Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Rakéta-ügyben Szerbia továbbra is tagad, a szerb külügyminiszter és a védelmi tárca vezetője egyaránt azt állítja, hogy Szerbia hivatalosan nem szállított rakétákat Ukrajnának. Ivica Dačić szerb külügyminiszter ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az ukrajnai háború kezdete óta Szerbia nem exportált, és nem is adott engedélyt fegyverek és katonai felszerelések exportjára Ukrajnába és Oroszországba, sem olyan országba, amely nemzetközi szempontból „problémásnak” tartható. A legutóbbi fegyverszállítási botrány során ugyanakkor nem állította senki, hogy közvetlenül Ukrajnába tartó exportról lenne szó, és hogy ezen címen adtak volna ki az engedélyt. Megpróbáljuk felvázolni, hogy miként zajlott az ügylet, amelynek minden részletéről valószínűleg egyik szereplő sem tudott.

Leginkább a káposztának örült

Az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova 2018-ban a gučai rézfúvósszábor (fesztivál) kiemelt vendége volt Ivica Dačić társaságában, és nem is titkolta, mennyire örült annak, hogy Szerbiában „kapcsolódhatott ki”.

Ivica Dačić pedig annak örült, hogy vendégül láthatta a szóvivőasszonyt, aki a rezesbandákat hallgatva kipróbálta a szerb ételkülönlegességeket, ezek közül leginkább a húsos káposzta tetszett neki a legjobban.

Táncoskedvű Zaharova (Forrás: Blic)

Zaharova annyira jól érezte magát, hogy legalább egy alkalommal még táncra is perdült.

Az orosz külügyi szóvivőnek a héten azonban nem „táncolhatnékja”, hanem inkább „tanácoltathatnékja” volt, kijelentette ugyanis, hogy Moszkva hivatalos magyarázatot vár az Ukrajnába küldott szerb rakétákkal kapcsolatban.

Ivica Dačić szerb külügyminiszter pozíciója révén az egyik illetékes, és ezáltal az egyik megszólított lehetett, az ismeretség okán pedig akár kötelességének is érezhette, hogy válaszoljon Zaharovának, akivel öt évvel ezelőtt közösen „rezeskedett” Gučában.

Hivatalosan tagadják

Dačić válaszolt is az oroszi külügyi szóvivőnek: ennek során elhárította ugyan a szerb állam felelősségét, viszont nem oszlatta el teljesen azt a gyanút, hogy egy szerb fegyverkereskedő által valami érintettség mégis lehetett.

A szerb diplomaták napokban megtartott belgrádi konferenciáján Dačić azt mondta, hogy Szerbia az ukrajnai háború kezdete óta nem exportált, és nem adott engedélyt fegyverek és katonai felszerelések kivitelére Ukrajnába és Oroszországba, sem pedig olyan országba, amelyet nemzetközi szempontból problémásnak tart.

Megfogalmazása szerin ha valakinek, akkor neki erről vannak információi, mert az általa vezetett minisztérium részt vesz a fegyverexportra vonatkozó engedélyek kiadásában.

Dačić azonban hozzátette, hogy a legális intézményekről beszél, amelyek rendelkeznek exportjoggal.

A kiviteli engedély aláírója (Screenshot)

A szerb külügyminiszter igazat mond, a kérdés azonban nem ilyen egyszerű, a nyomokat ugyanis sikerült eltüntetni, ha egyáltalán a belgrádi kormányzat tisztában volt azzal, hogy valójában mi zajlik.

Az orosz Mash hírportál a napokban közzétette a „bizalmas” jelzéssel ellátott szerb kiviteli engedélyt, amelyet 2022 október 21-én adtak ki Belgrádban, igaz, ezt nem a szerb külügyminisztérium, hanem a szerb kereskedelmi, idegenforgalmi és telekommunikációs minisztérium tette, amelynek nevében az aláíró Stevan Nikčević államtitkár volt.

De ez a dokumentum sem arra vonatkozott, hogy a szerb rakéták kivitelét engedélyezték Ukrajnába, ennél mindenki rafináltabb volt.

