Jeszenszky Géza

Elmaradt koronázások Közép-Európában

Közzétéve:

3 hónap telt el azóta

A megjelenés dátuma

2023.07.10.

Írta

Jeszenszky Géza

Egy vérmesebb szerb honatya, a montenegrói származású Puniša Račić a belgrádi szkupstinában halálosan megsebesítette Stjepan Radićot, a Horvát Parasztpárt vezetőjét. A következmény a királyi diktatúra, hosszabb távon pedig az első véres délszláv polgárháború lett. A képen a belgrádi szkupstina épülete (Fotó: BALK)

Megosztás

Add tovább!

A cikk meghallgatása

Olvasási idő: 6 perc

III. Károly, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság május 6-án megkoronázott uralkodója, ez év július 6-án a skóciai Edinburgh St. Giles székesegyházában átvette a tragikus sorsú Stuart Mária skót királynő koronáját, a jogart és az állam kardját, és ezzel Anglia társországa, Skócia királya lett. Ennek előzménye az 1707-ben az angol és a skót Parlament által elfogadott Act of Union, ami az addigi perszonális uniót reálunióvá tette. Megszüntette az edinburghi külön törvényhozást, azóta Skócia képviselői a londoni Westminster parlament tagjai, és a két ország kormányzása a legutóbbi időkig az angol fővárosból történt. Wales-t a 13. században hódította meg az Arany János verséből ismert Edward király, és területét 1563-ban törvényben is az angol királysághoz csatolták. Az ugyancsak fegyveres erővel elfoglalt ír szigetet a brit parlament 1801-ben egyesítette a brit szigettel, így született meg Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága.

A magyar-horvát viszony története sok tekintetben hasonlít az angol-skót viszonyra, és persze még jobban a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság államjogi kapcsolatára. Mindhárom esetben adva volt egy erősebb állam, amely be akarta kebelezni, integráns részévé próbálta tenni kisebb és gyöngébb szomszédját, az viszont ennek ellenállt, jogi eszközökkel, vagy akár szabadságharccal.

A mohácsi tragédia után a Habsburg dinasztia egy egységes államot (Gesammtmonarchie) akart létrehozni az uralma alatt álló területekből, Magyar- és Csehországot is beleértve. Ennek a magyar és a csehországi (cseh és német) rendek ellenálltak, időnként fegyveresen is. A végeredmény a magyarok számára rendkívül kedvező 1867-es kiegyezés lett, ami teljes belső önállóságot, saját parlamentet és annak felelős kormányt biztosított – a történelmi terület magyar lakosságának.

Az angolok hódító, egyesítő törekvéseivel az újkorban skót részről a jakobita felkelések, az írek részéről az első világháború után fegyveres felkelésbe torkolló Home Rule mozgalom szállt szembe. A korábban alávetett Írország harcban kivívott teljes függetlenségét hozta el az Ír Szabadállam 1921. évi elismerése, de a többségében protestáns Észak-Írország (Ulster) az Egyesült Királyság része maradt. Skócia, Wales és Észak-Írország számára a lakosság többségét kielégítő megoldást végül az 1998-ban elfogadott „devolúció”, a londoni központi hatalom lebontása, korlátozott hatáskörű saját tartományi parlament és végrehajtó hatalom (kormány) létrehozása hozta el.

Vegyük szemügyre kissé részletesebben a magyar-horvát viszony alakulását. Zvonimir, a tengermelléki Horvát Királyság uralkodójának 1089-ben bekövetkezett halála után özvegye, Szent László király Ilona húga, bátyját hívta meg a Trpimirović dinasztia trónjára, és ő 1091-es hadjáratával meg is hódította az országot.

