Menüett harckocsira és hegedűre (zenekedvelő műgyűjtőknek)

A THE ODESSA JOURNAL tudósítása szerint figyelemre méltó csempészési kísérletet hiúsítottak meg a közelmúltban az ukrán vámőrök. Történt ez az orlivkai határátkelőn, ahol az egyik jól megpakolt, elölről amolyan harckocsiszerű kisbuszban egy hegedűre bukkantak. No, ettől még nem esett le az álluk, hanem attól igen, amikor elolvasták rajta híres készítőjének nevét. Ugyanis a hangszeren ez állt: Antonius Stradivarius Cremonensis Faciebat Anno 1742.

A busz sofőrje azt állította a helyszínen, hogy a hegedűt egy barátja bízta rá, és neki fogalma sem volt, mekkora értéket szállít. Úgy általában szerény tudással rendelkezik a zenét illetően, mert totál botfülű. (Családjában mindenki az.) A férfi ellen eljárás indult, amely nyilván folyamatban van még. Természetesen a hangszert lefoglalták.

Az esetről, amelyik még a háború hevében is eléggé nagyot szólt, más lapok is írtak. Egyelőre még egyikük sem oldotta meg a rejtélyt. Nevezetesen hogy a híres Maestro régi műhelyének szóban forgó becses, amúgy posztumusz darabja mikor és miként került Ukrajnába, eddig hol lapult, és most konkrétan mégiscsak hová szeretett volna eljutni? Az természetesen világos, hogy ha lelke lenne – márpedig a jó hegedűknek van –, akkor mindenképp ki szeretne jutni a háborús övezetből, ahol oly könnyen ripityára törhet, ám hogy ez az akció mégiscsak hogyan lett pontosan elképzelve, egyelőre nem világos.

Így hát ebben az esetben – nagy szerencsére tényleg – nem énekelhetjük, legalábbis jogos bánattal nem, hogy Eltörött a hegedűm, nem akar szólani… Aminek Antonius mester csak örülhet odaát, amennyiben igaz, hogy minden egyes „gyártmányát” tiszta szívből úgy szerette, mintha a saját gyermeke lenne.

Esetleg a sajátjaként szerette azt a hegedűt is, amit a fia készített, mert csakis abból az őáltala kiszemelt fából, azokkal az előírt csodaszerekkel csinálta a csemete.

Természetesen ezzel semmiféle fölös derűt nem kívánunk kelteni annak a véres háborúnak az aurájában, ahol – felnőttekkel együtt – hús-vér gyermekek vesznek oda – éjjel-nappal egyaránt. Csupán éltünk a kínálkozó „hasonlat” lehetőségével. Tettük ezt Stradivari kapcsán (erőltetett magy. formájában: Sztradiváry Antal), akinek újabban teret adtak a háborúval zsúfolt újságok olyképp, hogy még Paganini neve is felmerült a csatazajban. – Kár, hogy ennek a kulturális áttörésnek az okát egy végeredményben komikus mellékzöngéjű csempészési kísérletben pillanthatjuk meg.

(Kissé költőibb, komplikáltabb asszociáció gyanánt: valahol a szétfröccsentett mariupoli színház emlékének ama véres holdudvarában láthatjuk az egészet, ahol hegedűszó és rakétasüvítés találkozik; mégpedig egy, az ezüstös holdfényben didergő holt lelkeknek szóló virtuális koncerten. /Szép? Szép. Bonyolult? Bonyolult. Jó./)

Kapcsolódó cikk

HOCI NESZE! Németország a Szlovéniától beszerezett tankokat szállítaná le Ukrajnának, és miért nem segítenek a horvátok?

Szóval, még a boldog békebeli időkben mesélte el e sorok írójának (Balkanacnak, ugye) a YU néphadseregben egy Nešad nevű bajtárs Boszniából, hogy az egyik távolabbi rokona jól berúgott. Valamely lakodalomban történt a malőr, hogy aztán nyomban kotyogni kezdjen. Így például – azokkal a szarrá ment belső fékekkel – gondolkodás nélkül kifecsegte katonatársunk édesapjának, miszerint ő két dolgot örökölt életében: egy hegedűt a szekrényben, meg egy tankot a szalmakazalban. Szerinte a hegedű nem ér sokat, ám ha a tankot valahogy értékesíthetné. Van valami ötlet?

Nešad apja jót nevetett, megjegyezvén, hogy tudtával vannak hegedűk, amelyek egészen szép summát érnek. A tankot meg adja oda az ócskavasas cigánynak. De aztán megkomolyodott, s annyit fűzött hozzá, hogy lehet, még eljön annak a tanknak az ideje.

– Mit gondolsz, megérzett valamit az öregem? – kérdezte ez a bajtárs, de erre akkor még nem lehetett határozott választ adni, később meg semmilyet, mivel a kapcsolat (örökre?) megszakadt.

Mármost: ha az interneten gyorsan utánanézünk, láthatjuk, hogy szinte akciós áron, potom 20 millió dollár + valamennyiért már kapható eredeti Stradivari hegedű. Körülbelül ennyi pénzért harckocsit is lehet venni – népszerű nevén tankot¹– ott, ahol az engedélyezett. Például az Egyesült Államokban. Tonnányi papírmunka jár vele, vizsgázás és járművizsgáztatás, vélhetően fegyverhatástalanítás, aztán kell hozzá egy birtok is, ahol ezt a járgányt hajtani lehet abban az eredeti lánctalpas állapotában. Mert köztudottan rendkívül kártékony az utak aszfaltjára nézve, így legvalószínűbben már a helybeli seriff sem tolerálná a furcsa kirándulást. Nem beszélve arról, hogy valahogy meg kell oldani a szervízelést. Nem beszélve arról sem, mekkora köteg pénz kell az üzemanyaghoz, bár tanulságos lehet azt érzékeltetően, hogy tulajdonképpen mennyibe is kerül egy háború.

George S. Patton négycsillagos tábornok (Forrás: amerikai veteránok virtuális emlékparkja „past, present & future” jelszóra)

Érdekes hasonlóságra hívta fel a figyelmet valamikor Amerikában, mindezzel laza kapcsolatban egy tábornok. Azóta is idézik, bár egyre ritkábban, immár a neve elhagyásával is. (Ezért kérdés, hogy a legendás németverő, tankszakértő Patton tábornokról van-e szó, aki 1945-ben Mannheimben egy fácánvadászatra igyekezvén hunyt el a sors fintoraként?) Miután a párja megparancsolta neki, hogy nyomban vigye el egy komolyzenei koncertre, majd ő ennek eleget tett, mesélte, hogy neki az eseményen az a véleménye alakult ki: egy vegyes hadtest irányítása tulajdonképpen nem sokban különbözik egy szimfonikus zenekar vezénylésétől, amelyben ráadásul üstdobok is szerepelnek. Mindkettőhöz nagy tudás és kitartás kell, plusz: óriási adag vegytiszta őrület.

P. S. Külön tisztelettel Vitomil Zupan szlovén írónak, akinek a Menüett gitárra c. zseniális háborús regénye örök ihletőnk.

___________

¹ a magyar közbeszédben általában összemosódik a harckocsi, a tank és a páncélos jelentése