Viszont mintha magában a dokumentumban is lenne némi mesterkedés, a korábban végfelhasználóként meghatározott török Arca cég közvetítőként szerepel török elnevezéssel, végfelhasználóként viszont a török Védelmiipari Ügynökség van megnevezve, ami vélhetően szintén az Arca szerbre lefordítva, és cirill betűkkel leírva.

Tehát az Arca valószínűleg önmagának közvetített, de nehezen hihető, hogy ezt az engedélyt aláíró személy ne vette volna észre, vagy ne tudta volna.

Abban mindenképpen igaza van a szerb külügyminiszternek, hogy végfelhasználóként nem Ukrajna vagy Oroszország van megjelölve, hanem egy félig-meddig török állami cég, az engedélyt viszont nem a külügyminisztérium adta ki. Ezek alapján szintén igaz, hogy a szerb állam nem szállított fegyvereket sem Ukrajnába, sem Oroszországba, és erre vonatkozó engedélyek/bizonyítékok nincsenek – megtette helyette valaki más.

Korábban Miloš Vučević szerb védelmi miniszter a szkupstinában (parlamentben) azt mondta, hogy Szerbia nem exportál katonai felszerelést és fegyvert sehova, ahová az nem engedélyezett, hozzátette azonban, hogy „az viszont nem tartozik Szerbiára, hogy a magáncégek harmadik piacokon vásárolnak-e, és adnak-e el szerb fegyvereket más országok kereskedőinek”.

Ki volt a proxy szállító?

Ha a fenti félmondatot értelmezzük, akkor arra lyukadunk ki, hogy egy olyan cégről lehet szó, amely nem tartozik állami felügyelet alá, viszont együttműködik az állami kézben lévő fegyvergyárral, itt egy magánkézben lévő fegyverkereskedő kerülhet szóba, amelynek a cége már nem a szerb állam nevében jár el.

A „nyugati tájolású” szerb ellenzéki sajtó Slobodan Tešić szerb fegyverkereskedőre gyanakszik, és nem alaptalanul.

Ha tüzetesebben megnézzük a fegyverkiviteli engedélyt, akkor abban az található, hogy az áru tulajdonosa nem a szerb állam, és nem is a szerb állami Krušik cég, hanem a Sofag doo (korlátozott felelősségű társaság), amely belgrádi médiabeszámolók szerint Slobodan Tešić lányának a tulajdonában van.

Gyaníthatóan az történt, hogy Krušik eladta vagy átadta a fegyvereket a Sofagnak, vagy a Sofag a nevére vette a küldeményt, amely Törökországban landolt, ahol a szerb minisztériumi engedély szerint kizárólag hadiipari célokra lehetett volna felhasználni.

A szerb állam tehát a formalitásokat tekintve tiszta, az országból kivitt fegyverek/rakéták nem Szerbia tulajdonát képezték, nem Szerbia, vagy a szerb állami fegyverkereskedő cégek adták el, a papírok szerint Szerbia nem szállított fegyvert sem Ukrajnának, sem Oroszországnak, így a miniszterek is igazat mondtak, merthogy – mint már említettük, illetve említették Belgrádban, az már nem tartozik Szerbiára, hogy mit csinálnak a fegyverkereskedelemmel foglalkozó magáncégek.

Az persze kérdésként felmerülhet, hogy a szerbek tudtak-e arról, hogy a megnevezett török végfelhasználó (& közvetítő) vajon milyen céllal vásárolta a rakétákat, és hogy mire akarta őket felhasználni, nyilván nem babkarónak.

Elképzelhető, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mi lesz a rakéták útja, bár az ukrajnai háború közelsége miatt azért „némi sejtésük” lehetett.

Miért lett ebből ügy?

Mindössze egy héttel az ukrajnai orosz invázió kezdetének évfordulója után a Kreml-közeli média arról számol be, hogy Szerbia állítólag fegyvereket ad el az ukrán hadseregnek.

A Mash (mash.ru) orosz portál a közelmúltban a forrás megjelölése nélkül közétett egy rövid beszámolót, a csatolt videóban pedig ellenőrizetlen dokumentumokat közölt, amely alapján azt állította, hogy a Krušik szerb hadiipari cég 3500 tüzérségi lövedéket adott el az ukrán védelmi minisztériumnak.

