Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Ugye, zömmel hallottunk Csehov egyik híres figurájáról, Ványa bácsiról, teljes nevén Ivan Petrovics Vojnyickij drámahősről, aki elhunyt húga lányával gazdálkodik egy isten háta mögötti birtokon, közben lelkes kitartással, vállvetetten mintegy: belesavanyodnak az életbe. A történetet itt nem meséljük végig, elég annyi, hogy máig már többen is belenyúltak ebbe a sztoriba, túl idejét múltnak találva az eredetit – ahogy magyar Alfonzónk még kabarésította is Ványadt-ra –, Ványadt bácsi mégis tartja magát, hiába a nagy elfáradás. Ványadt bácsi legenda, erőt sugároz ott, ahol egyes megállapítások szerint az állami tévé is csak mitológiával szolgál.

Ványadt bácsi tehát él, hiába vonult át rajta az ifjabb nemzedékek íróinak egész serege. Ványadt bácsi nem hagyja magát, talpra áll, s megkeresi porba hullott kardját. Ványadt bácsi dacol az idővel, közben a múltat képviseli a mában. Teljes mellbedobással, ha nem is fekete övvel. Tulajdonképpen ő az igazi, újjáéledt Homo sovieticus.

– Ez a Putyin, ez nem megy el, ez itt marad örökre – szól ki a színpadról, valamely másik színpadról a szerepe szerint moszkvai metrón utazó egyik utas, akinek egyben ez az utolsó kiszólása is, mivel utána rögtön egy óriási robbanás némítja el mindörökre. – Az előadás helyszíne a budapesti Örkény Színház. Ideje: folyó évünk februárjának utolsó péntekje, az orosz invázió negyedik napja; címe Secondhand, alcíme Szovjetűdök. Központi kérdése ugyanakkor: lesz-e még itt élet Putyin után? A produkció Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő négy vaskos riportkönyvéből készült, hat tanítványával állította színpadra Bagossy László és Kovács D. Dániel, és tulajdonképpen fut már jó ideje. Csupán csak most külön hangsúlyt kapott mindannak holdudvarában is, amiknek a szerzőnő interjúkban hangot tud adni.

– Igaz ugyan – mondja cseppet sem megnyugtató módon valahol Alekszijevics –, hogy az egykori KGB-ből a hatalom csúcsára érkező Putyinnal egyszerűen banditák ragadták kezükbe a hatalmat, ám óriási tévedés azt hinni, hogy a régi Cár Atyuska, a tévedhetetlen Vezér vértelen vagy véres megbuktatásával automatikusan beköszönt a csodás új korszak. Mert nem.

Piramisjáték címmel hozta a fentieket április hetedikei számában – egy nagyobb összeállítás keretében – a HVG. Alekszijevics mellett olyan kortárs orosz írókat kötve reprezentatív csokorba, akiket a nép ellenségének nevez a putyini propaganda. Pornográfiával és kongó szellemi ürességgel vádolván őket, ezeket a Magyarországon is szinte teljes életművükkel jelen levő tollforgatókat, akik elítélik az „Ukrajna ellen háborút vezénylő diktátort”. Név szerint tehát emlegetett Szvetlana Alekszijevics, Viktor Jerofejev, Vlagyimir Szorokin, Borisz Akunyin, Dmitry Glukhovsky, nem utolsósorban Viktor Pelevin alkotják a „hatok bandáját”, akiknek egy része még időben szétspriccelt a nagyvilágba’, s akiket Putyin nem olvas. Pedig Ő amúgy olvas, legalábbis az (udvari) életrajzírói szerint. Így például betéve tudja A kis herceget, s az összes Dumas-t olvasta. Keze ügyében van örökké valamelyik Lermontov, hogy elterelje a gondolatait egy kis relaxációként a napi harcokról. (?) Kedveli Jeszenyint, bár némi űrt szokott hagyni benne a költő lírája. Legjobban Dosztojevszkijt szereti, kiváltképp a „fenomenális regényíró orosz kivételességről papírra vetett sorait, miszerint: az orosz vezetés előtt álló szláv világ beteljesíti a sorsát”. – Bármit jelentsen is ez, jegyezzük meg csendben: kissé furcsát gondolhatott itt Fjodor Mihájlovics.

A hatok bandájából mindenképp Pelevin fogalmaz a legnyersebben, ezért nem is örvendhet valami nagy elnöki kegynek. Mert például olyanokat tud írni, hogy:

– Testvéreim, becsaptak bennünket!! Először is egy gumiban vagyunk. Másodszor egy seggben.

Ez az orosz „beat” nyilvánvalóan nem smakkol Putyinnak, aki a maga kiadott két művében a tatami illemvilágánál nem jutott igazából messzebbre. Ami persze, tiszta szemforgatás, ha úgy vesszük, mert amúgy létezik-e anyák és gyermekek mészárlásánál, vagy csak elűzésénél szentségtelenebb cselekedet? Esetleg szülőotthon bombázásánál? Aligha, de vissza az irodalomhoz. Jerofejevet állítólag valamikor szerette olvasni Putyin, de aztán ő is kiesett a pikszisből, amikor túl kritikus hangot ütött meg. Viktor Jerofejevvel egyébként valamikor rég beszélt e sorok írója Pesten.

Ő akkor A jó Sztálin című könyvét említette mondván, hogy az irónia nélkül aligha érthető, de szerencsére a magyaroknak megvan a kellő fogékonyságuk az ironikus értelmezésre, a groteszk megértésére. Általában véve az oroszoknak kevésbé. Ők jól elvannak Csehov világával, vagy a még régebbiek világával, aztán úgy eldűlőznek valahogy a kliséikben. Ugyanakkor hozzátette, miszerint a Nyugatnak is megvannak a borzasztó kliséi az oroszokkal és országukkal kapcsolatban, de arról majd máskor. Ahogy magáról Putyinról is. – Nos, utóbbira eleddig sajna nem nyílt alkalom. (Nota bene! A Jerofejevvel készült interjú megjelent a Világsarok + című könyvben; Zenta, zEtna, 2011.)

Az orosz széplány itt a végén viszont nem Viktor Jerofejev egyik legnagyobb vihart kavart regényéből bújik elő, hanem a szigorúan vett valóságból. Neve: Alla Gutnikova, s egyik szerkesztője annak a DOXA nevű egyetemista lapnak, amelynek rajta kívül még három tagja került a minap bíróság elé Moszkvában. Vétkük nem csupán az, hogy a bebörtönzött ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij kiszabadítása mellet foglaltak állást, hanem tüntetésre buzdították a többieket is. Ezért precíz menetrendszerűséggel: egy év házi fogság után most két év javítómunkára ítélték őket.

– Kár, hogy nem jutott idő a Gulág-világról se beszélni V. J.-vel. Hát nem? (Persze, nem mintha az sokat segítene Gutnikováékon és a többieken.)