Connect with us

B A Balkanac

Štefica Cvek – egy erényes gépírókisasszony és a szégyentelen társadalom

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Szégyentelen
Foglalkozásom szerint gépírónő, és azt hiszem magamról, csúnya vagyok, bár egyesek azt állítják, ez egyáltalán nem igaz (A képen Vitomira Lončar és Velimir Bata Živojinović)

BALK Magazin applikáció telepítése

play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 4 perc

Az anonim többség nem érzi magát bűnösnek. De miért is érezné, amikor a politikai elit sem érzi magát immár harminc éve annak? Következésképp mindannyian szégyentelen társadalmakban élünk.

A fentieket Dubravka Ugrešić horvát írónő a nem túl távoli 2021-ben mondta a belgrádi Nedeljnik újságírójának. Mondandóját azzal folytatta, hogy manapság bárkiből lehet művész, ahogy politikus ugyancsak. Továbbá tanító, tanár vagy tanácsadó, amiben a volt kommunizmus és a mai demokrácia sikerrel egyesíti erejét. A kompetens pedagógust mintegy tollvonással kiiktatták, utódai valamennyien ún. influenszerekké avanzsáltak, vagyis inkább vedlettek – lányok és fiúk, fiúk és lányok.

– Nem tudom, észrevették-e azt is példának okáért – folytatta –, hogy lassan lejár az idejük a hagyományos gyógyszertáraknak, jól képzett szakértőikkel együtt a történelem lomtárába kerülnek. A patikák lassan, de biztosan parfümériákká alakulnak át, ahol végeredményben több lesz a pacsuli, mint a rendes gyógyszer.

Amikor ezeket megfogalmazta Dubravka, abban az időben emlegette őt a New York Times a Nobel-díj egyik lehetséges várományosaként. Végül nem kapta meg a Nobelt, ám bevallotta, nagy adag izgalommal követte a fejleményeket. Valami olyasféle érzéssel, mint amikor focikedvelőként a Bajnokok Ligájának azt a felettébb izgalmas döntőjét nézte (kik is játszottak akkor épp? – tennénk fel a kérdést innen), közben kénytelen volt észrevenni, hogy az elszívott cigik száma megduplázódott. (Legalábbis elméletben.)

szégyentelen

Dubravka Ugrešić szeméből kihunyt a fény. (Forrás: https://www.dubravkaugresic.com)

Leghíresebb irodalmi hősnője a pengenyelvű szerzőnőnek Štefica Cvek gépírókisasszony, aki legalább százszor, még inkább ezerszer annyi szöveget püfölt bele időarányosan a gépbe, mint megalkotója. (Főleg ha utóbbi néha amolyan diktálós helyzetben lehetett.) Tette ezt Stefi különösebb elismerés nélkül, csupán azért a vékonyka havi borítékért, ugyanakkor más nem nagyon jutott eszébe, hogy mi a fészkest tudna csinálni. Szerelmesnek lenni igen, mert az kell, azt az életből nem szabad kihagyni, csak hát az sem könnyű feladat.

Sőt, nagyon bonyolult, ha úgy vesszük.

– Huszonöt éves vagyok – vallja a róla szóló Ugrešić-regényben Štefica. – Foglalkozásom szerint gépírónő, és azt hiszem magamról, csúnya vagyok, bár egyesek azt állítják, ez egyáltalán nem igaz.

Szégyentelen

Aztán fűzi tovább: a kortársaitól abban különbözik, hogy azok már mind férjhez mentek, vagy van fiújuk, csak éppen neki nincs senkije. Magányos és szomorú, és nem tud magán segíteni. Olyan bezárkózós. Adjon neki valaki tanácsot! (Megfogadott tanács után meg: SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG! VALAKI MENTSEN KI AZ ÉLET CÁPAFOGAI KÖZÜL!/?/) Szerzőnő rendhagyó lányregényét több rétegben bontakoztatja ki, felettébb érdekes gondolat és szófordulatokkal, amibe a saját dilemmáit is beleszövi. Írás közben jelentkező minden örömét és bánatát, így a szomorú gépírónő figurájának boldogságot jelentő meglelésétől a… Három pont, ugye, mert inkább olvassák el, kérem. Megéri, egyáltalán nem kopott meg ez a remek kis patchwork-mű!

Horvát eredetije – a rendelkezésre álló adatok szerint – immár távoli 1981-ben Štefica Cvek u raljama života címmel látott napvilágot, magyarul 2004-ben Budapesten, Radics Viktória fordításában pedig így: ŠTEFICA CVEK AZ ÉLET SŰRŰJÉBEN. Megjelent a Kijárat Kiadónál a JAK világirodalmi sorozatában. Ahogy látjuk, ma is rendelhető a megfelelő online szolgálatoknál. Szíves figyelmükbe ajánljuk.