Horvátország térképe a Zrínyiek korából (Forrás: Wikipédia)

Könyves Kálmán király 1102-ben Tengerfehérvárott (a mai Biográdban) megtörtént koronázása nem perszonáluniót, hanem reáluniót, egységes országot hozott létre, de a magyar királyt képviselő bánok által kormányzott területen a horvát előkelők nagyfokú autonómiával rendelkeztek. (Az ezt szerződésben biztosító ún. pacta conventa azonban csak egy 14. században keletkezett hamisítvány, a magyar királyok által Horvátországnak biztosított szabadságjogokat tartalmazó fiktív egyezmény.)

Horvátország azonban továbbra is létezett, mint a magyar királyok címeiben szereplő politikai fogalom, és mint a horvátok által lakott terület közkeletű elnevezése. Az oszmán-török hódítók ellen vívott harcok még közelebb hozták egymáshoz a két népet (a Kőszeg várát Nagy Szulejmán hadserege ellen sikerrel védő Jurisics Miklós is horvát volt), és az arisztokrata családok közötti házasságok révén tartósan szoros kapcsolatok alakultak ki a két Habsburg-uralom alatt álló tartományban.

A Zrínyiek, Frangepánok és társaik mindkét nyelvet beszélték, közös történelmünk hősei.

A 19. század elején kibontakozó „nemzeti ébredés” meghirdette a vezető és az alsóbb osztályok nyelvi, történelmi és kulturális alapon történő egyesítését, végső célja az adott nép függetlenségének és önálló államának a megteremtése volt. Ez szükségképpen szembefordította egymással a Magyar Királyságban élő népeket, a különféle nemzetiségeket.

A horvátok és a magyarok között ez 1848-ban – a bécsi udvar ösztönzésére – háborúhoz vezetett. Ennek mintegy jelképe Jellasic bán (Josip Jelačić), aki a horvátok szemében nemzeti hős, szobra Zágráb főterén áll, a magyarok szemében viszont a megszülető, önálló magyar állam ellen az osztrák császár nevében hadat vezető ellenfél.

Közismert, hogy az orosz cár beavatkozása nyomán a magyar függetlenség ügye elveszett, de a Habsburg-dinasztia mellé álló nem-magyar nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül: centralizált, abszolutizmust, népidegen közigazgatást.

A Jelačić tér Zágrábban (Forrás: YouTube)

A nemzetközi viszonyok alakulása, a Habsburg-császárság katonai vereségei tették lehetővé, hogy a legerősebb nem német nemzetiség, a magyar politikai osztály, Deák Ferenc vezetésével, elérje 1848 céljainak, a belső ügyeiben teljes önállósággal rendelkező magyar államnak a megvalósítását. Már ez az állam látta be, hogy a saját legnagyobb létszámú, és történetileg önálló hagyományokkal rendelkező nemzetiségével, a horvátsággal ki kell egyeznie.

Az 1868. évi XXX. tc., a Nagodba, kimondta, hogy Horvát–Szlavónország a Magyar Szent Korona tagországa, élén a mindenkori magyar király által kinevezett bán áll.

A Magyar Királyságon belül Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet”, amely „belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír,” hivatalos nyelve a horvát. Önálló horvát kormány alakult Zágrábban, a horvát országgyűlés (Szábor) 42 képviselőt delegálhatott a magyar Országgyűlésbe. A budapesti kormányban a két ország kapcsolataiért a horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszter volt felelős.

Még jelentősebb volt a horvátoknak tett gesztus, a társországként, önálló nemzetként történő elismerés, ha összevetjük az ugyanabban az esztendőben hozott 44. tc.-kel, a nemzetiségi törvénnyel. Ugyan az is liberális szellemű, széleskörű nyelvi jogokat biztosító törvény volt, de csak egy politikai nemzetet ismert el, a magyart, ragaszkodott a magyar hivatalos nyelvhez és elzárkózott a túlnyomó többségben nemzeti kisebbségek által lakott területek autonómiájától.

