Az élet egy csoda – Emir Kusturica sokoldalú géniuszára

Szakértők zöme szerint kezdetben volt a képírás. Az olyan tárgyakat ábrázol, amely tárgyak hol egy-egy szót, hol egész mondatot jelentenek. Követte a fogalomírás, amely már árnyaltabban tudta megragadni a megragadandót és továbbadandót. Utána jött a hosszantartó fejlődés során a szóírás, amelyben egy jelnek konkrétan egy szó felel meg. – Célszerűtlen lenne itt e témát bővebben boncolgatni (az ékírást hagyjuk is!), ám lényege a dolognak, hogy a betűírás zárja a fejlődést. Mert tény, hogy utóbbi mutatkozott a legpraktikusabbnak, leghasználhatóbbnak, így mindmáig tartja magát: egyéntől függő sikerrel, persze.

Mármost a fentiek tükrében állapítható meg, némi víg élcet sem mellőzve, hogy vannak olya jófejű emberek, akik ezt a hosszú, göröngyös evolúciós utat képesek egy élet alatt bejárni. Startolni az elején, átugrani a közepét, kikötni a végén. Ilyen például a híres rendező, Emir Kusturica, aki – gyermekkorát leszámítva – fényes alkotói pályáját a mozgóképek világánál kezdte, hogy aztán ugyanazt több szublimációs kísérlet után az írott szó dinamikájával gazdagítsa. Igazából a cirill írásmódra voksolva az Európában használatos írásmódok közül. – És tette ezt jelentős sikerrel.

Előzőkkel együtt ez utóbbit mi sem bizonyítja jobban – mert a sarkalatos állításokhoz nem árt egy kis aládúcolás se –, hogy párhuzamban az írott oldalak szaporodásával, az irodalmi életmű gyarapodásával, a díjak sem maradoznak el. Ezzel együtt megjegyzendő, hogy tisztelt szerzőnk szimultán több vasat is tud tartani a gutenbergi galaxis tüzében, ami nem kis ügyességre vall. – Akkor hát: tűz! Mert írásunk valódi apropója az, hogy legutóbb az újvidéki Prométheusz Könyvkiadó a jeles elődről, Dejan Medaković akadémikusról elnevezett örökfényű díjjal tüntette ki „Kusztó kapitányt”. Lehet, Kusturicának egyébként a 2015-ös belgrádi könyvvásáron jött meg igazából a kedve írni, amelyet valamiért ő nyitott meg, és mostani műve arról a Peter Handkéről szól, aki azelőtt volt ugyanennek a szintúgy fényes, majdnem mindenéves rendezvénynek imádott központi vendége.

Handke akkor – emlékezetes módon – a saját szájából elhangzó szerb mondatokkal nyitotta meg a vásárt, amivel fergeteges sikert aratott. Mondhatni, sokkal nagyobbat, mint a későbbiekben a bánsági születésű sváb Hertha Müller, aki az ünnepélyes pillanatokban képes volt némi kritizáló felhangot is megütni, amivel viszont óriási felháborodást keltett. Pontosan mi volt a baja Hertának, nem igazából fér ide. Pusztán aznapi rosszullét? Valamiféle zárlat? (Hm.) Elég az hozzá, hogy meggondolatlan cselekedetével megsemmisítő csapást mért arra a lehetőségre, hogy íróvá változó, a szerb ügyet minden téren védelmező rendezőnk egész kötetet szenteljen neki a kifürkészhetetlen jövőben.

– Emir Kusturica gazdag, többrétű, izgalmas, nem utolsósorban elgondolkodtató könyvet írt – eme Látod-e, hogy nem látom címmel – Peter Handke Nobel-díjas német író életéről és munkásságáról úgy, hogy abban nem kis mennyiségű gondolati csavart épített bele. Ezzel elegánsan elkerülte korunk mindenféle sematizálását és ideologizálását, és ezen a módon mintegy fölébe emelkedve mindkettőnek, maradandót alkotott – hangzott el a bíráló bizottság részéről.

