B A Balkanac
Az élet egy csoda – Emir Kusturica sokoldalú géniuszára

Szakértők zöme szerint kezdetben volt a képírás. Az olyan tárgyakat ábrázol, amely tárgyak hol egy-egy szót, hol egész mondatot jelentenek. Követte a fogalomírás, amely már árnyaltabban tudta megragadni a megragadandót és továbbadandót. Utána jött a hosszantartó fejlődés során a szóírás, amelyben egy jelnek konkrétan egy szó felel meg. – Célszerűtlen lenne itt e témát bővebben boncolgatni (az ékírást hagyjuk is!), ám lényege a dolognak, hogy a betűírás zárja a fejlődést. Mert tény, hogy utóbbi mutatkozott a legpraktikusabbnak, leghasználhatóbbnak, így mindmáig tartja magát: egyéntől függő sikerrel, persze.
Mármost a fentiek tükrében állapítható meg, némi víg élcet sem mellőzve, hogy vannak olya jófejű emberek, akik ezt a hosszú, göröngyös evolúciós utat képesek egy élet alatt bejárni. Startolni az elején, átugrani a közepét, kikötni a végén. Ilyen például a híres rendező, Emir Kusturica, aki – gyermekkorát leszámítva – fényes alkotói pályáját a mozgóképek világánál kezdte, hogy aztán ugyanazt több szublimációs kísérlet után az írott szó dinamikájával gazdagítsa. Igazából a cirill írásmódra voksolva az Európában használatos írásmódok közül. – És tette ezt jelentős sikerrel.
Előzőkkel együtt ez utóbbit mi sem bizonyítja jobban – mert a sarkalatos állításokhoz nem árt egy kis aládúcolás se –, hogy párhuzamban az írott oldalak szaporodásával, az irodalmi életmű gyarapodásával, a díjak sem maradoznak el. Ezzel együtt megjegyzendő, hogy tisztelt szerzőnk szimultán több vasat is tud tartani a gutenbergi galaxis tüzében, ami nem kis ügyességre vall. – Akkor hát: tűz! Mert írásunk valódi apropója az, hogy legutóbb az újvidéki Prométheusz Könyvkiadó a jeles elődről, Dejan Medaković akadémikusról elnevezett örökfényű díjjal tüntette ki „Kusztó kapitányt”. Lehet, Kusturicának egyébként a 2015-ös belgrádi könyvvásáron jött meg igazából a kedve írni, amelyet valamiért ő nyitott meg, és mostani műve arról a Peter Handkéről szól, aki azelőtt volt ugyanennek a szintúgy fényes, majdnem mindenéves rendezvénynek imádott központi vendége.
Kapcsolódó cikk
Handke akkor – emlékezetes módon – a saját szájából elhangzó szerb mondatokkal nyitotta meg a vásárt, amivel fergeteges sikert aratott. Mondhatni, sokkal nagyobbat, mint a későbbiekben a bánsági születésű sváb Hertha Müller, aki az ünnepélyes pillanatokban képes volt némi kritizáló felhangot is megütni, amivel viszont óriási felháborodást keltett. Pontosan mi volt a baja Hertának, nem igazából fér ide. Pusztán aznapi rosszullét? Valamiféle zárlat? (Hm.) Elég az hozzá, hogy meggondolatlan cselekedetével megsemmisítő csapást mért arra a lehetőségre, hogy íróvá változó, a szerb ügyet minden téren védelmező rendezőnk egész kötetet szenteljen neki a kifürkészhetetlen jövőben.
– Emir Kusturica gazdag, többrétű, izgalmas, nem utolsósorban elgondolkodtató könyvet írt – eme Látod-e, hogy nem látom címmel – Peter Handke Nobel-díjas német író életéről és munkásságáról úgy, hogy abban nem kis mennyiségű gondolati csavart épített bele. Ezzel elegánsan elkerülte korunk mindenféle sematizálását és ideologizálását, és ezen a módon mintegy fölébe emelkedve mindkettőnek, maradandót alkotott – hangzott el a bíráló bizottság részéről.
A díjazott pedig ugyanebből az alkalomból szokásos fapofájával tüstént megállapította, hogy mind az emberöltők, mind a magunk mögött tudható évszázadok a lehető legmagasabb pontig emelték fel az embert. Neki pedig per pillanat az az érzése, hogy akár a Gilgamesben, mások mostanság igyekeznek megbilincselni a lábát, vagy visszaparancsolni őt az égből a földre, vagy egyenest a föld alá, amennyiben sikerül szerencsésen szárnyra kapnia. Ezért mély meggyőződése, hogy az efféle gyülekezetek meg elismerések nyújtják a legkínálkozóbb rugaszkodó pontot a szabadságra vágyó egyénnek.

