Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Bosznia- Hercegovina és a NATO szervezete több évtizedes közös múltat tudhat magáénak. Optimális esetben egy szuverén állam és egy jelentős érdekérvényesítő képességgel bíró nemzetközi szervezet közti tartós kooperáció előmozdítja a két érintett aktor közti közeledést. A NATO és Bosznia- Hercegovina kapcsolatának dinamikája ettől jelentősen eltérő képet mutat. A Daytoni Békeszerződés által adott lendület az ezredfordulón egyértelműen a NATO felé orientálta az országot, majd a csatlakozási folyamat lelassult. Mára a tárgyalások Bosznián belüli és külső szereplők politikai játszmájának eszközévé váltak, a NATO-hoz való csatlakozás kérdése pedig az egyike lett a boszniai társadalmat megosztó témáknak.

A közös múltból fakadó terhek

A NATO szervezetének „széles skálán mozgó politikai megítélése” az 1991. és 1995. közötti boszniai háborúba való beavatkozásra vezethető vissza. A boszniai szerb politikai kurzus pártállásra tekintet nélkül igyekszik kerülni a NATO-hoz való csatlakozás témáját, mivel ezek a politikai körök többségükben a jugoszláv katonai konfliktust külső beavatkozóként eldöntő szereplőként tekintenek az Észak Atlanti Szerződés Szervezetére. A Daytoni Békeszerződés aláírását követően egy évig az IFOR (Implementation Force), majd 1996-tól 2004-ig az SFOR (Stabilisation Force) erői állomásoztak Boszniábana NATO vezette többnemzeti békefenntartó erőként. Jelenleg az EUFOR Althea kontingens biztosítja a nemzetközi katonai jelenlétet.

A ’90-es évek politikai és gazdasági konszolidációs folyamata során a NATO-hoz való csatlakozás érzékeny témának számított a boszniai politikában. Érdemi áttörést a 2006-os év hozott, amikor az ország csatlakozott a Partnerség a Békéért (Partnership for Peace) programhoz, majd 2008-ban megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások 2011-es céldátummal. A folyamat gyorsítása érdekében Bosznia 2008-ban csatlakozott az USA, Albánia és Horvátország között létrejött Adria Chartához (Adriatic Charter), aminek keretében az USA vállalta, hogy a szerződésben részes államok számára támogatást nyújt a NATO tagság elérésére.

Az ütemes kezdés után beköszöntött a meddő politikai viták időszaka. 2009 januárjában a bosnyák származású Selmo Cikotić akkori védelmi miniszter – aki jelenleg a biztonsági miniszteri posztot tölti be – szavazásra vitte a MAP (Membership Action Plan) nevű dokumentumot, azzal a meglehetősen optimista céllal, hogy 2012-ben lehetségessé válna az ország NATO tagsága. A tervezet kellő támogatás hiányában csak 2009 decemberében került elfogadásra hosszas politikai alkudozások eredményeként.

A három államalkotó nemzet vezetői közti tárgyalások előmozdításában az USA és Törökország játszott akkor kiemelt szerepet. Cikotić az eredeti tervezet kapcsán hivatkozott egy felmérésre, amely szerint a lakosság 70%-a támogatta volna egy esetleges népszavazáson a nyugati katonai tömbhöz való csatlakozást. A felmérés akkor a boszniai Szerb Köztársaság lakossága körében 44%-os, míg a bosnyák-horvát Föderáció lakosai esetében 89%-os támogatottságot jelzett.

Az impozáns támogatottsági adatok ellenére a Miniszterek Tanácsa 2009-ben nem kezdeményezte népszavazás kiírását a kérdésben. Ennek hátterében az állt, hogy a mély nemzetiségi megosztottság miatt Bosznia- Hercegovinában a népszavazás gyakorisága még a „közmondásos fehér hollóétól” is elmarad, mivel a Daytoni Egyezmény aláírása óta soha nem tartottak népszavazást semmilyen kérdésben. Ennek szofisztikált magyarázata, hogy a nemzetiségi alapon szerveződő pártok az össztársadalmi jelentőségű kérdések népszavazásra vitelét felhasználhatnák a nemzetiségi ellentétek szítására.

Az ANP, mint ütőkártya

A végül 2009 decemberében elfogadott MAP-terv alapján Miniszterek Tanácsának, a Boszniai Parlamentnek és az Államelnökségnek évente el kellene fogadnia az Éves Nemzeti Programot (Annual National Programme, ANP) a csatlakozási feltételek teljesítéséhez szükséges tárgyévi feladatokról. 2017-ben az ANP elfogadása már eredményezett Bosznia- Hercegovinában alkotmányos válságot. Akkor az ANP előirányozta a boszniai Szerb Köztársaság területén lévő katonai létesítmények szövetségi állami tulajdonba kerülését, amivel a szerb entitás vagyonkezelői joga megszűnt volna az érintett 23 ingatlan tekintetében. Milorad Dodik, a boszniai államelnökség szerb tagja akkor – a szerb nemzet vagyoni érdekeinek védelmére hivatkozva – egyet nem értését kifejezve megvétózta az ANP elfogadását az Államelnökségben.

Az így kialakult patthelyzet a csúcspontját akkor érte el, amikor a Dodik által vezetett Független Szociáldemokraták Pártja (Savez Nezavisnih Socialdemokrata, SNSD) a 2018. évi választásokat követően kormányalakítási bojkottot hirdetett az ANP tartalmára hivatkozva.