Igazán nagyvonalú akkor lett volna a magyar részről a horvátoknak fölajánlott megegyezés, ha követi az osztrák-magyar kiegyezést: minden budapesti beavatkozástól mentes teljes belső önállóságot biztosít, és a magyar királyt Zágrábban horvát királlyá koronázzák. A jelképek mindig nagy hatást gyakorolnak a népességre, egy ilyen koronázásnak az lett volna az üzenete, hogy a 750 évvel korábban létrejött államközösség látványosan újjászületik.

Jogos feltételezni, hogy ez nagyban csökkentette volna a horvátok elégedetlenségét, még inkább, ha a kiegyezést követő magyar kormányok jóhiszeműen betartották volna az 1868-as ígéretet, tisztességes választásokat tartanak és teljeskörű autonómiát biztosítanak a horvát társországnak. Ez esetben talán kevesebbeket ragadott volna magával a 20. század elején a délszláv egység gondolata, és 1918 végén a Szábor nem sietett volna egyesülni Szerbiával.

Vidnapi alkotmány (Forrás: Wikimédia)

Még egy koronázás maradt el a kiegyezést követő években: a cseh. 1871-ben Bécsben komoly szándék volt ezt a létszámban, műveltségben és gazdaságban is erős népet, az ugyancsak történelmi királyságot, úgy tenni lojálissá, hogy Ferenc Józsefet Prágában cseh királlyá koronázzák. Ez persze az osztrák-magyar dualizmust trializmussá változtatta volna, és ezt az Andrássy-kormány megakadályozta.

Noha az 1919-ben létrejött délszláv állam nemzeti egyenlőséget hirdetve a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságának nevezte magát, a gyakorlatban azonban Nagy-Szerbia lett, még a századok óta fönnálló horvát országgyűlést, a Szábort is eltörölte. Sándor királynak eszébe sem jutott, hogy Horvátországban is megkoronáztassa mag át.

Az 1921. június 28-án, Szent Vid napján a horvát pártok többsége által elutasított „vidovdani alkotmány” centralizált államot hozott létre, Belgrád központtal. Állandósult a horvátok elégedetlensége, és ezt tetőzte, hogy 1928-ban egy vérmesebb szerb honatya a belgrádi szkupstinában halálosan megsebesítette Stjepan Radićot, a Horvát Parasztpárt vezetőjét és egy társát.

A következmény a királyi diktatúra, az ország nevének és belső szerkezetének megváltoztatása lett, hosszabb távon pedig az 1941-es német támadás után egy nácibarát horvát bábállam kikiáltása és az első véres délszláv polgárháború.

A tanulság kézenfekvő: a nyelvben, történelmi hagyományokban, nemzeti tudatban eltérő területeket egy országban akkor lehet tartósan együtt tartani, ha decentralizálással, föderalizálással, a kisebbségek számára biztosított széleskörű nyelvi jogokkal, területi és/vagy személyi elvű autonómiákkal elégedetté teszik az állam valamennyi polgárát.

Kapcsolódó cikk

Az autonómia a háborúk ellenszere

A brit szigetországban ez működni látszik, Skócia a népszavazáson a különválás ellen foglalt állást. Korábban így tettek a kanadai franciák is, az általuk lakott terület valóságos állam az államban. Németország és Spanyolország is szövetségi állam, tartományi parlamentekkel.

Az eltérő múltú és hagyományokból erővel összetartott álföderációk, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia a 1989-es rendszerváltozások nyomán fölbomlott. Sajnos a függetlenné vált balkáni országok többsége nem követi az olasz példát, a Dél-Tirolnak biztosított autonómiát (Észak-Macedónia remélhetőleg a tartós kivétel), és Ukrajna sem látszik tanulni a többnemzetiségű történelmi Magyarország fölbomlásából.

Az olvasás folytatása

Ezt az oldalt ennyien látták: 909

Jeszenszky Géza

Koszovó – a szerbek és az albánok Erdélye

Közzététel:

2 nap telt el azóta,

a megjelenés dátuma

2023.09.27.