Tesszük ezt immár – sajna – emlékére Dubravka Ugrešićnek, mert a közelmúlti hírek szerint a kiváló, sokkötetes írónő elhunyt. Történt ez pontosan az Úr jelen zajló, 2023-as esztendejének márciusbeli 17. napján a hollandiai Amszterdamban. Élt közel hetvennégy évet. Ugyanott, a holland fővárosban temették el, ahol utolsó idejét szabadúszóként töltötte. Közben sok külföldi irodalmi lap munkatársaként dolgozott, mintegy home office-ból. Szófukar megfogalmazás szerint Ugrešić politikai okokból hagyta el Horvátországot a kilencvenes évek elején, ahonnan előbb-utóbb az Egyesült Államokba vitte útja, és ahol többek közt a Harvardon tanított. Sejtéseink szerint valami olyasféle feelinggel hagyhatta el szülőhazáját, amilyennel anno Mira Furlan színésznő is távozott, akiről itt már több ízben írtunk. Objektív oknál fogva Furlan nem lehetett ott Dubravka végső búcsúztatóján, de valaki – miközben Leonard Cohen: DANCE ME TO THE END OF LOVE zenéje szólt – egy lefátyolozott arcú nőben Štefica Cveket vélte felismerni. – Utóbb meg mert volna esküdni rá ugyanez az illető, hogy csakugyan a Stefi volt az.

D. U. írásunk elején említett interjújában azt is elmondta még, szent meggyőződése, hogy az irodalom tulajdonképpen kommunikáció. Ezért úgy gondolja, hogy az, aki boldogan állítja, csupán az asztalfióknak, végeredményben saját magának ír, elméjében súlyosan megrendült figura. Amennyiben a párbeszéd ellehetetlenül, az író jelképesen halálra ítéltetett. Ezért – másokhoz hasonlóan – ő is a megoldást a távozásban látta (többekhez hasonlóan, persze). Ellenére annak, hogy döntése számos veszélyt hordott magában, mert amennyiben építész vagy villanyszerelő, netán számítógépes rendszergazda az ember, a rizikó minimális, ám ha olyan író vagy, akinek a nevét máshol rendesen ki sem tudják mondani, ha olyan nyelven írsz, amelynek alig akad fordítója, ráadásul már nem is vagy olyan hű!, de reményteljesen fiatal, akkor mit mondjunk erről a kockázatról?

FÜGGELÉK.

Cvek Stefike története nem egyszer felkerült már az idők folyamán az életet jelentő deszkákra, ahogy filmszalagra is felvették. Utóbbiak közül Rajko Grlić horvát rendező 1984-ben forgatott keserédes komédiája a legemlékezetesebb, amelyben a főszereplő Vitomira Lončar mellett számos híres jugó filmszínész is kisebb-nagyobb szerephez jutott, például az említett Mira Furlan. Legemlékezetesebb azonban a közönség számára az maradt, ahogy a partizánfilmek egyik legnagyobb színészfigurája, Velimir Bata Živojinović (szerepe szerint egy sarkos férfiú, bizonyos Trokrilni, mint a háromszárnyú szekrény balkáni változata) többször is odamondja partnerének: „most mindjárt megkeféllek”, hogy aztán inkább amolyan vaktöltény-pufogtatásnak bizonyuljon a dolog. A legjobb emlékezet szerint legalábbis. Újabban Belgrádban vitték színre Dubravka Ugrešić leghíresebb művét, amivel kapcsolatban a rendező, Andrej Nosov kifejtette, mennyire aktuális ma is Štefica figurája, az az óriási problémahalmaz, amivel szembe kell néznie. Azt a provokatív újságírói kérdést azonban, hogy vajon tudtával Rajko Grlić jegyet váltott-e valamelyik előadásra, egyszerűen eleresztette a füle mellett.

B A Balkanac

Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

politikai korrektség, műtét
Rushdie szerint tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni

BALK Magazin applikáció telepítése

play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 5 perc

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.

– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.

politikai korrektség

Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.

Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.

– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

politikai korrektség, műtét

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.

Végezetül a témát így zárta Rushdie:

– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.

– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.

Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)

Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

politikai korrektség, műtét

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Nahát: FUSS EL VÉLE!

Az olvasás folytatása



Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


A szerző cikkei

Líra-könyvek

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Utazás

Letöltések

Google-hirdetés

Tíz nap legjava