközben a gazdasági és politikai elit kapcsolatrendszere egyre zártabbnak tűnik. Elemzők szerint Rama rendszere oligarchákra, szervezett bűnözői körökre, médiatulajdonosokra és külföldi érdekcsoportokra támaszkodik.

A részletek eltérnek, a végeredmény azonban hasonló: az állampolgárok egy része úgy érzi, hogy a rendszer már nem értük van.

Van még egy figyelemreméltó párhuzam. Amikor a tüntetések felerősödtek, Vučić és Rama szinte ugyanazzal a politikai reflexszel reagált.

Mindkét vezető külső befolyást kezdett emlegetni, relativizálta a tiltakozások jelentőségét, miközben azt hangsúlyozta, hogy maga a tüntetés ténye bizonyítja a demokrácia működését. Más szóval: ha lehet tiltakozni, akkor nincs is akkora baj.

Az új szereplő: a társadalom

A szerbiai helyzet egyik legérdekesebb eleme, hogy a tiltakozások élére ezúttal nem a hagyományos ellenzéki pártok álltak.

Kapcsolódó cikk

Új sláger van Albániában: Rama, Rama, Fuck You!

A mozgalmat egyetemi plénumok, helyi közösségek és decentralizált szerveződések vitték előre. A vezető nélküli struktúra egyszerre jelent erőt és gyengeséget. Erőt, mert nehéz lejáratni vagy „lefejezni” egy olyan mozgalmat, amelynek nincs egyetlen vezetője. És gyengeséget, mert a tiltakozás előbb-utóbb politikai alternatívává kell hogy alakuljon.

Albániában egyelőre nem jutottak el idáig. Ott a tiltakozások még inkább társadalmi és civil jellegűek, és kevésbé szerveződtek közvetlen politikai alternatívává.

Mindkét országban azonban ugyanaz a kérdés lebeg a levegőben: képes-e a társadalmi elégedetlenség intézményes politikai erővé válni?

Az EU sem nézi közömbösen

Van még, amiről beszélni kell, Szerbia és Albánia ugyanis egyaránt az Európai Unió felé tart – legalábbis a két ország vezetői hivatalosan ezt állítják. A két válság ezért nem kizárólag belpolitikai kérdés, az EU számára mindkét eset afféle lakmuszpapírként működik.

Szerbia esetében Brüsszel egyre nyíltabban bírálja a demokratikus normák romlását, a médiahelyzetet és a tiltakozások kezelését. Az ország csatlakozási folyamata évek óta gyakorlatilag befagyott.

Albániában a zverneci beruházás körüli vita került az uniós figyelem középpontjába. Az Európai Parlament környezetvédelmi aggályokat fogalmazott meg, és több szakértő szerint a projekt kezelésének módja valóságos próbatétel lehet Tirana számára az uniós tárgyalások során.

A Balkán új korszaka?

A szerb és az albán válság egészen más tőrről fakad.

Az egyik egy tragikus balesetből nőtt ki, a másik egy luxusberuházás körüli konfliktusból. Az egyik élén diákok állnak, a másikban környezetvédők, helyi közösségek és rendszerkritikus értelmiségiek játszanak fontos szerepet.

Mégis ugyanoda lyukadunk ki.

Kapcsolódó cikk

Vučić álma: még egy ciklus, hogyan akarja elérni?

Mindkét országban egyre többen kérdőjelezik meg azt a modellt, amely az elmúlt évtizedben a stabilitást a politikai centralizációval, a gazdasági növekedést pedig a hatalmi koncentrációval próbálta összekapcsolni.

A Nyugat-Balkán két legfontosabb uniós tagjelölt államában a kormányellenes tiltakozásokkal párhuzamosan arról folyik a vita, hogy milyen állam legyen Albánia, és milyen állam legyen Szerbia a jövőben, mert az eddigi felépítmény egyre inkább omladozik.

Az újvidéki előtető és a zverneci luxusprojekt első pillantásra semmiben sem hasonlít egymásra. Mégis ugyanazt a kérdést teszi fel Szerbiának és Albániának: meddig lehet a stabilitást a hatalom koncentrációjával fenntartani?

A következő években valószínűleg erre keresik majd a választ a Nyugat-Balkán két legfontosabb uniós aspiráns országában.