Írta

Jeszenszky Géza

A banjskai kolostor, amelynek a környékén vasárnap a harcok dúltak

A cikk meghallgatása

Olvasási idő: 7 perc

Nem tudom, mikor terjedt el a világban, hogy a Balkán egy puskaporos hordó, ami könnyen felrobban. Az bizonyos, hogy az ott élő népek között a történelemben állandó volt a konfliktus, és ezt az ötszáz éves török uralom sem szűntette meg. Sőt, az Oszmán Birodalom fölbomlása számos háborúhoz vezetett. A középkor végétől, a birodalom meggyengülése nyomán, állandó volt a leigázott népek lázongása a török uralom, kivált az adószedők ellen. A meghódítottak egy része viszont megbékült, áttért az iszlámra, és beépült a fennálló rendszerbe.

A 17. században a török hadsereg vezetői, a nagyvezírek általában albán nemzetiségűek voltak. Hogy ekkortól állandósult-e a szerbek és az albánok ellentéte, vagy az 1389-es rigómezei (Koszovopolje) csatáig megy vissza, ahol a török győzelmet a szerbek az albánok árulására fogják, lényegtelen. Mire az 1912-es első balkáni háború eredményeként a mai Koszovó területe a győztes Szerbia része lett, ott az albánok már vitathatatlanul a lakosság többségét, noha nem túlnyomó többségét alkották.

Eddig a pontig bizonyos hasonlóság áll fönn az Erdély körüli román-magyar vitával. Ki élt ott hamarább, mi az erősebb, a történelmi jog, vagy a lakosság összetétele, nagyhatalmi szó dönthet-e a terület státusáról és határairól? A viták nehezen csillapodnak, és könnyű hozzájuk gyúanyagot gyártani. Ahogy a szerbek számára Koszovó múltjuk és nemzetük meghatározó része, amiért sok véráldozatot hoztak, a magyarok számára Erdély, a független fejedelemség volt Mohácstól az 1848-ban kimondott Unióig „a másik magyar haza.” Két békeszerződésben rögzített elveszítése máig is nehezen megemészthető trauma. Erdély magyar népessége és kultúrája integráns eleme a magyar tudatnak. A mindenkori magyar kormányok kiállnak a romániai magyarok jogai mellett és támogatják a nemzettársaik jövőjéhez szükséges lépéseket.

Ahogy 1920 után Erdélyben a román uralom, úgy a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban a szerb, telepítésekkel, erőszakos asszimilációval próbálta magának biztosítani a területet. Tito Jugoszláviája kezdetben modernizációval, fejlesztésekkel és az albánoknak adott engedményekkel, korlátozott autonómiával remélte azok lojalitását biztosítani. (Ezzel Románia csak rövid ideig, inkább csak látszat-intézkedésekkel, székely autonómiával próbálkozott.)

A koszovói albánok körében magas népszaporulattól és erősödő nemzeti tudattól megrettenve az 1980-as évektől a szerbek elnyomó intézkedéseket vezettek be, Milošević megszüntette a korábban élvezett autonómiát, bezárták az albánul tanító iskolákat, a hadsereg megszállta a területet. Válaszul az albánok létrehozták saját iskolarendszerüket, 1991 szeptemberében titkos népszavazáson Koszovó függetlensége mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a független Koszovót.

Ibrahim Rugova, a koszovói albán Gandhi, Koszovó első elnöke

Amikor 1991. szeptemberében Albániában jártam hivatalos látogatáson, készséggel találkoztam a koszovói albánok egyik vezetőjével. Összhangban a nemzeti kisebbségek jogait biztosító nemzetközi dokumentumokkal, támogatóan nyilatkoztam jogvédő harcukról, az autonóm státus indokoltságáról. A békés megoldásra, a kompromisszumra kész Ibrahim Rugovát elutasítva a belgrádi vezetés azonban a fegyveres elnyomás fokozása mellett döntött. Halálos áldozatokat követelő gerilla harc volt a válasz, ami átment népfelkelésbe. A következő lépés az albán lakosság erőszakos kitelepítésének megkezdése volt. Ezt a nyugati világ népirtásnak minősítette, a NATO légi háborúval, bombázásokkal próbálta megakadályozni.

