Sterija & Histerija

 
Ha valaki mostanság Újvidéken jár, láthatja, illetve ha járt, láthatta már messzebbről: úgy néz ki, valakik fémkerítéssel gondosan elzárták a Szerb Nemzeti Színházat a kíváncsi néptől. A nagy fehér teátrumot, ahol az idén június tizennyolcadika és huszonhatodika között zajlik – mert igen, 19-es vírus és összes hajmeresztő mutáns ide vagy oda, sikerrel zajlik – a 66. Sterija.

A versenyprogramban számszerűen mintegy tíz előadás szerepel Milivoje Mladjenović drámaíró, színházi szakember, az idei szelektor válogatásában. Közben kint is, bent is eléggé forró a hangulat, már ahogy azt némely sajtótudósításból is kivenni lehet. És akkor a kerítés nem mellékesen tényleg arra szolgálna, hogy ne lehessen bemenni? Vagy esetleg az egészet lezárták, mint egy karantént, hogy akiknek sikerült bejutniuk, ne tudjanak kijönni, mintegy megfertőzni a normális polgártársakat? Jó, mindjárt az elején eláruljuk, hogy a kerítés – persze, – nem erre szolgál, hanem azért van, mert a színház előtti sétány törött lapjait cserélik, azonban megér egy ficamító, majd nyomában erősen sántító célzást.

Meg egy kis emlékezést itt holdudvarában annak a fantasztikus gondolatnak, hogy milyen gyorsan szelel az idő. (Elszellentett évek.) Távoli 1982-ben történt – ahogy a Vajdasági lakoma című, az Új Symposion folyóirat ’83-as hajótörését is megörökítő művében írta Szerbhorvát György –, hogy a lap egyik szerkesztője, Radics Viktória írásában éles hangon kikelt a színházi cenzúra ellen. A továbbiakban aztán panaszkodott kedves Riánk a politikusok egyre kifejezettebb beavatkozásaira, közben feltalálta és tálalta a híressé vált „kultúrtanti” kifejezést. Sok más „félrelépés” okán végül a hatalom lesújtott a Sympóra, ami innentől egy másik történet. Említésre méltó azonban, hogy a fesztiváli szelekció élére helyezett főcenzort a francia forradalom köpönyegforgató rendőrminiszteréhez, Fouché-hoz hasonlította Radics Viktória – látványos eredménnyel.

Fent elmondottak azért is érdekesek, mert az erősen ellenzéki hangvételű belgrádi hetilap, a NIN friss számában a Sterija Játékokról megjelent cikket olvasva az a benyomása támad az embernek, hogy tényleg nem is olyan istentől elrugaszkodott gondolat volt az a kerítésről szóló. Annál szolidabb falat is építene szíve szerint köréje az uralkodó politikai réteg, miközben folyik a hisztérikus vesézés és gyomrozás szüntelen. (Tartalék Fouché a láthatáron?) Az említett újság Kokan Mladenović niši rendezőt szólaltatja meg, akiről már az első mondatokból kiderül, hogy nincs szőr a nyelvén. Szerinte Szerbia éppenséggel nem a szabadság, hanem az átok és a rettegés földje. Ugyanakkor a színház természetes ellenségét jelenti a mindenkori hatalomnak. Ennek a zsebmetsző, gyülevész, ködösítő társaságnak, krémjében csupa Übü királynak, Bugrislav királyfinak, akik az országot ma irányítják – így a rendező.

Mladenovićot egyébként abból az alkalomból beszéltették, hogy az ő előadása, a Schindler-lift is szerepel a versenyprogramban. Játssza a szarajevói ötvenötös kamara. Készült Darko Cvijetić író regénye nyomán, akit K. M. éjszakai világítótoronyként él meg a hosszantartó éjszakában, a gyűlöletek, embertelenségek, állatias ösztönök kiélésének zavaros vizeiben. Mindabban az űrben és zűrben, ami példának okáért a Prijedor városát érte háborús bűntetteket és a többi bestiális vérengzést hozta magával. Szerinte Cvijetić egy újkori Vergilius, aki alászállt a „mi kollektív emlékezetünk” temetőhelyének szomorú földalatti barlangjaiba. Nem felejtette otthon a füzetét és a ceruzáját, hogy a tapasztalatairól születendő művéhez jegyzeteket készítsen. Ha sikerül találnia még egyáltalán valami értelmeset, nem csupa szánalmasat, tragikusat, azt jegyzi. Valami reménykeltőt, márpedig a remény az egyetlen, amire a mai, csupa összeférhetetlenséget mutató, nacionalista gyűlöletekkel átitatott, alapvetően reménytelen sorsú Bosznia alapozhat. Mint a szivárvány kitartó ívére.

Darko Cvijetić vörös toronyháza, amelyben ma is él, Jugoszlávia metaforája. Azé az eltűnt országé, amelyben a népek énekszóval ünnepelték Május Elsejét, énekszóval a Köztársaság Napját, énekszóval a Karácsonyt, énekszóval a Bajramot, aztán mintegy vezényszóra: egymás torkának ugrottak.

Aztán mi van ma? A Schindler-lift (esetleg emlékszünk Miles Davistől a Lift a vesztőhelyre c. számra, használatban van színházban is) kritikus hangú direktora szerint az élet a mai Szerbiában a valóságshow műsoroktól a nagy zabálásokig terjed. Másrészt a napról napra való túlélésekig, semmiféle érvényes gondolattal a méltóbb létről. Szemernyi jobbító igyekezet nélkül abban az irányban, hogy próbáltassék meg az önsors irányítása. (Totál balek, totál vészes, ahogy az út is, hogy ez hová vezet: régtől fogva ismeretes.)

Nem valószínű, hogy célszerű lenne most itt éppen felsorolni az összes versengőt a terjedelmes programban. Nem is tehetjük, azonban nem is az lenne a lényeg, fontos viszont megemlíteni még két magyar érdekeltségünket a rendezvényen. Így Urbán András direktor úr szerzői projektumát, A Csókos Asszony Lovagjai címűt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciójában. Ugyanakkor a Második színpad nevű off-program keretén belül szerepel A nézés költészete is ugyancsak Urbán András elképzelése alapján, az ő rendezésében és a Kosztolányi Dezső Színház előadásában. (A döntés ideje itt még csak közeledik, viszont: hajrá magyarok!)