A díjazott pedig ugyanebből az alkalomból szokásos fapofájával tüstént megállapította, hogy mind az emberöltők, mind a magunk mögött tudható évszázadok a lehető legmagasabb pontig emelték fel az embert. Neki pedig per pillanat az az érzése, hogy akár a Gilgamesben, mások mostanság igyekeznek megbilincselni a lábát, vagy visszaparancsolni őt az égből a földre, vagy egyenest a föld alá, amennyiben sikerül szerencsésen szárnyra kapnia. Ezért mély meggyőződése, hogy az efféle gyülekezetek meg elismerések nyújtják a legkínálkozóbb rugaszkodó pontot a szabadságra vágyó egyénnek.

ŐSZINTE VONZÓDÁS ESETÉN NEM SZÁMÍT A MAGASSÁG, CSAK A MEGGYŐZŐDÉS ÉS A „SZÍNTISZTA IGAZSÁG”

Hm, szépen lett ám ez fogalmazva… a díjazott részéről, aki ugyanakkor aligha ellenálló a neki tetsző ideológiákkal szemben. Politikai elkötelezettségének, amikor csak teheti, hangot is ad, és hajlandó pravoszláv keresztségében újdonsült Nemanjaként beugrani a szorítóba a maga igazáért. Közben mindebben akár pápábbnak mutatkozni a pápánál, lett légyen szó az Oroszország elleni szankciók egyértelmű elítéléséről, a Nyugat feltétlen gyalázásáról és hasonlókról. Közben kétségtelen, hogy eredeti írói szárnyalás eredménye lehet az a szellemes (vagy annak vélt) kusturicai gondolat például, hogy ha Amerika meg akarja támadni Oroszországot, miért nem Alaszkán keresztül teszi azt?

– Természetesen Kusturica városalapítóként olyan zászlókat tűz ki a maga épületeire, meg olyan szlogeneket fest a falaira, amilyeneket csak akar, de íróként ezekre a dolgokra jobban kellene ügyelnie, még távolabbra sétálva az udvari költészettől is – hallatszanak egyes nem éppen osztatlan tetszésről árulkodó hangok, ám úgy tűnik, ezeket most is hajlamos elnyelni a lovak nyihogása, a patkók dobogás; a kardcsörtetés, a trombitaszó és az ágyúdörej. (Egyébként gratula!)

Emir Kusturica amolyan kisebbségi ombudsman

P. S. Nem mellesleg egyik fő megjelenési formájában E. K. amolyan kisebbségi ombudsman. Ennek hangot is adott több évvel ezelőtt, amikor rendezőként, mellette a saját együttesének, a ZABRANJENO PUŠENJE bandának basszusgitárosaként a győri Mediawave film- és zenefeszten járt. E sorok írója ott beszélgetett vele a nagyterem pódiumán, szép számú közönség előtt. Elsőre Kusturica kissé bizalmatlan volt a moderátor személye meg a helyzet iránt, de aztán felengedett. Ő nem romákat emlegetett, hanem cigányokat, akik tudnivaló módon sok filmjének a fő témái, egyben főszereplői. Nélkülük feltételezhetően nem is lett volna az a nagy siker világszerte. A cigányság nélkül, amely ott élt szép számban, Szarajevónak azon a külterületi részén, ahol felcseperedett. Rendezőként aztán úgy látta, hogy szinte nem is kell csinálnia semmit, csak a kamera elé állítani őket. Persze, sokkal több kell, ám szerinte érthető, hogy mit akar mondani. – Műsorvezető erre tette a megjegyzést, miszerint a szerbség egy része – ő műsorvez. úgy értesült erről – neheztel őrá, Kusturicára, mert hogy a nézők jelentős hányada így a balkáni romákat a szerbséggel azonosítja.

– Rengetegen nincsenek tisztában a Balkán néprajzával – legyintett erre E. K. – Ugyanakkor az az igazság, hogy a cigányok sem szeretik, amikor szerbeknek nézik őket. Amúgy elszomorító dolog a tudatlanság. Szerintem jórészt még annak a zsdanovizmusnak a maradványa, melyben a műalkotásnak nemzetek egészét kell tükröznie. Az én filmjeim középpontjában mindig csak az az embercsoport létezik, amelyről éppen filmet forgatok.

– Plusz pár kacsa, liba meg hal – vetette oda műsorvezető a maga csacsiságát, mire a feszültséget erősen oldó nevetés hullámzott végig a termen. A beszélgetés aztán lazábban folyt valamerre másfele. (Ebből is látszik, műsorvez. milyen ügyes tud lenni. /tapsot kérünk!/.)