Tollforgató hídemberek, és egy balkáni BÚÉK

Senki sem tudja, írta Ivo Andrić, hogy mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz. Ennek a sziszifuszi írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi ágon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül írt, miközben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban.

Tudott dolog, hogy sokak szerint – közöttük e sorok körmölője szerint is – legjobb regényéért, a Híd a Drinán címűért Ivo Andrić Nobel-díjban részesült. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.

Híd a Drinán, avagy Na Drini ćuprija

Milyen idilli kép, aztán mégsem az. Könyvében maga az író rombolja szét, festi vörösre a folyó vizét a történelem kínálkozó pillanatait boncolgatva, kifejezett hangsúllyal a török időkön. Illetve a törökök eltűnésén a tájról, ahol csak az eltörökösödött szlávok maradnak sajátos hátvédként a mecsetjeikkel, türbéikkel és turbánjaikkal, hogy az később újbóli feszültségeket, vérontásokat generáljon, jelezve egy újabb förtelmes erupció lehetőségét. – Ivo Andrić jómaga 1975-ben halt meg Belgrádban, hogy már hetvenhatban ugyanott megalapítsák a róla elnevezett díjat, amelyet azóta minden áldott esztendőben kiosztottak a szóban forgó év legkimagaslóbb prózaírói teljesítményért (kivéve 2010-et, amikor is az akciót lefújták). Persze, minden relatív, egy azonban biztos, hogy a döntés az elbírálók többnyire izzadtságos konszenzusra jutását tükrözi. Így lett sokak között Andrić-díjas Mirko Kovač, Antonije Isaković, Pavle Ugrinov, Milorad Pavić, nem utolsósorban Danilo Kiš; ugyanakkor hogy a hölgyek se maradjanak ki: Milica Micić Dimovska, Svetlana Velmar Janković, Mirjana Pavlović, Jelena Lengold stb.
És akkor most itt a legfrissebb hír! Eszerint az idén egyszerre ketten is örvendhetnek ennek a rangos elismerésnek, illetve egyikük az életműért járó Grand Prix változatnak. Utóbbinak Milovan Danojlić, míg a névadóhoz hasonlóan Nobel-díjas Peter Handke a Szerbiában megjelent legjobb 2020-as könyv szerzőjeként veheti át a „serleget”. Ők a legújabb Hídemberek. Handke művének címe egyébként: A második kard – májusi elbeszélés. (Eredetileg: Das zweite Schwert.) Ugyanitt megjegyzendő: ez nem jelenti azt, hogy Handke valami olyasmi lenne ebben a játékban, mint példának okáért Sean Penn színész A világ második legjobb gitárosa c. filmben, vagy Sancho Panza Cervantes mester máig alapműnek számító regényében. – Mindössze arról van szó – indokolta meg a döntést a zsűri részéről az ugyancsak boszniai származású Muharem Bazdulj –, hogy furcsa lett volna egy olyan világhírű írónak, amilyen Peter Handke, itt egy életműdíjat kiosztani a Nobel után. Handke pedig, aki régóta a szerbség hű barátjának számít, egyáltalán nem bukott ki ezen. Hálás köszönetét fejezte ki. De ha jól értjük, egyelőre a valódi díjátadásra még nem került sor a vírushelyzet miatt, csak az elbírálók ültek össze ezúttal Andrićgradban, amely Višegrad városnegyede, s ott található az Ivo Andrićról elnevezett intézmény. Alapítója személyesen: Emir Kusturica.

Végezetül nagyjából még annyit, hogy aki nem ismeri Peter Handke révén például a kapus félelmét a tizenegyestől, az ne tekintse magát túl tájékozottnak a magyar olvasók közül sem, és egy kicsit el is gondolkodhat a dolgok állásán. Közben mi meg/még elmondjuk dióhéjban a Handkénál kevésbé ismert szerb tollforgatóról, hogy Milovan Danojlić esszéíró, kritikus több mint hetven kötet szerzője, sok rangos irodalmi díjjal, elismeréssel kitüntetett ember, aki a nyolcvanas évek derekától Franciaországban él. Dragi moj Petroviću c. regénye még odahaza született, magyarul Szilágyi Károly fordításában jelent meg pár évvel ezelőtt Levelek Amerikába címmel. Kiadta az újvidéki Forum. A tíz fejezetet képező tíz levél két, a titói Jugoszláviát elhagyó, egymástól távolra szakadt barát fiktív levelezésének gerince, amelyben a valóság és az emlékezet határai összemosódnak. A könnyen követhető probléma leg-lényege, hogy az otthon maradt barát nem tud mit tanácsolni a kintinek hazajöveteli szándékával kapcsolatban. Abban a vészesen kurvuló & durvuló időben.

Utószóíró B. A. szerint ugyanakkor Danojlić regénye túlélte az adott, felrobbant(ott) országot, sokak szerint tákolmányt, méghozzá máig érvényes módon. Továbbra is abszolúte élvezhető mű. (És akkor itt a vége, kérem szépen, ezzel egy tiszta szívből jövő balkáni BÚÉK! is elcsattan ugyanezen a helyen.)
_________________
Fotó: internet