A fenyegető szárazföldi háború elhárítása érdekében Milošević végül kapitulált, a szerb fegyveres erők és velük a szerb lakosság egy része elhagyta a tartományt, de az ország északi részén, Mitrovica város környékén, ahol a népesség döntő többségét alkotja, ottmaradt. 1999 júniusában az ENSZ BT 1244-es határozata kimondta, hogy Koszovó Jugoszlávia autonóm tartománya, a közrendet nemzetközi erők, a KFOR biztosítja. A 120 tagú nemzetgyűlésben 20 hely a (szerb) nemzeti kisebbség számára van fenntartva.

2008. február 17-én a parlament kikiáltotta az ország függetlenségét. Idővel ezt 105 állam, köztük Magyarország elismerte, de Szerbia, valamint az Oroszországi Föderáció, a Kínai Népköztársaság, Románia, Szlovákia és Görögország erre azóta sem hajlandó.

Két elv ütközik itt egymással: az államok szuverenitása és területi sérthetetlensége áll szemben az önrendelkezés jogával. Koszovó esetében végül a népfelség, a lakosság többségének akarata és a fegyverek döntöttek, a nemzetközi közösség pedig megpróbálta a méltányos rendezést: ha már népének döntő többsége így akarja, Koszovó legyen független állam, de szerb kisebbsége (az északi rész és néhány szerb enklávé) élvezzen autonómiát, és a nemzetközi támogatásokat kihasználva az egész terület békében fejlődjék. Az elmúlt jó tíz év azonban azt bizonyítja, hogy ez a méltányos és racionális elgondolás nem működik.

Kapcsolódó cikk

Konténerekben szavaztak, illetve nem szavaztak a koszovói szerb területeken

Az albánok nem hajlandók elfogadni, hogy a szerb kisebbség tényleges autonómiát élvezzen, önmagát igazgassa, márpedig ehhez a kisebbség ragaszkodik, és ezt „az anyaország,” Szerbia minden lehetséges módon támogatja. Ez évben, miután jogos igényeiket az albán hatalom semmibe vette, több szerb település polgármestere lemondott hivataláról. Az áprilisra kiírt időközi önkormányzati választást a szerbek bojkottálták, így a részvételi arány mindössze 3,47 százalékos volt. Pristina és a nemzetközi közösség mégis érvényesnek nyilvánította a választást, ezt a helyi szerbek és Belgrád is – érthetően – elfogadhatatlannak nevezte.

Az így „megválasztott” polgármesterek beiktatása ellen Zvečan községben szerb tiltakozók és az albán rendőrség összecsapását a rendfenntartó KFOR erők megpróbálták megakadályozni, így ők váltak a botokkal, üvegpalackokkal, sőt robbanószerekkel támadó helyi szerbek áldozatává. Ennek során 19 magyar katona is megsérült, többen súlyosan, végül kettőjük lábát is amputálni kellett. Mondani sem kell, hogy a két szembenálló ország és elnöke között folyamatos szópárbaj folyik, Belgrád katonai fenyegetésétől kísérve.

Mint ismeretes, szeptember 24-én az észak-koszovói Banjska ortodox kolostor közelében két rendszám nélküli teherautóval mintegy harminc szerb elzárt egy hidat, majd rátámadt az albán rendőrjárőrre, aminek következtében egy koszovói albán rendőrtiszt életét vesztette. A merénylők a kolostorba menekültek, amit az albán rendőri erők valósággal megostromoltak, és ennek során három szerbet agyonlőttek. Az EU és az Egyesült Államok az esetet fegyveres banda “ocsmány támadásának” nevezte, míg Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság gyászolja az elesett „szerb hősöket.”

