HADIPARI ÁTRENEDZŐDÉS: Fontos és kevésbé fontos, komoly és komolytalan

A cikk meghallgatása

Bár engem nem egyszer kigúnyolnak egyesek, hogy krokodilkönnyeket hullatok némely kormányfők macerás élete felett, nem tántoríthatnak el a meggyőződéseimtől. Igenis, a miniszterelnök is ember! Viszont ez vonatkozik a szerencsétlen hírlapírókra is, akik könyékig vérző kézzel csépelik a billentyűzetet, és így keresik meg a betévő falatjukat, ha erre egyáltalán futja nekik.

Szakadj meg, szív!

Szóval, amint foltozott lópokrócba csavartan majszolom a tegnapi kenyérvéget, úgy érzem végső ideje elpanaszolnom a tudósítót sújtó ezernyi bajt, nehézséget.

Elsősorban, nap mint nap el kell olvasni több megabájtra rúgó hírt, nyilatkozatot, érdekességet és “érdekességet”, hogy naprakészen tudja elmondani, igenis határozott elképzelésekkel bír, mi folyik a rábízott országban. Ez nyűgős, fárasztó dolog, naponta több órámat elrabolja. Ez után el kell választani a búzát az ocsútól, és el kell dönteni, mi az ami fontos, illetve kevésbé fontos, mi a komoly, és mi a komolytalan. Ez nem könnyű és nem hálás feladat még akkor sem, ha az ember megfelelő tapasztalattal rendelkezik.

Vegyük csak a mai napot: látszólag a legfontosabb dolog az, hogy a Most (Híd) elnevezésű horvát párt bejelentette: 400 ezer szavazatot gyűjtött össze a népszavazás megszervezése érdekében. Ha nem Horvátországról lenne szó, illetve a Mostról, az ember még el is gondolkodna róla, hogy mekkora politikai felfordulásra került sor az országban – gyakorlatilag minden tizedik nagykorú polgárnak alá kellett volna írnia a kezdeményezést.

A valóságban, attól tartok ez a szenzáció nem állja ki a próbát. Ami legvalószínűbbnek tűnik, hogy végül majd az lesz, mégsem gyűjtötték össze a szükséges 365 ezer aláírást – aminek a Most szerint valahol január második felében kellene kiderülnie. Ha véletlenül mégis csoda történt, az egész akció nem jelent semmit, mert az alkotmánybíróság még idejében lelőtte a népszavazás kérdéseit, így ezek a gyakorlatban nem bocsáthatók szavazásra, vagy ha mégis, a népszavazás eredménye nem fog jelenteni semmit.

Ezzel szemben, a nap híre az a kis, a Poslovni dnevnik üzleti napilap hasábjain megbúvó hírecske, amelynek értelmében az Európai Bizottság jóváhagyta a szlavónbródi Đuro Đaković konszern restrukturálásának tervezetét, amelyet ez a cseh stratégia partnerrel készített elő.

Hadiipari átrendeződés?

Ezzel nemcsak a szlavónbródi nagyvállalat sorsa került egyenesbe – a volt jugoszláv állam idején itt szerelték össze a T72-es alapján készült jugoszláv M84-es harckocsikat, újabban a finn Pátria gyalogsági harci járművek összeszerelésével, módosításával, javításával foglalkoznak -, de a horvát kormány a lehetséges pálfordulást is valószínűbbé teszi.

Mint ezt a Koszovóba éppen “elbátorkodó” Zoran Milanović köztársasági elnök volt szíves kifecsegni, úgy tűnik, hogy a kormány elállt az amerikai Bradley IFV-k (infantry fighting vehicle – gyalogsági harci jármű, a valamikori páncélkocsi és a páncélozott csapatszállító hibridje) vásárlástól. Ez a nyáron még kész ténynek számított, de időközben történhetett valami, mert a költségvetésbe nem került be a Bradley-k vásárlására szánt összeg.

A Bradley-biznisz még Damir Krstičević volt védelmi miniszter idején indult be, ezzel Horvátország a NATO felé vállalt kötelezettségének tett volna eleget, ami egy közepes nagyságú, nehéz felszerelésű dandár kiállítása. A Bradley-k úgy kerültek képbe, hogy a Pátriákkal szemben ezek lánctalpas járművek, amelyekkel ki lehetett volna váltani a szovjet gyártmányú, Jugoszláv Néphadseregtől örökölt BMP-2-ket, illetve az ennek megfelelő jugoszláv M80 IFV-ket.

Az üzletnek megvolt az az előnye, hogy a Bradley-k egy részét donációként kapta volna Horvátország, de modernizációjuk mégis pénzbe, méghozzá nem is kevés pénzbe, mintegy 800 millió dollárba kóstált volna. Az “édesítő” ebben az esetben az lett volna, hogy a korszerűsítést a Đuro Đaković végezte volna, amely ezáltal egyben megszerezte volna a képesítést az amerikai harci járművek javítására is, potenciálisan a Koszovón állomásozó Bradley-ket is beleértve.

Annakidején ez egészen járható útnak tűnt, még Banožić időszerű védelmi miniszter is járt ez ügyben az USA-ban. Viszont, mint ezt a horvát katonai elemzők időről időre kidomborítják, a Bradley-nek millió baja van. A fontosabbak között az első, hogy öreg fegyverrendszerről van szó, még a 80-as években Reagan elnök idejében került bevezetésre az amerikai hadseregben, a másik pedig az, hogy a Bradley elég pocsékra sikeredett, a két Öbölháború folyamán 150-et lőttek ki belőlük, amiért is Irakban felváltották őket a szinten nem túl sikeres konstrukciójú MRAP-ek.

Időközben korszerűsítették őket néhányszor, de végül az USA hadserege elállt a Bradley-ktől, és meghirdette a pályázatot az új gyalogsági harci járműre. Mindez nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a horvát kormány meggondolja magát, mert egészen őszintén, nagyon kedvező áron oldotta volna meg a jelzett NATO-dandár kiállítását.

Az ami belekavart a seftelésbe, az az EU védelmi kezdeményezése volt, amelybe Horvátország a Rafale-knak hála, most Franciaország közvetítésével bekapcsolódhat. A spekuláció egész addig terjed, hogy a horvátok valamilyen módon be szeretnének kapcsolódni a német Lynxek magyarországi gyártásába, és ezzel nemcsak a szlavónbródi hadiipari létesítményeket mentenék meg, de esetleg még némi haszonra is szert tehetnének.

A spekuláció ez idő tájt nem sok valóságalapra támaszkodik, de elgondolkodtató, hogy a horvát kormány a füle botját sem mozdította a zágrábi amerikai nagykövetség emlékeztetőjére, hogy a Bradley-ügylet még mindig az asztalon van. Egyúttal talán az sem lényegtelen, hogy a Đuro Đakovićot egy cseh konszern készül átvenni a D.D. Acquisition, amely a Jaroslav Strnada féle CE Industries és a Rene Mater tulajdonában lévő Promet Group közös vállalkozása.