Az ezt követő eseményekre visszatekintve az ANP akkori vétója lényegében a miniszteri helyek elosztásánál biztosított az SNSD számára ütőkártyát. A 2019. évi kormányalakításkor – az ANP elfogadásáért cserébe – a Miniszterek Tanácsában az SNSD és a vele 2021. márciusági koalíciót alkotó Demokratikus Nemzeti Tanács (Demokratski Narodni Savez, DNS) a kilenctagú testületben olyan kulcspozíciókat szerzett, mint a Miniszterek Tanácsában elnöklő miniszteri poszt, a külkereskedelmi és külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszteri tisztség, a távközlési és közlekedési tárca, valamint az emberi jogi és belsőmenekültek helyzetével foglalkozó tárca.

Az akkor megkötött belpolitikai alku hosszú távon súlyos következményekkel járt, mivel világossá vált, hogy a NATO-csatlakozási folyamat bármilyen eszközzel történő megakasztása érdemi politikai alku megkötésére kényszerítheti a horvát és bosnyák politikai erőket.

Nem kell meglepődnünk azon, hogy a 2021 tavasza óta mélyülő politikai válságban Dodik újfent az ANP vétóját vette elő ütőkártyaként, csak jelen helyzetben a Miniszterek Tanácsa szintjén.

A meglehetősen fajsúlyos politikai lépés előzményeként a 2021 augusztusában Dodik által meghirdetett politikai bojkottot szolgált. A bojkott keretében a boszniai szerb politikusok az általuk betöltött közhivatalokban maradtak, azonban a pozíciójukból fakadó feladataikat nem látják el, gátolva ezzel az állam működését. A bojkott a NATO csatlakozási folyamatot két aspektusból érinti negatívan. Egyrészt Zoran Tegeltija a Miniszterek Tanácsának szerb származású elnöke, az SNSD tagjaként 2021. november 10-én kijelentette, hogy a testület csak a koronavírusjárvány kezelésével kapcsolatos döntéseket hoz meg, továbbá kizárólag a boszniai gazdaság működtetése által megkövetelt ügyekben jár el. Ebből következően a végrehajtóhatalom csúcsszerve továbbra sem fogadja el a tárgyévi ANP-t.

Okkal gondolhatnánk, hogy az egyéves program el nem fogadása a majd tizenhárom éve húzódó csatlakozási folyamatban nem eredményez ordas károkat. Azonban a szerb politikai nyomásgyakorlás ezzel párhuzamosan új szintre lépett, amikor Dodik felvetette annak a lehetőségét, hogy a boszniai Szerb Nemzeti Gyűlés (Narodna Skupstina Republike Srpske, NSRS) jogszabályt fog alkotni a boszniai Szerb Köztársaság saját hadseregének felállításáról, amennyiben Christian Schmidt, Bosznia- Hercegovina jogállami fejlődése felett őrködő ENSZ főképviselő nem vonja vissza az elődje által 2021 júliusában – a serbrenicai népírtás bűncselekménnyé nyilvánításáról – kiadott jogszabályt. Dodik a boszniai Szerb Köztársaság önálló hadseregének felállítására vonatkozó követelését azzal támasztotta alá, hogy jelenleg a boszniai védelmi erő állományában nem érvényesül maradéktalanul a nemzetiségi elv.

Létszámhiány és a politikai akarat

Az utánpótlási helyzetkép kapcsán közzétett adatok nem támasztják alá a Dodik által elmondottakat, tekintettel arra, hogy a szerb nemzetiségűek jelentkeznek a legnagyobb arányban a boszniai hadsereg soraiba. A második helyen a bosnyákok állnak, míg a horvát jelentkezők száma évek óta elmarad a nekik nemzetiségi kvótán biztosított helyektől. Az Államelnökség 2006. évi döntése alapján a beosztások elosztásánál a legutolsó népszámlálás eredményéhez (jelenleg a 2013. évihez) kell, igazodni, így a beosztások 46%-át a bosnyákok, 33%-át a szerbek, 21%-át horvátok tölthetik be. A hivatalos tájékoztatás szerint az előírt nemzetiségi hovatartozással bírók hiánya miatt üresen maradt státuszok betöltetlenek maradnak a korábbi évek gyakorlatának megfelelően. Ezen beosztások további csökkentéséről 2021 szeptemberében jelentek meg újabb hírek.

Az utánpótlási helyzet mellett érdemes rövid kitekintést tenni a NATO népszerűségével kapcsolatos elemzésekre. 2008-ban a Cikotić által említett 70%-os támogatottság a legutóbbi reprezentatív közvélemény kutatások alapján csökkent. A Centar za lobiranje nevű Banja Luka-i civil szervezet által készített felmérés alapján a megkérdezettek 50%-a támogatja a NATO csatlakozást, 35,5% a katonai semlegességet támogatná, 14,5% a NATO-tól különböző katonai szövetséghez csatlakozást részesítene előnyben. A NATO megítélése továbbra is igazodik a nemzetiségi arányokhoz, mivel településre lebontva a NATO támogatottsága 74%-os a többségében bosnyák lakta Szarajevóban, 62%-os a horvát-bosnyák dominanciával bíró Mostarban. Ezzel szemben a szerbek lakta Banja Lukában csak a megkérdezettek 14,5%-a támogatná a NATO-ba való belépést, míg 69,5% a katonai semlegességet tartja kívánatosnak.

Mindezek alapján kérdéses, hogy a nyugati katonai tömbhöz való csatlakozás mellett már 2006-ban hitet tevő bosnyák és horvát politikai elit mennyiben tudja a NATO integráció irányába orientálni a boszniai szerb pártok vezetőit, akiknek a csatlakozás támogatása a politikai pozíciójuk veszélyeztetését jelentheti. Ez a belső megosztottság eredményezte, hogy Bosznia- Hercegovina a NATO csatlakozási folyamatban éltanulóból sereghajtóvá vált a térség országai között.