A szerbek ezeken a területeken voltak többségben. Az albánok 1908-ban a lakosság 46%-át alkották. 1948-ban 68%-át, 2011-ben pedig 92%-át, a változásokat leginkább a magas albán natalitás és a szerb elvándorlás idézte elő

Megpróbálom pártatlanul elemezni a szerb-albán „hidegháborút.” Adva van (vagy csak volt) egy vegyes lakosságú terület, amelyet két nép tekint a magáénak, az egyik a múltra, a másik a jelenlegi etnikai többségre hivatkozva. A vitatható módon 1912-ben meghúzott szerb-albán határ egy milliós nagyságrendű albán népességet Szerbiának, illetve Jugoszláviának ítélt. Eddig a történet ismerős.

A Szerbiához csatolt, albán többségű terület helyzete, illetve irányítása, állandó feszültségeket, sőt polgárháborús viszonyokat gerjeszt. Jugoszlávia szétesése óta a szerb nacionalisták a korábbinál is jobban ragaszkodnak Koszovóhoz, és miután az de facto önálló állammá vált, azt nem ismerik el, és minden eszközzel támogatják az ország északi részén egy tömbben élő szerb kisebbséget.

A precedensektől félve, a határok sérthetetlenségének a dogmája nem tette lehetővé, hogy a nemzetközi közösség – népszavazás alapján – a koszovói szerbeket Szerbiának ítélje. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány alapján ennek, a békés határváltozásnak nem lenne akadálya, ha Koszovó kormánya ebbe beleegyezne. Cserében akár a Szerbiához tartozó, de albán lakosságú Presevo völgyét kérhetné Szerbiától. Nem ez lenne a logikus és békés megoldás? Érvényesülne az önrendelkezés elve és a két kisebbségi közösség, a koszovói szerb meg a szerbiai albán, egyesülhetne saját nemzetével.

Ha az említett dogma miatt ez a megoldás elesik, a második legjobb az lenne, ha Koszovó elfogadná a függetlenség elismeréséért elvárt szerb autonómiát. A szerb kisebbségi közösség koszovói állampolgárként békében élhetne, őrizve és használva nyelvét és ortodox vallását. Ez nem is nagyvonalúságot, csak méltányosságot igényelne az albánoktól. Emlékezhetnének arra, amikor Jugoszláviában élve elnyomták, majd üldözték, sőt elűzni akarták őket. Most ők nem ezt teszik szerb kisebbségükkel? A jó százéves szerb-albán szembenállás és a közelmúlt fegyveres összecsapásai nyomán valamennyire azonban érthető, hogy a koszovói albán farkas és a szerb bárány nem bízik egymásban, nem tud békében élni egymás mellett. Nem volna jobb nemcsak kordonokkal, de nemzetközi határokkal választani szét a két sokat szenvedett népet?

Ha a határváltozás keserű pirula lenne Koszovó számára, megédesíthetné a szerbiai albán völgy átcsatolása Koszovóhoz. Nehéz ez ellen érveket felhozni, legfeljebb az európai status quo védelmét. Jogos elutasítani és elítélni az orosz-ukrán határ erőszakkal, háborúval történő megváltoztatását. A közel száz éve legalább névlegesen autonóm azerbajdzsáni örmény sziget, Nagorno-Karabah véres fölszámolása is a szemeink előtt zajlik. A világ tele van diszkriminált, üldözött nemzeti kisebbségekkel, saját nyelvet beszélő törzsekkel. Mivel nem reális, hogy ezek mindegyikéből önálló állam legyen, a területi vagy a vallásfelekezetekhez hasonlóan személyi alapú autonómia kínálja a logikus a háborúzást megelőző és megakadályozó megoldást. Koszovó nem elrettentő, hanem bíztató példává válhatna. Akár Románia számára is.