A cikk meghallgatása

 
Franciaország csütörtökön állami gyászszertartáson búcsúztatta el a 88 éves korában elhunyt Jean- Paul Belmondót, temetése péntek délelőtt volt, a gyászmisét a Saint- Germain des Prés templomban tartották. Jean- Paul Belmondo a francia mozi kultikus alakjának számított, a francia új hullám legfontosabb alkotásainak főszerepeit játszhatta el; élete során mintegy száz filmben szerepelt, és több mint 40 színházi darabban állt a közönség elé.

Hallhattuk, olvashattuk, hogy nyolcvannyolc éves korában távozott közülünk Jean- Paul Belmondo. Ügyvédje szerint a világsztár francia színészt párizsi lakásán hagyta cserben az élet. Állítólag nagyon fáradt volt már az elmúlt időszakban, ezért nem is küzdött foggal-körömmel az éltető levegőért. Szép csendben távozott.

Az európai filmművészet egyik ikonja ment el, írják mindenütt. Szinte nincs olyan filmrajongó, legalábbis az idősebb generációkból nincs, aki ne kedvelte volna valamelyik szerepében. Láthattuk őt – súlyosabb alakításai mellett – sok könnyedébb megvalósításban szimpatikus csirkefogónak, amilyen például a Szabadlábon Velencében vagy az Ászok ásza. Végtelenül szomorú pofázmánnyal nevettetőnek, például a Két nap az élet-ben, vagy bitang szívtiprónak, jusson csak eszünkbe pl. a Bolond Pierrot. A legmaradandóbbat azonban valószínűleg mindjárt az első filmjében, az 1960-as Godard-filmben, a francia feketehullámos remekműben, a Kifulladásig-ban alkotta meg (a kisfiús hajú Jean Seberggel az oldalán), amelyben egy piti kis autótolvajt alakít, aki az amerikai gengsztereket majmolja. De bármit csinált is Belmondo, igazából emlékezetessé az a bunyótól edzett férfias arca, telt ajkú széles mosolya és a maga módján páratlan természetessége tette. Mindenekfelett az a csodálatos mimikája – emeli itt ki B. A. B. –, amelyben nehéz volt megverni őt. Egyszer például azt játszotta, hogy beszabadul egy bárba, ahol épp zajlik az izgalmas vetkőzés. Nincs alkalma leülni a közönség közé, oldalról nézi a dolgot, közben a kamera csak az ő arcát mutatja. – Még így is pontosan leolvasható róla, hogy mikor, melyik ponton éppenséggel hol tart a nagy esemény. Nem kevésbé az, hogy milyen intenzitással zajlik.

Életrajzírói rendre kiemelik, hogy a kis Jean- Paul művészcsaládba született bele. Édesapja szobrász volt, édesanyja festő, ő maga pedig gyerekként bohóc szeretett volna lenni. A sportok közül leginkább a labdarúgás és a boksz érdekelte, utóbbiban különösen ügyesnek bizonyult. Ezt a tudását később a filmbéli szerepeiben gyakran kamatoztatta. Magyar szemszögből fontos, hogy Belmondo amúgy nagy Papp László-rajongó volt, erről beszélt is többek közt egy, a magyar háromszoros olimpiai bajnok ökölvívóról szóló dokumentumfilmben. Amúgy szoros barátság fűzte Alain Delonhoz (lásd Borsalino!), legkitartóbb barátja azonban egy kutya volt. A négylábút az úgyszintén világsztár, az egykori szexszimbólum, később vérmes állatvédő, Brigitte Bardot ajándékozta neki. (Lásd mellesleg az Ember és kutyája! c. filmet retrospektíve!) Ezzel a négylábú barátjával hallgatta gyakran Ennio Morricone zenéjét, és szép is lett volna, ha így, Morricone kedvenc zenéjére szenderül el örökre a sokszor díjazott Jean- Paul Belmondo.

A valamikor működő, Petőfi Sándorról elnevezett újvidéki telepi moziban a hetvenes években volt népszerűsége csúcsán Belmondo. Holtversenyben a Winnetou apacs törzsfőnököt alakító Pierre Brice francia színészkollégával, az indokínai és az algériai háború veteránjával. Sok filmjét levetítették ott mindkettejüknek. Aztán amikor Winnetou beáldozta azt az egyetlen drága életét, hogy megmentse sápadtarcú testvérét, Old Shatterhandet, Belmondo maga maradt a pályán, hogy bevárja az olasz westernek hullámtaraját. Maga az élő telepi Belmondo pedig ott dolgozott a közeli benzinkúton. Polgári nevén: Dragan Jović.

Dragan talán egy picit magasabb volt Belmondónál, amúgy kiköpött Jean- Paul. Főleg ha a séróját is olyanra igazította, amire utóbb tudatosan rájátszott, amikor látta, mekkora sikere van. A telepi Grizer borbély utóbb már rutinosan hozta a Belmondo-frizurát, s az idő múltával aztán nem csak Dragant kellett olyanra nyírni, akadtak más érdeklődők is. Egyébként ezermester volt a srác. Emlékezetes maradt, hogy egyik alkalommal ő rakta vissza tiszta magyarbaráti alapon grátisz a telepi katolikus templom kipottyant kilincsét, emellett más zárak javítását is vállalta, ám széles spektrumába belefértek a különféle csapok, biciklik és egyebek is. Viszont az maradt a legemlékezetesebb, amikor rövid időre felcsapott jegyszedőnek. Kicsit elmosta már ezt is az idő, de valahogy úgy rakható össze a történet, mintha a legrangosabb újvidéki filmszínház szerepében lévő Arena (vagy netán a Jadran?) valamely szellemes emberének a remek ötlete lett volna, hogy a Kifulladásig vetítésénél, egyáltalán a Belmondo-filmek sorozatánál Dragan álljon a mozi ajtajában, ami kisebb fajta szenzációt keltett. Még a hétvégi sajtóban is megjelent, ahogy ott pózol a mi telepi Belmondónk.

Aztán, ugye, minden és mindenki felett eljár az idő, ez történt Dragannal is. Mielőtt végleg eltűnt volna a képből, kedvenc kocsmájában elmesélte a haveroknak, hogy örökre elmegy Franciaországba a bátyókájához – tényleg volt neki egy idősebb fiútestvére Párizsban –, és bár hallotta, hogy az igazi Belmondo nem nagyon szereti a dublőröket, ő mégis bepróbálkozik, hátha. Mert ha sikerrel jár, brate mili, a kenyér biztosított. Mindenesetre elkezdett már tanulni franciául. Oui? – És hát kérem, végezetül gondolkodjunk csak szépen el: ha Dragan sikerrel járt, abban az esetben jogos a kérdés, hogy akkor most valójában ki is halt meg?

Persze, rossz viccnek elég jó, de mentségünkre szolgáljon, hogy Jean- Paul Belmondo imádta a feketehumort. Ha esetleg nem is egészen az utolsó pillanatáig.