A közzétett dokumentumok valódiságát ugyan nem sikerült megállapítani, ugyanakkor sem orosz, sem szerb részről senki sem vonta kétségbe a dokumentumok hitelességét. Ha lépésről lépésre követjük az eseményeket, kirajzolódik, hogy ebben a komplikált fegyverszállítási ügyben egy-egy kanadai, szlovák, amerikai és török ​​cég vett részt.

Egyedül a Krušik tiltakozott, amely szerint a médiában „habosított történet” hiányos, és nem kapcsolódó információk felhasználásán alapul, ami rendkívül rosszindulatú módon próbálja negatív kontextusba helyezni a szerb céget.

A Krušik hozzáteszi, hogy a nyilvánosságra került dokumentumokban vannak ellentmondások – a fegyvereladás állítólagos sorrendjének és az elnevezések tekintetében, az utóbbival kapcsolatban megjegyzik, hogy a bemutatott papírokban két elnevezés szerepel, az egyik M-21 GRAD, a másik a GRAD-200, amelyek közül ők csak a GRAD-200 jelzést használják az általuk gyártott rakétákon, de miután nem vagyunk fegyverszakértők, ebbe nem mennénk bele.

– Az ukrajnai konfliktus kezdete óta egyetlen rakétánkra vagy aknánkra sem kötöttünk olyan szerződést, amelyben a végfelhasználó a konfliktus egyik érintettje lett volna

– közölte a dél-szerbiai cég, amely mindezek ellenére szintén nem állította, hogy a dokumentumok hamisak lennének.

A kiviteli engedély értelmében a végfelhasználó a szóban forgó ügyben nem Ukrajna, ukrán cég nem is szerepel benne, hanem a török Arca, amely aztán tovább adta a rakétákat, megint csak ukrán cégek bevonása nélkül.

A BBC közben megállapította, hogy a videón látható munkások az „S Sistem Logistics Services Co” török ​​cég logójával ellátott munkaruhát viselnek, amelynek több raktára van Törökországban, például az isztambuli repülőtéren is, de a honlapja szerint Pozsonyban nincs telephelye, ezért a Mashnak az az állítása vitatható lehet, hogy a felvételek Pozsonyban készültek, de ha elengedjük a fantáziánkat, akkor ezt sem zárnánk ki feltétlenül.

Viszont, ha jobban megnézzük a török szállítólevelet, akkor abban a címzettként a szlovák MSM Novaky cég szerepel, amelynek a szerepe nem túlzottan tisztázott, az ukrán védelmi minisztérium ugyanis az általa kiadott dokumentumban végfelhasználóként magát nevezi meg az exportőr Arca mellett, a beszállító pedig egy amerikai cég, a Global Ordnance Trading, amelynek a tulajdonosa Marc Morales, akinek „a gondolatai, imái és a lőszerei” Ukrajnával, azon belül pedig Valerij Zaluzsnij tábornokkal vannak.

Ha megpróbáljuk bezárni a kört, akkor az derül ki, hogy egy amerikai cég vásárolt szerb fegyvereket az ukránoknak néhány közbeeső állomás beiktatásával, ami nem lenne egyedülálló eset, az iraki háború idején az amerikaiak ugyanis szintén vettek szerb fegyvereket az iraki hadsereg számára.

Mi az a Mash?

A BBC információi szerint a fegyverszállítást leleplező Mash orosz hírportált a News Media cég működteti, amelynek többségi tulajdonosa a Kreml-közeli Aram Gabrelyanov.

A Mash egyike azoknak az orosz portáloknak, amelyek az ukrajnai inváziót dicsőítik az orosz médiatérben és a közösségi médiában, például a Twitteren.

Gabrelyanov az utóbbi években különböző médiacsatornák irányításában vett részt, amelyek munkáját az orosz állami költségvetéséből finanszírozták.

Tavaly (2022) novemberében két másik újságíróval együtt 450 000 eurós támogatást kapott Vlagyimir Putyin orosz elnöktől új médiaprojektek indítására az ukrajnai szakadár régiókban, vagyis a donyecki és a luganszi „államalakulatban”, amely azóta már csatlakozott Oroszországhoz, ha igaz.