ŐSZINTE VONZÓDÁS ESETÉN NEM SZÁMÍT A MAGASSÁG, CSAK A MEGGYŐZŐDÉS ÉS A „SZÍNTISZTA IGAZSÁG”
Hm, szépen lett ám ez fogalmazva… a díjazott részéről, aki ugyanakkor aligha ellenálló a neki tetsző ideológiákkal szemben. Politikai elkötelezettségének, amikor csak teheti, hangot is ad, és hajlandó pravoszláv keresztségében újdonsült Nemanjaként beugrani a szorítóba a maga igazáért. Közben mindebben akár pápábbnak mutatkozni a pápánál, lett légyen szó az Oroszország elleni szankciók egyértelmű elítéléséről, a Nyugat feltétlen gyalázásáról és hasonlókról. Közben kétségtelen, hogy eredeti írói szárnyalás eredménye lehet az a szellemes (vagy annak vélt) kusturicai gondolat például, hogy ha Amerika meg akarja támadni Oroszországot, miért nem Alaszkán keresztül teszi azt?
– Természetesen Kusturica városalapítóként olyan zászlókat tűz ki a maga épületeire, meg olyan szlogeneket fest a falaira, amilyeneket csak akar, de íróként ezekre a dolgokra jobban kellene ügyelnie, még távolabbra sétálva az udvari költészettől is – hallatszanak egyes nem éppen osztatlan tetszésről árulkodó hangok, ám úgy tűnik, ezeket most is hajlamos elnyelni a lovak nyihogása, a patkók dobogás; a kardcsörtetés, a trombitaszó és az ágyúdörej. (Egyébként gratula!)

Emir Kusturica amolyan kisebbségi ombudsman
P. S. Nem mellesleg egyik fő megjelenési formájában E. K. amolyan kisebbségi ombudsman. Ennek hangot is adott több évvel ezelőtt, amikor rendezőként, mellette a saját együttesének, a ZABRANJENO PUŠENJE bandának basszusgitárosaként a győri Mediawave film- és zenefeszten járt. E sorok írója ott beszélgetett vele a nagyterem pódiumán, szép számú közönség előtt. Elsőre Kusturica kissé bizalmatlan volt a moderátor személye meg a helyzet iránt, de aztán felengedett. Ő nem romákat emlegetett, hanem cigányokat, akik tudnivaló módon sok filmjének a fő témái, egyben főszereplői. Nélkülük feltételezhetően nem is lett volna az a nagy siker világszerte. A cigányság nélkül, amely ott élt szép számban, Szarajevónak azon a külterületi részén, ahol felcseperedett. Rendezőként aztán úgy látta, hogy szinte nem is kell csinálnia semmit, csak a kamera elé állítani őket. Persze, sokkal több kell, ám szerinte érthető, hogy mit akar mondani. – Műsorvezető erre tette a megjegyzést, miszerint a szerbség egy része – ő műsorvez. úgy értesült erről – neheztel őrá, Kusturicára, mert hogy a nézők jelentős hányada így a balkáni romákat a szerbséggel azonosítja.
– Rengetegen nincsenek tisztában a Balkán néprajzával – legyintett erre E. K. – Ugyanakkor az az igazság, hogy a cigányok sem szeretik, amikor szerbeknek nézik őket. Amúgy elszomorító dolog a tudatlanság. Szerintem jórészt még annak a zsdanovizmusnak a maradványa, melyben a műalkotásnak nemzetek egészét kell tükröznie. Az én filmjeim középpontjában mindig csak az az embercsoport létezik, amelyről éppen filmet forgatok.
– Plusz pár kacsa, liba meg hal – vetette oda műsorvezető a maga csacsiságát, mire a feszültséget erősen oldó nevetés hullámzott végig a termen. A beszélgetés aztán lazábban folyt valamerre másfele. (Ebből is látszik, műsorvez. milyen ügyes tud lenni. /tapsot kérünk!/.)

B A Balkanac
Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.
– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.
Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.
Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.
– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.
Végezetül a témát így zárta Rushdie:
– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.
– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.
Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)
Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Nahát: FUSS EL VÉLE!
-
Koszovó6 nap telt el azóta
KOSZOVÓI ELNÖK: Szerbiának nincs helye az európai nemzetek között, plusz 1 kecske
-
Szerb Köztársaság3 nap telt el azóta
Dodik Moszkvába utazgat, mégis kap pénzt az Európai Uniótól
-
English2 nap telt el azóta
Dodik travels to Moscow, yet receives money from the European Union
-
Szlovákia6 nap telt el azóta
GLOBSEC 2023: Szlovák biztonságpolitikai fesztivál, amelyre az egész világ odafigyelt